N. Jaczkó Olga: Otthon

bocskor    -Hohó, fiam, már nem kínlódunk sokáig, tavasz lesz; nézd: a cigányok eldobták a bocskort! – E szavakkal leült az asszony egy útmenti akácfa alá, melynek érdes kérgét simára dörzsölték a hozzátámaszkodó hátak. Olyan elhasznált volt a fatörzs, mint a koldusok sokat nyomorgatott mankója.

    -Hol vannak a cigányok és hol a bocskor? – kérdezte a gyerek.

    Az asszony már átadta magát a pihenésnek, lusta volt szóvá gyúrni az arcára virágzott mosolyt. Némán mutatott a közeli csipkebokorra. Rongyokat forgatott alatta a szél. Valami szennyest, ami lábformára kérgesedett a piszoktól és abrincsos, hosszú piros tépést. Evvel lehetett bocskorrá kötözve a másik rongydarab. A gyermek felemelte a piros cafatot és ujjára tekerve játszani kezdett vele.

    -Dobod el mindjárt, – rivallt rá az anyja.

    A gyerek eldobta a rongyot és folytatta a kíváncsiskodást.

    -Miért mondod, hogy jó lesz, ha eldobták ezt a cigányok?

    -Mert a cigánybocskor csak addig jó, amíg igazi kemény tél van. Ha lágyul az idő, átázik és jobb nélküle, mint vele. Már ledobták, mert olvad és akkor tavasz lesz nemsokára.

    A szeme előbb undorra, azután józan mérlegeléssel járt az eldobott cigányrongy és a gyermeke lába között, amelyen már csak egy gondosan összemadzagolt felsőrész képezte a cipőt. Végül is felállt és elment a rongyért. Lehámozta róla a legpiszkosabb réteget, a többibe belecsavarta a gyermek lábát és úgy húzta rá ismét a cipőt.

    -No, így még talán kihúzod tavaszig. Már nemsokára!…

    A gyerek szeme hideg maradt; már régen kiaszott belőle a gyermeki szeretet legédesebb gyümölcse: a szülőbe vetett korlátlan hit. Torkig volt már az anyja szavainak hiábavalóságaival, akár a meleg nyárról, akár az otthonról beszélt. Mennyit várt erre az utóbbira, hányszor ígérte és még mindig nem értek odáig.

    Mikor még egészen kicsi volt, a sírástól csitítgatta vele, ha nem volt kenyér, amivel befogja a száját.

    -Várj, mindjárt otthon leszünk és lesz minden!

    Valamely házban aztán kaptak egy darabka kenyeret, vagy megengedték, hogy a földre terítve rongyaikat, megháljanak és a gyerek elégedetten kérdezte:

    -Úgy-e mama, az otthon egy ház?

    -Igen, fiam, egy ház.

    Később fölismerte megoldásának helytelenségét.

    Történt, hogy házban voltak és mégsem voltak otthon. Világosan megmondta az az asszony, aki gyümölccsel kínálta őket. A gyerek többre éhezett és felnyúlt a padkára még egy körtéért. Az előbb szíves asszony a körmére csapott.

    -Hé, csak lassabban, nem vagy otthon!

    Vagy mikor mégy olyan szívesen melegedtek volna a korcsmában, a korcsmáros sorra oltogatta a lámpákat és rájuk szólott:

    -Menjenek már tovább, jó asszony, zárni fogunk és csak az otthoniak maradhatnak már bent!

    Mi lehet hát az a boldog csoda? Az anyjától nem kérdezte többé, észrevette, hogy ő úgysem tudja neki megadni.

    Pedig létezik némelyeknek megvan, mert hányszor mondták nekik:

    -Borzasztó lehet így vándorolni és sohasem érni haza!

    Megtörtént, hogy kenyeret kért a kapuban majszoló gyerekektől, legalább a héját! Fügét mutattak neki.

    -A maradék kell a kutyának, mert a kutya itthoni, te pedig idegen vagy – mondták gőgösen.

    Lassan kialakult benne az a meggyőződés, hogy az otthon az, ahol az ember ura a melegnek, a fénynek, a kenyérnek é akkor megy tovább, vagy jön vissza oda, amikor akarja. De honnét fogják ők azt megkapni? Újra ezen töprengett, mikor az anyja a tavasz emlegetésével mégis csak felrázta egy kicsit korán petyhüdt érdeklődését. Kezét odaadta a vánszorgó asszonynak s a cigányrongyba pólyált lábával indulatosan rúgott fel egy követ, mikor felcihelődtek az akácfa alól.

