Nyirő József: Földig le székely

Kéteszű, klánéták mellett régen lakodalmazó, kalákákon táncoló szilaj ember-arisztokrata, szép fehérnépek lovagja, rímesbeszédűek, faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek, édesanyakezét csókolók, harangszóra kalapot levevők utóra, állandóan a kapuban pipázó drága Ádám bátyánk.

    Folyton incselkedtünk véle.

    -No öreg, új főispánt kaptunk – kezdi valamelyik.

    -Ki az? – böffentett egy adag füstöt.

    -Irtó szigorú nagy úr az. Gróf.

    -Majd megnézem, – nyugtatott meg.

    És megnézte. Gyalogolt érte húsz kilométert.

    -Füzy Ádám vagyok, negyven évig unonterbrochen okleveles jegyző. Pár éve csapatott nyugdíjba az akácfáravaló főszolgabíró. Földig le székely.

    -Mi tetszik öreg? – fanyalodott tiszteletre a fehér alak iránt a gróf.

    -Kíváncsi voltam rád méltóságos ecsém, illedelmes tiszteletedre jöttem.

    Mihelyt hazaérkezett, megleptük.

    -Hogy tetszett az új főispán?

    -Ispotályba való fiaim, a lélek hálni jár bele. – Különben esmérem képviselő korából. Neki mondotta meg Mózsi a magáét.

* * *

    «Bolond» Mózsi plasztikus havasi ősember volt. Télen-nyáron mezítláb járt, mint Ádám. Ha lehúzódott néha a fenyők országából, mindenkitől egy piculát kért. Nem koldult, kért. Emberi tudomás szerint sem többet, sem kevesebbet soha senkitől el nem fogadott. Az említett esetben a grófnál véletlenül nem volt aprópénz, nem akarta elküldeni a sziklák fiát, a veleálló alispánhoz fordult. Mózsi csigás haját megrázta, lenézően végigmérte.

    -Miattam ne verje magát – és büszkén ott hagyta.

    -Ilyen a székely, ha koldus is, ha bolond is – hencegett egy országnak elég fajszeretettel az öreg.

    -Él még az a bolond Mózsi? Szükség volna most rá.

    -Ezelőtt úgy tíz évvel a havasokon bocskorszíjjal megkötözött egy medvét s azalatt széttépte.

    Aranyos szemei megteltek futókönnyel, tudtuk, hogy valami tragédiáját fojtotta tréfába. Menyecskékkel való huncutkodásaira tért, magafeledéssel önmagát áltatta, pedig «Mózsi» vibrált az eszében. Segítettünk feledni, becéztük a kalandjait, ártatlanságain botránkoztunk.

    -Ennyi romlottság! Menjen gyónni! Mikor megy gyónni!

    -Halálom után tíz évvel – füllentett.

    Közben este lett. A horizonton itt-ott feltetszettek a pásztortüzek. A madárkák befelé fordultak a fészekben. Úrangyalára harangoztak. Mintha a székely korsók a falon imára hallgattak volna. A hátas tulipánszékek komolyan álltak mellettünk.

    Csintalanságai elrebbentek, nagy lelkének ítéletei felszakadtak, kemény koponyájának mélységeiből tiszta szemmel nézte a világot. A tüzekre mutatott. Mintha Atilla mondana súlyos ítéletet a Budavár ormáról.

    -Pusztuló székelység vértanú máglyái. Azokkal a tüzekkel kialszom, az újakkal nem vagyok rokon, megtagadom. Látjátok ott a Nagyszállás tetején. Tíz év óta rakatom minden este egy sírkő tövébe. Mások virágot, én tüzet teszek a sírjaimra.

    Hallgattuk a soha nem sejtett dolgokat, rejtelmes emberteremtő érzéseit, a régieket és igazakat. Elmúlt életek eleven tüzén gyúlt szavai nyomán kriptalátni mentünk a Nagyszállásra. Sohase beszélt a sírokról, titkolta a titkukat.

    -Ki van oda temetve bátyánk?

    -Bolond Mózsi a – fiam!

    A küzdelem csendes megadásával filozofált.

    -Az ember szíve fiaim olyan, mint az utcaköve. Minden átmegy rajta. Egyik szétporlik, másik állja, ha koporsót visznek át rajta, ha fény süt rá. Koldus voltam huszonöt o. é. forint fizetéssel. Hiába kérelmeztem. Erre segédet kértem. Minek az? – kikacagtak. Azért – feleltem –, hogy amíg én koldulni járok, legyen valaki az irodán.

    Érezni lehetett mennyi szédületes érzést, izzó fejet cipelt kilencven évig ezen a világon. El akart szakadni az emlékeitől, de ezeket úgy nem lehet eltemetni, mint az ember a saját árnyékát a lábaitól nem vághatja el. Az élet sodorta el a fiát mellőle.

    -Egy csókot és egy piculát adhattam neki.

    Egy csók és egy picula örökség. Vajon melyikbe őrült bele?

    -Ilyen öste húsz év múlva a városba vivő úton találkozta vele, akkor már «Bolond Mózsi» volt. Sírt, mint az elátkozott.

    Nem ismertem meg.

    -Mi bajod testvér.

    Megnézett merően.

    -Őszintén mondod a «testvér» szót? – azt kérdezte.

    Kacagott.

    -Őszintén.

    -Akkor te bolondabb vagy, mint én!

    Belerázta ökleit a sötétbe, még robosztusabbá szélesedett, mint egy átokmondó ember, aki kővé merevedett. Megrázkódtam a borzadástól.

    -Miért mondtad? – enyhítettem.

    A cifra, fényes székely városra mutatott.

    -Nincs testvér. Hazugság. Látod ma nem volt annyi szeretet a világon, hogy egy rongyos piculát kapjak. És én éhes vagyok.

    Magammal vittem. A falu szélén összeesett. Ki tudja mióta nem evett, de nem lopott, csak kért és az emberek szeretete mellett reggelre halott volt. A zsebében papirosba göngyölt piculát kaptam.

    Kilencven éves Füzy Ádám zokogva a levelesládához támolygott.

    -Itt van a fiam öröksége.

    A papiroson a sárga írás.

    «Az édesapámtól kaptam és egy csókot hozzá»…

    A picula megvolt, a csók megölte a fiút, mert aki valaha megízlelte a szeretetet, ha többé nem találja a világon, elpusztul tőle.

    -Mások virágot, és tüzet rakok a sírjukra, mert hideg a világ.

* * *

    Nagyszállás tetején lobogott az áldozati tűz az éjszakába, a fényénél megétettem múlt idők rejtekírását, pusztuló székelyek vértanú máglyáit, büszke nemzet leomlását, mert lélektékozló fiai huszonöt o. é. forinttal nem bírják meghajlítani az élet nyakát.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf