Török Sophie: Fekete nevét elfelejtem…

Ha sírva menekülök karjaidba
s panaszlom, a kísértet, ki mindig nyomomban járt,
a rémület elért! mint zuhatag tűz áradt utánam,
már futó ruhámba felkapott,
s most két karomon kúszik reám
és vonagló arcom keresi…
Kedvesem, akkor meleg szemekkel nevetsz
és szenvedélyes szép szavakkal
dicséred múlhatatlan ifjúságomat
és csókkal csitítsz, mint rossz álomból
ébredt gyermeket.

Talán még nem ért el! csak förtelmes
árnyéka kuszál arcomon – de meddig? meddig?
hány év? hány nap? És egyszer gyanútlan
állok előtted, nevetve, mint ki nem tud semmiről. –
Te nézel némán, s egy éles villanásban hirtelen
felismered, hogy itt a perc!
Jel nélkül, jaj nélkül, egyik pillanatból
könnyedén ömlött a másik pillanatba
s engem közömbösen testemből kicserélt.
Te tudod majd, hogy lárva lettem és üres jelmez
és ellenkezője lettem enmagamnak.
De én még nem tudom, még nem tudom!
s illetlen vígsággal viselem szennyes gyászomat.
Még hetykén nevetek, s vidám szemekkel hiszem,
egész ember vagyok – s nem tudom, hogy alázatos
szégyen vaksága illik reám, mint díszeitől
megfosztott katonára, szégyen! mint kitől
elvettek rangot és becsületet…
Én kedvesem! Sajnálni fogysz-e? s gyengéd bánattal
megőrzöd-e a titkot? amitől rettegni is csak
távolból merek, s ha megérint –
halálos iszonyomban
fekete nevét elfelejtem…