    -Hát mondd meg, mégis, mikor lesz az, hogy nem kell mindig tovább mennünk?

    Az asszony mintegy bűntudatosan hallgatott. Hiszen sohasem tudta megadni a gyermeknek, amit ígért!

    Szótlanul mentek hosszú ideig, összefogódzott sovány kezük úgy tartotta őket egymás mellett, mint valami száraz háncskötelék.

    Az asszony egyszer csak fuldokolni kezdett:

    -Jaj… jaj! Talán… mindjárt most lesz az, hogy nem megyünk tovább!

    A gyermek érezte, hogy vonagló teste a föld felé húzza. Hogy itt maradnának? Nem, nem, itt senki, semmi, ami otthont adhat, csak a fagyott fák csikorognak és baloldalon, az elhagyott temető bokrain károgott egy varjú.

    -Itt nem maradhatunk anyu, nem!

    Szorosan fogta a kezét és amennyire bírta, húzta, vonszolta tovább.

    Az asszony testében, mint parazsat abrakoló paripa, tombolni kezdett az utolsó erő: a láz.

    -Nem, nem, itt nem maradhatunk!

    Lihegve igyekeztek a város felé. Az asszony közben föltépte a mellén a ruhát és odavitte a gyerek kezét egy gyűrött papirosra.

    -Látod, ha kérdezni fognak, ezt add oda.

    Elérték a külváros viskóit és máris… nem mehettek tovább. Az asszony odaesett a durva kövekkel telehányt sárba. A gyerek zokogott és széttárta karjait egy szekér előtt, mintha rájuk akart volna gázolni.

    -Hó, bácsi! Nem lehet tovább!

    A fuvaros visszarángatta lovait és leszállt, azután ő adta tovább a kiáltást:

    -Hohó, emberek, rendőr! Itt rosszul lett valaki!

    Lompos asszonyok bújtak ki a viskókból, kíváncsian billegtek egyik sárba süllyedt kőről a másikra. Egy rendőr is cammogott már, lenézett, elszaladt valamerre… kisvártatva két rúd közé feszített lepedőt hoztak utána és több úr érkezett. Egyikük lehajolt az asszonyhoz, a kezét fogta, hallgatózott a szíve táján. És intett a hordágy embereinek:

    -Vihetik. Csak még megmondhatta volna, kicsoda! – A gyerek érezte, hogy most kell közbelépnie, bár nem kérdezte senki, sőt el akarták tolni, mikor kotorni kezdett a halott ruhájában.

    -Várjanak, – nyöszörgött izzadó kétségbeeséssel. Megtalálta a papirost és diadalmasan nyújtotta az egyik úrnak, aki a pápaszeme elé nyitotta:

    -Rendben volna; de mi lesz most evvel? – és a gyerekre mutatott.

    Előlépett egy fehérkötényes asszony.

    -Nálunk még elfér a többi között!

    A gyerek rémülten nézett maga körül. Kik azok a többik? Némely kíváncsi asszonyhoz odatapadt egy-két gyerek, de azok közé nem vágyott, azoknak az életét jól ismerte. Testük ványadtan lógott a szennyes trikóban, szinte kifolyt erőtlen lényük a ronda hüvelyből.

    De az asszony csak az ő kezét fogta és gyönyörű szép igét mondott.

    -Gyere fiacskám, menjünk haza!

    Meg is feledkezett róla, hogy vajon mit csinálnak az anyjával?…

    Szárazra taposott, széles kapuközbe lépett, ahol körbefogódzva sok gyermek játszott. De másfélék voltak, mint az utcán maradtak. Alulról kis szoknyácskáik és nadrágjuk, felülről simára fásült hajuk egyenlő hosszúra volt vágva. Mint egy szép kertnek gondosan nyesett csemetéi.

    Az érkező asszonyra és egymásra mosolyogtak. A gyerek még nem tudta megállapítani mosolyukban a kényszeredettséget.

    -Most már köztünk maradsz, itt lesz az otthonod, – mondta neki az asszony.

    Behunyta a szét a csodás káprázat előtt.

    Csupa kiskirályok közé került és ő is egyike lesz azoknak!

    Majd vizsgálni kezdte a házat. Az ajtófölötti táblán két széles, piros kereszt ragyogott, mintha szívekből lettek volna összefűzve. Azt még nem értette, hogy a két kereszt közé szorult fekete figurák ezt mondják:

    „Árvaház”.

szozattv


szozat a tiszta hang Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf