Váci Mihály: Szelíden mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  feltámadtam a világ ellen,
  dúdolva szálltam, ténferegtem,
  nem álltam meg - nem is siettem,
  port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  minden levéllel paroláztam;
  utamba álltak annyi százan
  fák, erdők, velük nem vitáztam:
  - fölényesen, legyintve szálltam
  ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  nem erőszak s akarat által,
  ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
  áradtam a világon által,
  ahogy a sas körözve szárnyal:
  fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  a dolgok nyáját terelgettem,
  erdőt, mezőt is siettettem,
  s a tüzet - égjen hevesebben,
  ostort ráztam a vetésekben:
  - így fordult minden vélem szemben,
  a fű, levél, kalász is engem
  tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
  nem lehetett sebezni engem:
  ki bántott - azt vállon öleltem,
  értve-szánva úgy megszerettem,
  hogy állt ott megszégyenítetten
  és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  jöttömben csendes diadal van,
  sebet hűsít fényes nyugalmam,
  - golyó, szurony, kín sűrű rajban
  süvített át, s nem fogott rajtam,
  s mibe naponkint belehaltam,
  attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.