Ki hagyta rám e furcsa örökséget
tán javasasszonyvolt a drága,
füveket, gombát egybefőző
tündér, boszorkány, ükanyó, párka
Kezében órjás kertészolló
az életekből itt-ott levágott
s élet-darabokból foltozott
nekem egy foltos bohóc-világot
Ezt a világot hagyta rám
a sok mögött mégsem egészet
a csupa kérdő és gondolatjel
mi a világból az enyém lett
Mikor a fél föld saját árnyékába hull
s az éjben hangtalan suhan az úri szél:
nekem sem szonettek csattanóra zárt
formájára, sem az ódák súlyemelő
mértékre szabott szava nem kell,
hogy eltűnődjem, mit súg e vacogva lihegő
tavasz: már nem is a fölgomolygó
gombák képeivel, de a láthatatlan
sugárzás zaklatott híreit sodorva: hogy
jobb félni s készülődni az érlelődő
felleg alatt, mivel az súlyosabb az
árvonuló zivatarnál: – tán új föld-kort
jelez: a kinőtt világukat előrjöngő népek
terének ember-utáni korát:
1. NEM HASAD FORRÁS
Nem hasad forrás ezen a hegyen.
Préselt táblákban nyög a mész.
Gyémánt-kemény pöröllyel csak a tél,
aztán a hajnalok hidegtündére
adja át s vadul ömlik bele
a dél kohó tüze és hallom,
ahogy feszül, reped házam felett
s recseg házam alatt merev
átlóiban e fehér szerkezet…
Mondd meg az igazat,
karmolta az ablakpárkányt az eső.
A szél belerikoltott a szellőzőnyílásokba.
Mondd meg az igazat.
Miért ne szeretném a földet is?
Mondd meg az igazat.
Úgy látszik, a napot ugyanúgy szeretem,
mint a földet vagy téged.
Mondd meg az igazat,
zokogta egész éjjel
az ablak üvegén az eső.
Egy pont az égen,
a föld egén.
Az égen egy pont,
egén a Föld,
keringik saját
keringésüket
s az egyik mindég
hiányzik.
Ez a mennyei hiány.
Magyar népballada
Egy özvegy asszonynak egy eladó lánya,
Férjhez akar menni, anyja nem engedi.
A lány az anyjának szavát nem fogadja,
Az anya a lányát szörnyen megátkozta:
– «Vacsora ideig a hideg rázzon ki,
Menyegző idején a lelked menjen ki!»
Először felkiált a kisebbik vőfély:
«Édes anyám asszony, beteg a menyasszony.»
– «Ha beteg, nyugodjék, ha bágyadt, bágyadjék,
Messzünnet utazott, a lány csak alhatnék.»
Magyar népballada
Szivárványhavasán
Felnőtt rozmarin szál,
Nem szereti helyét,
El akar bujdosni.
Ki kell onnan venni,
Új földbe kell tenni,
Rózsám ablak’ alá
Kéne palántálni.
Vásárhelyi torony
Körül van kerítve,
Három szál rozmarin
Van belé ültetve.
Magyar népballada
«Csillagom, asszonyom
Fizess ki engemet!»
«Én szolgám, én szolgám,
Ne hagyj itt engemet.
Od’adom, od’adom
Sok falkagulyámat!»
«Nem kell nékem, nem kell
A te falka gulyád
Itt van az esztendő
Fizess ki engemet!»
– A Képes Krónika nyomán –
Nem volt párja Béla hercegnek a csatamezőn, párviadalban is győzhetetlennek tartották, de akármilyen bátor volt is, az udvari cselszövéstől nagyon tartott. Attól félt, hogy az udvariak előbb-utóbb tőrbe csalják, ezért egész háza népével együtt kiköltözött Lengyelországba.
Amikor András király ezt megtudta, nagyon megrémült, és fiát, Salamont rögtön leküldte apósághoz, a német császárhoz. Sok magyar főember is elment Salamonnal, hogy segítséget kérjenek Béla herceg ellen.
Eközben Béla herceg is elment apósához, Miksa lengyel fejedelemhez, és elpanaszolta neki a sérelmeket, amelyeket hazájában szenvedett.
A lengyel fejedelem mindjárt mellé állott: három dandárt adott a hercegnek. Béla herceg pedig nem késlekedett, hanem három lengyel dandárral és magyar csapatokkal visszaindult az országba.
Amikor híre járt, hogy Béla herceg nagy sereggel közeledik, András király sürgetni kezdte a német császárt, hogy küldjön segítséget, mert ha nem, Salamon a magyar trónust elveszíti.
– Küküllei János és a Minorita krónikája nyomán –
Két derék fia volt Károly királynak, az idősebb, Lajos a magyar trónt örökölte, a kisebbik, Endre a szicíliai királyságot.
Endre királyfi, aki feleségül vette a szicíliai király unokáját, teljes joggal uralkodhatott volna, de felesége, Johanna királyné megfosztotta a királyságtól, mert maga akart uralkodni.
Amikor ennek híre járt Magyarországon, a királyi család nagyon elkeseredett, és Erzsébet királyné úrasszony, a két király édesanyja útra készült, hogy kisebbik fiát meglátogassa.
Fényes kísérettel indult útnak a királyné úrasszony, úriasszonyok, nemeslányok, bárók, lovagok és udvarnokok egész sokasága kísérte. Gazdag felszerelést vitt magával, a költségekre huszonhétezer márkát készített elő, Lajos király még négyezer jó aranymárkát küldött utána.
A velenceiek jó szolgálatot tettek: saját költségükön a tengeri útra két gályát szereltek fel a királyné úrasszony számára.
– Zrínyi Miklós nyomán –
A történetírók elbeszélik, hogy Mátyás király Bécs megszállásakor felettébb nagy bátorsággal, de még nagyobb veszedelemmel forgolódott a bástyák körül.
Az ilyen vakmerőség a fővezérekben nem kívánatos, s nem is dicséretes; egy puskapattanás elpusztíthatja életét és azzal országának minden szerencséjét. Annál inkább kívánatos a bátorság, amely a népnek példát mutat.
Azt írja Plutarkhosz, hogy egyszer egy generális hadjárat után számot adott a maga cselekedeteiről, és akkor egyik katonája szóval ellene támadott, és azt mondta neki:
- Amint látom, te nagy biztonságban hadakoztál, mert fegyver miatt még a karcolást se látni rajtad annyi időtől fogva. Én pedig, aki ugyanabban a hadjáratban vettem részt, nézd, mennyi becsületes sebet vettem fel hazámért, s nem kíméltem magamat úgy, ahogy te kímélted.
II. József császár, aki »kalapos király« néven vonult be a magyar történelembe, a különböző tudományok mellett a zenét is kedvelte. Udvari szimfonikusai gyakorta rendeztek hangversenyeket a bécsi palotában, s ilyenkor az uralkodó sohasem hiányzott.
Egy alkalommal a császár úgy határozott, hogy a kitűnően működő szimfonikusok mellé egy tizennyolc tagból álló cseh fúvószenekart is alkalmaz. Nem tetszett ez a császárnénak. Kérte Józsefet, hogy mondjon le szándékáról. A császári férj azonban hajthatatlan maradt. A felséges asszony bújában Simeonhoz, az éles eszéről és leleményességéről híres udvari bolondhoz fordult tanácsért. A ravasz fickó azt ajánlotta a császárnénak, hogy ígértesse meg az uralkodóval: ha a nevezett zenekar felsül az udvari bemutatkozón, akkor nem alkalmazza őket, sőt más fúvósokat sem invitál leszerződésre a palotába. Így is történt. A császári ígéret ünnepélyesen elhangzott.
A homoki pusztán alkonyodott és a kis akácerdő sarkán gubbaszkodó csárda csendes magánya körül nagy csörgést műveltek az egymással veszekedő szarkák.
- Vendég jön – mormolta a babonás vén csárdás, aki még az időjárást is az állatok viselkedéséből tudta előre.
Ha a szarka csörög, az vendéget jelent. Ha pedig a semlyékes pusztai tóságon nyugtalanok voltak a hókafejű szárcsák és sokat kergették egymást, akkor meg kellett jönni az esőnek.
A csárdásné egy kicsit már elnyűtt fehérszemély volt; afféle nagyon kinyílt rózsa, amelyik kezdi hullatgatni a szirmait. De a környékbeli csikósok, gulyások nem voltak finnyásak, nem nagyon volt miben válogatniok, hát csak el-ellátogattak a »Kujtorgóba«, ahogy a csárdát az oda kujtorgók elnevezték.
Márinkó asszony az ura ócska ködmönét foltozgatta a csárda elé kitett hosszú lócán és a vén ember szavára felütötte a fejét.
Egy lovagvár termében ültem kényelmes, finom szőrmékkel kipárnázott karosszékben. Ez volt szinte az egyetlen bútordarab a tágas teremben, melynek pedig arányai, színezése, oszlopzata finom, nemes ízlésről tanúskodott.
Tudtam, hogy a vár igen tágas, erős és hogy egészen az én vérszerinti utódaim lakják. Mi volt már a vár neve és hogy híttak engem magamat, azt bizony elfelejtettem. Mert öreg voltam, nagyon öreg – már több mint kilencszáz éves. Erre az egyre még világosan emlékeztem.
És amint ott ültem, más, távolabbi emlékek is felmerültek lelkemben. Nem éltem mindig ilyen kényelemben… ifjú koromban nyers állatbőrökbe burkolózva bolyongtam az őserdők rengetegeiben, hogy egy-egy vadat ejtsek éhségem csillapítására, hajlékom sziklabarlang vagy lombkunyhó volt. Hanem gyermekeim már jobb életsort akartak, unokáim még jobbat. Lakásokat építettek, megmunkálták a földet, a juhok gyapjából és a növények rostjából szöveteket fontak – úgy, hogy most harmincad – vagy negyvened – izű unokáimnál immár bőségben és kényelemben élhettem.
I.
Kívül voltunk a fürdőkert rácsán, a forrásnál, a tölgyes domboldalon. Egy vén tölgy kiálló gyökerei közt ültem, mint valami mesebeli fekete boszorkány karjaiban. Sárga selyemkendőm lecsüngő végét beleloccsantgatta a szél a hold hullámosan szétfolyó, rokonszínű fényébe. Ő a csapongó selyemrongy elé kúszott és égő arcát kitette zizzenő, enyhe ütéseinek.
- Én, én kapjam ezt a drága ajándékot – lihegte és nem az érzéketlen anyagok!
Szeme kéken ragyogott felém a holdfénytől sárgás arcából, mint a borostyánkőbe foglalat zafír. Egész arca remegett, amint beszívta a kendőből a hajam bennmaradt illatát. Hangja az a szaggatott, forró, percegő suttogás lett, mely olyan, mint a szikrák pattogása.
- Hát soha, soha?
- Nem lehet!
- Mivel nem tud megalkudni? Még mindig a lelkiismeret, az Isten?
Állok az ablaknál és nézem a hóhullást. Elgyönyörködöm benne, mint a gyermek. A kucsmástetejű hegyi házakat félig betemette a hó. Száz, szent, szép és tiszta minden. Ember, állat alig jár az utcán. Benn ülnek a tűz mellett, s nézik a nyitott cserepes lángját. Az ablakocskákban szorongó virágok piros árnyékot hintenek a hóra. Tele van gyümölcsfával a falu. Vastagon áll minden ágon a hó és szép a világ a sejtelmes, finom hóverésben. A hegyek, erdők fehér tömegei belevesznek a ködös égbe, a torony boldogan szédül a csendben. Nem szabad mozdulni, mikor esik a hó. Szinte bánt, mikor hallom, hogy valaki az ajtó előtt veri a csizmáját, hogy lerúgja a havat róla.
- Te vagy az, Dénes? – ismerem meg.
A Márton Káruj legénkéje.
- Mit akarsz?
A kölyök szipog, s markássza a vizes sapkáját.
I.
A Kálvária felé.
Ott haladnak!... Ifjak, vének!...
Áhítattal száll az ének
Föl az égnek,
Mint a tömjén, csöndesen.
Ablakomból elmerengve
Nézek, nézek a menetre,
S a keresztre,
Mely szelíden jár elől.
Jámbor, buzgó valamennyi!
Úgy szeretnék köztük lenni,
S menni, menni
Velük együtt, boldogan!
Mondjátok, énekeljétek
egyre és egyre.
Ez az igazság,
hinni kell benne.
Ha nem lett volna
üres a sír,
igaz a hír,
ma semmi sem lenni.
Tamások dáridója,
gyilkosok orgiája
taposna gyöngyön,
vetésen.
Nem lenne ima, ének,
se özvegyi fátyol,
csak varjú, keselyű
a nagy temetésen.
Párákba bújó, néma fák között
kapaszkodik az ég felé, a házak
gomolygó füstje; s mint epébe mártott
spongyát nyújtja, a kálvinisták tornya
a holdkaréjt, a szomjas éjszakának.
Zárd el magad a gyémánt éj elől,
hol kormos arcú, nyurga rémek élnek;
s acélos-zárú, összefont körükből,
gyermek halottak ispilángja kísért
s megrettent hangja, szirmok énekének.
Lapulj a fákhoz s tarlott életed
rejtsd el testvérré kérgesült kezükben…
Boszorkány éj ez. Bomlott, hosszú kontyok
és földre vágyó, kóbor csillagoknak
seprűkre tűzött szemfedője lebben.
I.
Fehér darvak repültek zajtalan
A Golgota fölött –
(Azóta szárnyverésük bús zene,)
A Nap égő, vérhályogos szeme
Parázsos fényt vetett.
Egy holtrafáradt bamba katona
Urunk szívébe döfte a vasat
És szólt: »Kiszenvedett.« –
Lecsuklott a Nap szempillája,
Bíbor sötétség szállt a tájra,
Az arany templom-kárpit meghasadt –
A katona eldobta a vasat…
A bíbor sötétség megmaradt
A Golgota felett
S az ég, a föld, a víz ájult süket.
Kővel, kereszttel csínján bánjatok,
Kövezni könnyű, megfeszíteni játék,
Kimondatlanságba kimondott szavatok
Nehogy majd visszavágyjék.
Jaj, hány lélekben vannak mindig hárman:
Kétfelől két bűn két keresztre verve
S közbül az Isten egyszülött fia,
Nem értve, nem ismerve.
Kolozsvár, 1916. máj. 20.
Róma, Sz. Péter, Nagypéntek.
Palestrina Misereréje.
I.
Könyörülj rajtam Isten, a te nagy irgalmasságod szerint.
Könyörülj rajtam, könyörülő Isten,
Könyörülj, könyörülj!
Sikolt, sikolt az ének,
Beláthatatlan mélyről,
Feneketlen, kibírhatatlan
Mélyről sikolt,
Én elcsigázott életemnek
Korhadt fejfákkal tüskés,
Jószándék-magzatok hulláival betemetett
Feneketlenségéből,
Bűneim tűzhányó temetőjéből.
Könyörülj, könyörülj!
Nézlek, álomtalan,
megtorpant, mi vár rám.
Kékfestő dúc a van.
Vánkos tiszta vásznán
sárarany haj terül
koszorúvirágnak.
Öröm jajong belül:
Milyen szépnek látlak!
Csönd pihéz, bőrön át
erek megerednek.
Félem ez éjszakát.
Mennyire szeretlek!
Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.
2
Valami mégsem az. Valami attól,
hogy megtörtént, megszentelődik és belekerül
az egyetemes misekönyvbe, melynek
kottáiból fújják trilláikat a madarak.
Az emlékezetben folytonos a jelenidő,
s a színhely ismerős, de ismeretlen is,
színéről édenkert, visszájáról pokol:
akár a korai kereszténység s a forradalmak idején,
minden tüzes… ha hozzáértsz, megéget
a gondolat, a kép, a puszta sejtelem;
a Volt estéjéből hajnalodik a Lesz;
s a végtelenbe kivetített másunk,
a korongján kísérletező fazekas
kedvtelve nézi mozgó agyagszobrait.
1983
Szeretem az ébredő szerelmet,
Kinyílását szűzi rózsakehelynek,
Új sejtelmek megteljesedését,
Új fájdalmak fehér felhődzését,
Szeretem a rejtegetett könnyet
Áladrcában jéghideg közönynek,
Dacos szívet, melynek fagya holnap
Egy halk szórul megadásra olvad.
Árny játéka rózsaszínű álmon,
Fény játéka villanó hullámon,
Szél játéka hullámzó vetésen:
Boldogság vagy, óh tudom, emlékszem…
Most másodszor találkozom veled.
Hellászban én Kythéra papja voltam
S Knídoszban te voltál a szeretőm…
Tudom: a szent berekben bandukoltam
Mesét szemergő, izzó nyárelőn;
Égbe szökelltek sudaras platánok,
Pompázva nyíltak gyengéd mirtuszok,
Márványpitvarban áldoztak a lányok
És ujjongtak a zengő himnuszok.
Dalt-ontó ajkán száz megejtő szűznek
Epedt a vágy a láz, a nász után;
Csilláma kéklett titkos tárnatűznek,
Sugártól ittas volt a délután.
S emlékezem: babérfák sátorából
Rámperzselődött rébuszos szemed,
Csípőd hajlásán megfeszült a fátyol –
Glykéra volt, Glykéra a neved…
Legendák lánya, te édesvízi
csókjaink partján delelő Szűz:
nézz vissza, láss végig az úton!
És dicsértessél, mert beleőszülsz!
Mert beleőszülsz, én édes párom,
Isten se óvja már azt a tájat:
vércsével pillog az ég, fölöttünk
sasok körözik a pacsirtákat.
Elangyalodnak minden ördögök,
kék tavon szürkehályog a pára,
szemed villámlik, gyomrom mennydörög:
Éhes vagyok a Tilalomfára!
Ezek a Déliák, Laurák és Lalagék
Királyoknál, híres vezéreknél nagyobbak,
Haj, száj, szem, váll, kebel, mosoly, kéz, láb, fenék,
Hány kötetlen, sötét századon át ragyognak
Ezek a Déliák, Laurák és Lalagék.
Cythere szigete, bárkák és ünnepélyek,
Vagy kis tanya, füzes, folyópart, rét, kazal,
Derék pásztorderű, látványos szenvedélyek,
Találkozás, búcsú, udvarlás, diadal.
Cythere szigete, bárkák és ünnepélyek.
Paraszti, lovagi sirám és kérkedés,
Éjfélsötét verem, tengerek tündöklése,
Az éden, a pokol, ez volna az egész?
Dal, disztichon, gázel, szonett ötezer éve
Paraszti, lovagi sirám és kérkedés.
Magyarnótázás cigányzenére
Fehér ákác, fehér ákác, te megcsaltál engem.
Megtetted az illatoddal az én hívő lelkem.
Fehér ákác, nyíló ákác te alattad álltunk,
Mikor egyszer régesrégen egymásra találtunk.
Elhullott a fehér ákác, elhalkult a nóta.
Hej, de minden megváltozott, sötét lett azóta.
Elhagytál-e, megcsaltál-e, Tán csak nékem látszik,
Mért is hittem, hogy az ákác örökké virágzik.
Felénk sugárzol: álomtiszta kék tó,
Isten mosolya tükröződik benned,
A fénylő mennybolt egy darabja vagy,
Hűs habjaidra angyalok nevetnek.
Mesék, legendák kelnek szárnyra rólad:
Soká volt könnyes tündérszép szemed.
Mg a bitorlók vad hajrája tartott.
Tükrödre fátyol: köd ereszkedett,
De most kacagsz és tündökölsz varázslón,
Táncot lejt rajtad fény, sugárözön,
Fehér vitorlák húznak el feletted,
S égig csapong a fürdőző öröm.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Gyógyíts, feledtess: csábos csodató:
Magyar szépségek titkát ringató!
Hol vagy Arany János, vezérlő oszlopom,
Imádságos könyvem, lelki vigaságom?
Sohase láthattam dicsőült személyed
S legjobban szeretlek mégis a világon.
Tereád gondolok a legeslegtöbbször,
Egyedül vagy nékem legjobb ismerősöm,
Képzeletemben is a te képed példa,
Hogyha igaz embert keresek a földön.
Ott ragyogsz fölöttem végtelen magasban,
Csilagmilliók közt tündöklő nagy fénnyel,
Ha az égre nézek, legelőször száll rád,
S buzgó szemem rólad utoljára tér el.
Silányság, - gyönge lomha szárnynak
Próbálgatási e dalok;
Magam is többet hittem egykor,
Mint amennyit ime adok;
De vígasztal: nem a világnak
Szántam és nem neki adom, -
- Ibolyát fednek lombok, árnyak -
Szállj kis könyvem hát szabadon!
Ne félj, sováran kritikus szem
Nem méri rímed, ütemed;
A "nagy tehetség" nem kiált fel:
Badarság - sérti fülemet;
Nem altatsz el szerelmes lánykát,
Ki előbb sóhajt kínoson;
Nem hallod az antiquár átkát:
...Kárba veszett fél garasom!
Néha nézem a felhők vonulását,
mint rohannak az égen széltől űzve
és a szellemem ő velük az űrbe
szállna boldogan, érzi ott már várják.
Itt nem lelte meg úgyse, büszkén párját,
sajgott benne a seb, sohase szűnve;
szédült reszketve a fertőbe, bűnbe
s hörgő kínjai Istent mindig várták.
Jöjj hát béke, a lélek tiszta, sóvár
szemmel nézi a kéklő messzeséget
és mélyében a hitnek tüze égett.
Add hát Istenem és földeden óvjál,
ne kínozzanak a szörnyű miértek,
engedj állani bús örkényt a jónál.
Kéküveg nyár, és lent a Balaton
kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt
élet, erő, fény. Csordult méz a fürt
a tőkén…Óh, hány ily forró napon
jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon
teremtjük egymást! Fejed itt feküdt,
most meg átnézek rajta: általüt,
ködkép, húsodon a fű!… Fájdalom
és sóvárgás hoz s fektet csak ide,
s tiltakozás, a szív bolond hite,
hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem,
édes megszokottságom, drága mérgem,
vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem.
1951
Nagy Amadék fészke, híres bári porta!
Idő megrugdosta, rútul megcsúfolta.
Omlik az udvarház, kívül-belül hiba.
Rozzant az istálló, pókos a paripa.
A vén diófa is kidől lassan, nyilván
Jó éjszakát kíván.
Hej, Amade László, császár deli tisztje,
Rútul bánt az idő kegyelmeddel szinte!
Rókatorkos mente – kihullott a szőre,
Kordován csizmának fölrepedt a bőre.
A penna megreszket megaszott kezében,
Ám tűz égett szemében.
– Egry József festményeire –
ŐSZI BALATON
Fogy a fény, megnyúlnak az árnyak,
a nyári nap ó-arany emlék lett,
vitorlák mögött ökörnyálak,
s robogó vonatok a part felett.
A hajón bujkál még az ének
s a fák alatti fűben a gyümölcs.
Forr bora már a hűs pincéknek,
és az élet teljén örvend a bölcs.
Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
résein rezgő fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényesszárnyú telt idő,
hét oszlopa közt zúg a mély,
partnélküli, hatalmas éj.
fönn egy nagy semmi
lenn egy nagy semmi
köztük a kusza eleven semmi
a vájt égből zuhatagban
piros sárga szilánk pattan
a táj tarka teknőjébe
dől a sárga szakadatlan
tűzben elsüllyed a tó
szikráz a domb-kaptató
vonul a nádas izgatottan
csónak fekszik
az űrrel szemben
messzeséget teremt a madár
kék eget feszítve szét
fénybe mossa termetét
aztán elolvad az ember
A Badacsony oldalán most ballag lefelé az erdő. Elfoglalja a gazdátlan maradt szőlőtőkék helyét. Itt-ott már combvastagságú akácok állnak ott, ahol nem is olyan régen kéknyelűt szüreteltek. Kúsznak rájuk, birkóznak velük az árván maradt szőlővesszők. Nem kétséges, az akác lesz a győztes. A gáztűzhelyek és olajkályhák korában nem járnak már fát lopni a sziklák alá. Van ideje vastagodni az akácnak, kőrisnek, szagos meggynek. Nem így volt bezzeg harminc évvel ezelőtt.
Egry József jutott eszembe a minap, hogy járkáltam az érintetlen terpeszkedő fiatal erdőben. 1945 májusában ismerkedtem meg vele. Fent laktunk mi akkor a Rodostó turistaházban. Néhányszor meglátogattam már a nyár folyamán, de sűrűn nem tehettem a munkás hónapokban. Jó volt tudnom, hogy ott van.
Kárpát felett csillagos mán,
Rákóczi áll fenn az ormán.
Úgy áll ott fenn a magasba,
Mint egy élő tilalomfa.
Előveszi trombitáját,
Zúg belé az egész Kárpát.
Megmozdul a tenger szálfa,
Sok bujdosó katonája.
A Rákóczi trombitája
Az ítélet harsonája.
Feltöri rá nagy sírboltját
Egész halott Magyarország.
Mándok; gyűjtötte: Balogh P. János; adatközlő: Sajtos István
Rákóczi Ferenc én is a tied vagyok…
Viselem a nemzetiszín szalagot.
Az van írva csákóm oldalára,
Én vagyok Rákóczi egyik katonája.
Nyírtelek; gyűjtötte: Német Margit; adatközlő: Németh Jánosné
Halljátok-e micsoda hang?
Tárogató hangja!
Zöld erdőben, sík mezőben
Ugyan ki ríkatja?
Nagy Rákóczi lelke zendül
A fúvó szellőben.
Nagy Rákóczi lelke zúg-búg
A futó felhőben.
Zúgó-búgó tárogatót
Tán azért ríkatja,
Adjon egy szót már neki is
A honi föld hantja!
Elment a gond a hóval,
felhőn is fény nevet.
A somvirágos oldal
arannyal integet.
Ha utas jön hajóval,
a hegyre feltekint:
– Ni, somvirágos oldal…
És issza azt a színt.
Itt ős szó járta s ó dal,
a Zách-lány is dalolt,
a somvirágos oldal
sütkérezője volt.
Múlik a tél,
Lelkecském,
Tavaszodik szépen.
Ragyog a nap,
Lelkecském,
Odafenn az égen.
Virág nyílik,
Lelkecském,
Százával egy sorban,
Madár dalol,
Lelkecském,
Minden kis bokorban.
Szeret minden,
Lelkecském,
Te se szegülj ellen -
Szeret minden,
Lelkecském,
Szeress te is engem!
Azt mondják, hogy az erdőben
szólnak már a pintyek.
Ilyen kedves híradásra
én is kitekintek.
Felmegyek a Hosszú-hegyre,
bejárom az erdőt,
mondok én is a pintyekkel
egy bánatfelejtőt.
Ősszel hullott tölgyfalevél,
hej be meglapultál,
pedig mikor leszakadtál,
világra indultál.
Itt maradtál velem együtt…
Jó hogy rajtad állok,
nem te borulsz a síromra,
nosza vígan járok!
Eltűnt a hó. A lejtőkön a földből
meleg gőz csap meg, édes-keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még fáklyatűz ragyog,
de máris feljöttek a csillagok.
Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Íme, költő, ez itt a te világod,
országod, álmod, várad, életed:
négy szák határ közt egy maroknyi szántó;
ha tarackos is, földje legalább jó;
s fejed fölött, ha szűk lett idelenn,
vigaszodul a tágas végtelen.
Mint óriási menyasszonynak
A földre hulló fátyla,
Olyan szép volt a hóesés
A fekete világra.
Most olvad úton, útfélen,
Mezőn és a cserépen,
Kinyílott az égi virág,
Az arany Nap az égen…
Sok tapsot kap most a tavasz,
Embermilliók várják,
Ők jobb világban hisznek még,
A karjukat kitárják.
Én bevallom: jobb szeretnék
Elolvadni a hóval,
És tenger felé hattyúdalt
Dalolni a folyóval…
Esett a hó, 1939
Érzed? jön a tavasz
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal.
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér…
Ha jönne már…
ugye testvér megálmodod mi lenne?…
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe…
/Bevezető aroma/
– neoangard –
»Inkább mint ez a mindig…«
(André Breto)
Kicsinyke skálán ismer magára a vitamin.
A barka pedig menjen abba a jó, fácán-
rikkanatokkal megkaristolt tavaszba,
kiboholyló téboly-terebély (hol kényszer
a zubbony, ott fércművelt a szabó, s az ávónak
péterrúdja van – ne ily etalont adj Istenem, ki
rügyragyaverten, üggyel-bajjal kamaszodsz át rajtunk!).
Óceánból a csepp – tenger az gyermek!, folyósított
szándék sártekenőben, eretnekre-loccs szenteltvíz,
hitben busás – be a dzsungelt a nagymosásba!;
