Vörösmarty Mihály: Rózsa voltál

Rózsa voltál, rózsa,
     De csak elfonnyadtál.
Aggott vőlegénynek
     Kebelén hervadtál.
Piros kis orcáid
     Lettek liliommá.
Beestek szemeid
     Szomorú sírommá.
Ha tudnám, galambom,
     Hogy Isten meg nem ver,
Ölembe vennélek,
     Mikor urad hever.
Tán ifjúságodban
     Ismét megujulnál,
Meleg karjaim közt
     Piros rózsa volnál.
Tán azt is mondaná,
     Ha nem unná magát,
Hej pajtás, nevetem
     Világ bolondságát.
No de így is megvan,
     Amúgy is elhagytál,
Tömött erszény után
     Nagyon szomjuhoztál.
Kidől a redves fa,
     Rajta gomba terem,
Ne remélj, galambom,
     Nincs már több szerelem.

1828. július

Szász Gerő: Ah, e percnek…

Ah, e percnek nincsen ára:
Olyan édes, olyan drága.

Lelkem, szívem majd megszakad:
Ajkamon van hő ajakad.

Álom ez tán, nem is való;
A gyönyörtül elhal a szó…

– Ám, a patak néz s mond: »megyek,
Elbeszélem a tengernek!«

A madarak beleszólnak:
»Mi elmondjuk völgynek, dombnak!«

A fák, lombok is beszélnek:
»Elregéljük, mi az égnek!«

Nyári szellők jőnek, szállnak:
»Hírül adjuk a világnak!«

            *   *   *
Hervadt virág áll és zokog:
»Soká tartson még álmotok!«

Lendvai István: Szegedi éjszaka

A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki

valami ábrándos halászlegény.
Át-átsóhajtoz olykor Újszegedre,
hol egykor néki lángolt rózsák ezre,
majd megpihen Stefánia ligetén,

hol Dankó Pista halkan hegedül
magyarok fehér királyasszonyának.
Majd azon rágja szívét csöndes bánat,
hogy nem jő cimbora a Kass felül,

immár Tömörkény úr is elmaradt,
nem hívja poharazni az ivóba,
hol szép a csaplárosné, vad a nóta
s magyar gond felhőz piros poharat.

Vargha Gyula: Vörösmarty

Zendüljön diadalmi ének,
A nagynak a halál nem árt;
Dicsőség a költő nevének,
Mely századokra vet sugárt.
Üdv aki szózatos dalával
Megbűvöli földet és eget,
S fölverte ajka érc-szavával
A riadó mélységeket.

Ég s föld, a táj dús völgye, halma,
Erdők, mezők és nádasok,
Mind az ő tündér-birodalma;
A lomb, amint lobbal susog,
Sokhangú füttye száz madárnak,
A szél, mely úgy zeng, mint a húr,
Hangok, színek sugarad, árnyak, –
Felettük ő korlátlan úr.

Hányszor bejárta méla lelke
A déli tájak völgyeit;
E szöghajú, sugár Etelke,
Mint kelő hajnal várta itt.
Az ég szülötte, nem a földé;
Gyöngy perg, amerre áthalad,
S a költő álmait betölté
E rózsás ködből szőtt alak…

Vörösmarty Mihály: A havazó télnek szele, Árpád Zalán ellen

Vörösmarty Mihály:

A havazó télnek szele

A havazó télnek szele kezdi lezárni folyóink
     Árjait, és jegesűl a hegyek ormin hava.
Már a címeres Híd nem rengeti annyi utasnak
     Tagjait, hol kocsizott Pest s Buda kénye szerént.
A Duna szőke vizén nem eveznek el annyi hajósok,
     Őket is a télnek mord szele rettegeti.
Partra tolatnak hajók, csikorogva körűltök haladnak
     A jegek, és ropogó zajjal omolnak alá.
Még egyedűl járják a víz esméretes útját
     A kész révészek, bátran evezve hajón.
Amikor esztendőnk nagy üdőnek tágas ölébe
     Visszakerűl s más év kezd leforogni során,
Ő halad! és mi heves zengéssel verseket írunk!
     Nem tudjuk, miket hoz majd lefolyása nekünk.

Londesz Elek: Borsos József festőművész

A múlt század első felének magyar festői között igen kiváló és igen népszerű volt Borsos József. Tehetségének megnyilatkozása gyermekkorába nyúlik vissza; már kilenc esztendős korában megjósolták az ismerősei, hogy valaha híres festő lesz belőle. Veszprémben, a hol 1821 december 20-án született, városszerte bámulták gyermekkori rajzait, a melyek között különösen a "Három grácia" keltett nagy feltűnést a rajz szabatossága miatt. Műterme a padláson volt, s alig várta, hogy hazakerüljön az iskolából és kedvére rajzolgasson a padlás ablaka alatt, szénnel és ceruzával.

    Tizenöt esztendős korában semmi módon sem lehetett rá venni, hogy iskoláit folytassa s majdan prókátor legyen belőle. Festő akart lenni minden áron, s addig mesterkedett, a míg apja meg nem engedte neki, hogy Bécsbe menjen a képzőművészeti akadémiára, mely akkor Európaszerte híres volt.

Gárdonyi Géza: Petőfi Sándor nászútja

Horváthné Szendrey Júlia beszélte el ezt egy női barátjának, az meg egy bizalmas pillanatban a saját urának:
Mikor már Szendrey Júlia kezét adta Petőfinek, az utolsó feltétele az volt, hogy Petőfi ne káromkodjék.
Mert a poéta, mint afféle tüzes, indulatos ember úgy elördögadtázta néha a teremtésit a világnak, hogy a franciául nevelt és zongora mellett finomodott Júlia ki-kirémült minden poézisból s aggódva gondolt arra, hogy ezeket az ebattázásokat egész életén át kell hallania.
És ez volt az egyik oka, hogy Júlia szívesen beleegyezett az esküvő eltolásába. Megfogadtatta Petőfivel, hogy ezen idő alatt leszokik az ördögadtázásról.
Elérkezik az esküvő napja. Viszi őket a négylovas hintó Koltó felé. Az esső esik. Az út zökkenőit a kerékvágásban csordogáló víz befolyja. Egy ilyen zökkenőben Misztót falu táján eltörik a kocsikerék. Petőfi persze irtóztatóan ördögadtázik.

Petőfi Sándor: A magyarok istene

Félre, kislekűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn mindet annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel; ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfújt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Í

Reményik Sándor: Petőfihez

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyei áztatott.
Nem az, nem az!

Féja Géza: Tömörkény István

Kerényi Károly vezette fel a harmincas évek elején a „sziget” eszméjét, a hűvös, körön bévül sarjadzó nyugalmat, az elvonulás termékeny méltóságát. Gondolata a német intellektualizmus hatása nyomán keletkezett s erősen hasonlít Stefan George hasonló törekvéseihez. Szigetet alapított Tömörkény István is, de egészen más értelemben.

    Tömörkény asszimilált magyar; apai s anyai ágon német származású volt. Anyja kocsmároskodott, az író tehát a kocsmában asszimilálódott, a legjobb helyen. A vidéki kocsma ugyanis, melynek nevét újabban vendéglőre és nagyvendéglőre előkelősítik, nemcsak nagyszerű gyűjtőedény volt, minden rendű s rangú magyarok befogadóhelye, hanem komoly emberi szertartás színhelye is. A néma nép itt nyílt ki, a bor s a társaság vigasza következtében. A mélybe szorult dolgok kikívánkoztak, az elfojtott mondatok megrázták bozontos sörényüket és nagybátran előbújtak. Tömörkényt ez a népi kinyilatkoztatás kapta meg, olvasztotta magába és tartotta melegen, míg a halál hidege ki nem fogott rajta. Tömörkény később is, midőn már előkelő kultúrtényező volt Szegeden, hű maradt a kocsmához, szeretett darvadozni, bor mellett figyelni, kétkezi emberek asztalához ülni. Így ismerte meg a szegedi és szeged-vidéki népet, s megható, szemérmes szeretet fűzte hozzá, akár az édesanyához. Édesanyja is volt ez a nép: ölébe fogadta, emberségre nevelte, becsületes életanyaggal tölötte meg.

Tömörkény István: A Mitlátsz kutya és Kucsora Mihály

Kisebb szőlőben kapást szokás tartani. Ez ugyanaz az ember, akit más vidéken vincellérnek neveznek. Nappal munkás, vezetője a napszámosoknak, éjjel pedig csősz, aki őrzi a szőlőt. Éjszaka a tanya udvarán alszik, és puskával a kezében többször bejárja a földet.

    De nagyobb szőlőnél már ezt a kétféle mesterséget nem bírja el egy ember válla. Vagy a nappali munkája lesz hiányos, vagy az éjszakai őrzés. Már nagyobb szőlőre csősz kell, akinek más hivatala nincsen, mint hogy vigyáz a vagyonra. Őrzi szigorú figyelemmel, lopni nem enged, legfeljebb magának lop egy kis csőszszőlőt, amit azután elfélkézkalmárkodik, ez azonban nem baj, mert a nyomtató lónak sem szokás bekötni a száját, továbbá sóra, paprikára, apróra, csöprőre neki is szüksége van igazság szerint. Éjjel-nappal járja a határt, s mikor az olykori szőlőmunkák ideje elmúlik, szép simára gereblyézi a szőlőutakat, hogy azoknak a homokján az idegen lábnyomot megismerje. A cipős lábnyomról még azt is meg tudja mondani, hogy a városból, a gazda családja köréből ki érkezett ki a tanyába.

    A kapás a tanyaudvarban lakik, s tart kutyát. Néha kettőt, de hármat is, azonban azok láncon vannak. Míg a csősz bent lakik egy kis házban, a szőlő gyomrában, s nem szeretik, ha kutyát tart. Mert a csősz nem tartja kötve a kutyát, hanem az mint szabad állat, vele jár az útjain. De a szabad kutya nem jó a szőlőben, mert nagyon szereti az érő gyümölcsöt, és lelegeli a szüret hasznát. Pedig nyilvánvaló, hogy elég, ha a csősz lop, de ne még a kutyája is.

Londesz Elek hírlapíró, költő

A széles látókörű, [de a XXI. században itthon már szinte ismeretlen] az irodalom és a művészetek világában oly jártas Londesz Elek, a magyar hagyományőrző költők csoportjának volt jellegzetes figurája. Ő és társai voltak azok, akik a XX. század első harmadában is híven ragaszkodtak az előbbi emberöltők nemes eszményeihez.

A tündérmadár

              Egy sorsüldözött költőnek

Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.

Láttam, göröngyről kőre hágó
Gondülte lelkű, ősz favágó
A szűk örvényen lassacskán haladt,
Munkától görnyedetten,
A szálas fák alatt.

Londesz Elek: A lámpás ember, Egyéniség, Vajda János agyveleje

Londesz Elek:

A lámpás ember

Gyerünk a lámpa nappalából
Oda az éjszakába,
Hol az erkélyről a sötétbe
Lóg a csend lusta lába.

Mi bántana, talán dohányom.
Bizony csípős a füstje!
Azért csillog szemgödreimben
A lámpafény ezüstje.

Majd egy mesét ott elmesélek.
Amelyben megjelennek
Borús és tarka képei
A múltnak és a jelennek.

Mesének mondom el, pedig
Talán valónak érted:
Hogy ragadott meg valakit
Útonálló kísértet.

Németh László: Erdélyi József

Mint a telített oldatok, a lírikus is egy kristályosodási pont körül képzi ki költészete újtüzű kristályait. Tárgy kell neki, melyre az első igaz hang kicsapódjék. Zúg, amelyből a világot meghódítsa. Olykor a szerelem, olykor egy táj, olykor a szenvedés, elragadtatás pattantja ki az emberből a költőt. Egy vers s adva az archimedesi pont, amelyből az universumot kiforgatja.

    Erdélyi József lírájának egyik cselédház volt a kristályképző magja. A cselédház, amelyben született, a tanya, a földek, a gyermekkor. Nem felejti el, hol s mivé jött világra. Nem felejti el, sőt kiaknázza. Ébredő lírájának a legszebb darabjai a gyermekkor emlékeit forgatják, foltozgatják. Az ég magányos csillagáról a kora szürkület jut eszébe s a tanya fölött világló hajdani csillag, melynek fényinél anyja teknőhöz kelt s apja sorra zörgette az alvó béresnépeket.

Erdélyi József: Álmomban, Hajnalcsillag, Komlószáraztó, Piros levél, Táltos

Erdélyi József:

Álmomban

Álmomban ismét arra jártam,
a Gyepes alján valahol,
felette gyászos felhők lógtak,
köröttem tanya, ól meg ól.
Mintha a Kőházi tanyája…
de más, egészen más tanya,
embertelen, elátkozott hely,
kárhozott lelkek otthona.

Nyilván, hogy nem az égben jártam
lenn a pocsék sárban gyalog,
kövér kandisznók őgyelegtek
köröskörül, nem angyalok.
Féltem az agyargó kanoktól,
Igyekeztem hát kifele,
néztem az utat a tanyából, –
ott egye őket a fene…

Ölbey Irén tanítónő, költő és műfordító

Különösen nehéz sorsa volt annak az Ölbey Irénnek, akinek irodalmi munkássága és egyéni példamutatása még napjainkban sem válhatott széles körben ismertté, miközben a XX. századi magyar szépirodalmának-katolikus költészetének egyik jelentős alakja, művei több tízezer példányszámban kerültek kiadásra. Munkássága lassan feledésbe merült, határozott és rendíthetetlen keresztény hite miatt nem kapta meg azt az elismerést, amely őt megilletné, a kommunizmus áldozata. A vörös-sztálinista diktatúra kiépítésének időszakában, majd az 1956-os forradalom idején is egyértelműen, nagy nyilvánosság előtt tett hitet a szabadság és a demokratikus értékek mellett, igyekezett fellépni a kommunista hatalom túlkapásaival szemben. A kommunista diktatúra időszakában megbélyegezték, „irodalmi hullának”, „hírhedt alaknak”, „Horthy-bérencnek”, „Mindszenty-tollnoknak” nevezték, állásától, szinte minden jövedelmétől megfosztották.

Ölbey Irén: Az lenne szép, Gyermek-kórus, Hajnali harmat, Számvetés, Szótár

Ölbey Irén:

Az lenne szép

Utazni majd, az lenne szép,
utazni messze teveled,
megnézni Capri szigetét,
a kék barlangot. S tengerek
fölött suhanni álmatag,
a jacht, mint sirály, szállana
s arcunkba loccsanna a hab
csípős, fanyar-sós illata.
Utazni majd, az lenne jó,
megcsodálni az alkonyat
gyöngy-fellegeit Kairó
bársony egén. S a fjordokat.
Aztán Velence, Génua,
Piza ölében kötni ki,
Páduában az orgona
nyitna. Majd Nizza s Rimini
lázát ízlelni boldogan,

Áprily Lajos: Magányos aktor Kecskeméten

„Az ifjak meggyújtottak egyet az égbe nyúló, magánosan álló fenyvek közül…
hajnalban ott állt előttünk az óriási fa, mint egy fekete obeliszk, leégett ágaival.”
                                                                                                 Déryné Naplója

Szekérsorral, cigányosan,
echót verő vidám zenével
barangoltak Erdélyen át:
vándorszínészek Dérynével.
Zörögtek zengő fák alatt,
mély völgyeken végigporoztak.
Itattak csurgó kőközön,
havasi réten táboroztak.
Idéztek zúgó tapsokat,
a gondoknak fittyet vetettek,
hevültek múlt kalandokon,
csiklandó tréfákon nevettek.
Vár lett a gyékényes szekér,
s fenyőfa gyúlt, ahol kifogtak.

Barcsai Ábrahám: Üzenet Ányos Pálnak

Pali! Ha kívánod látni barátodat,
Végy pálcát kezedbe, öltsd fel palástodat,
Siess – itt találod vers-szerző társodat,
Ki szereti múzsád s minden írásodat.

De siess, mert regvel harcok mezejére
Megint indulnom kell Odera széllyére;
Azért múzsáidat hozd el ma estvére,
Hadd lehess azzal is teljes örömére.

Harsányi Lajos: Beethovenig

               (IV.)

A vadgalambnak összetákolt fészke
Olyan ma, mint ezer éve volt.
Turbékoló, búgó, szerelmes hangjuk
Megváltoztatta-e a nászi dalt?

Te ember, füstbe fulladt kalyibádtól
Hová jutottál ezer év alatt?
Fantáziád a roppant kölni dómig
Hány milliónyi mérföldet haladt?

A trágár pun gúnydaltól a Miséig
Hány lélekzet-szakasztó próba kellett?
Szólj szent süket, csodálatos Beethoven,
Mi hajtott és mi énekelt tebenned?

Inczédi László: Vízió

Titokzatos nagy éjszakákon
Valami átzúg lelkemen,
Tán sejtelem, tán kóros álom,
Tán alvalátó képzelem.

Mi rejtve szívekben, sírokban,
Ímé, feltárja most magát,
És látom, ami láthatatlan,
S hallom, ami hangot nem ád.

A némaságnak szava támad,
Hol tompán kong, hol sikongat,
Mikéntha milliók zúgnának
S csörgetnék bús rabláncukat.

És koldus-asszonyok zokognak
Éhenholt gyermekek felett,
S nyomorba-roskadt férfiaknak
Ajkáról átkok dörgenek.

Szilágyi Géza: Temetés után

Mikoron a szegényt temették,
– Csókolt, ölelt, hajh, nemrég –
Akik szereték a társok’:
Mind eljövének a lányuk.

Nem volt koszorú a koporsón,
Csak egyszerűen, olcsón,
Temeték a kéjleányt el,
Nem szónokolt a páter…

Ledarálta unalmas imáját,
– Az ilyest hamar csinálják –
Megemlegetett pár szentet.
A leányok oszt tovamentek.

Egyikük sóhajtozott még:
„Helyedbe’ hogyha volnék!
s nem kellene magam
Kifestenem untalan!”

Tompa László: Bús csillagom

Én kedvesem, ma bizony bús csillag a föld
S rossz rajta az élet, amely lehetne jó is!
De rendjét, lásd, az emberek összezavarták
És rendbe szedni megint már csak csoda tudná!

Helyüket mi is ezért nem leljük itt –
Rázkódik minden, – nyers, vak erők sodornak,
S egy nyájas percért akár elepedhetsz –
Csak hajsza van itt, fullasztó rohanás!
Ím: a körutak, hol, – mint filmszalagok –
Autók sorai folynak tova folyvást,
S esténkint fényreklámok ismétlik,
Döbbenetes bizonyossággal: mely paszta a legjobb,
De arra nem tud egyik sem egy kis igét,
Hogy mi tehetné újra az életedet,
A mindnyájunkét: életté, embereivé –
Hogy az örömnek újból örülni lehessen?

Weöres Sándor: Kodály Zoltán

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja
és csalogatja folyton magasabbra
mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ád okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alájagördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.

Ady Endre: Fedjük be a rózsát

Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Szivenszúrt már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édesapám.
 
Jön, jön a December s a rózsa is él,
Rossz virág-asszony, céda, pozsgás nő,
De tündér lehet másvalakinél.
 
Fedjük be a rózsát, egy-két év előtt
Orkidea volt nekem a rózsa
S ma is élhetnek boldog képzelők.
 
Ma is bajt hozhat egy rózsa-senyvedés.
Édesapám, valakit megmentünk,
Nászágy lehet még e rózsa-fedés.
 
Mert kert az Élet s asszony minden virág
S a póri, pozsgás, nagy, buja rózsák
Szülik a Tavasz minden víg fiát.
 

Babits Mihály: Szőllőhegy télen

Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy húsát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.
 
A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szűrik a mézízű pirost.
 
Karók serege bús-meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.
 
December, január és február -
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

Dsida Jenő: Vándor-kesergő

Sovány vagyok nagyon.
Hozzátok folyamodom, ízes gyümölcsök,
leves narancsok, kövér almák,
húsos barackok, hizlaljatok meg engem.
Fázom nagyon.
Kicsi pattogó gallytüzek,
melegítsetek föl estelente,
óriásfák lepedő-levelei,
takarjatok be éjszakánkint!
Keserves vagyok nagyon
és árva vagyok nagyon:
fű, fa, virág, vidítsatok föl engem!
 
                       1930

Erdélyi József: Napfordulás

Karácsony és Óév… Ilyenkor
kapja sovány bérét kezéhez,
szegődik és szerződik újra,
az esztendős cseléd, s a részes,
csikarva, mint a jót a rögből,
gazdakézből a bért, a részt,
aggódva: mit hoz a jövendő:
fagyot, vizet, aszályt, verést.

Karácsony első napja ünnep,
béke, de másodnapja harc. –
Jönnek a betlehemesek:
tégy jót ember, ha jót akarsz.
Kivont karddal, küszöbödön,
angyal van és három király,
s a három király leborul,
a Szűz Anya lábainál.

Csörgős bottal a pásztorok,
házad pallóját döngetik. –
Fel, gazda, gazdasszony, kalácsot,
jó bort és tallért adj nekik!
Ingben-gatyában jár az angyal,
hirdetve, hogy örök a nyár,
hiába tél, fogság: az élet
nem halt meg és az ige áll.

Reményik Sándor: Hóhullás

Ó életemnek legszebb percei,
Szent, tiszta percek,
Ha meghalok, még egyszer hulljatok rám,
Pehely pehelyre, zizzenő hullással,
Mint sűrű, csendes téli hóesés.
 
Üljétek meg a vállam, a fejem:
Kis fehér hangulat-galambok,
S tudjam: ez egyszer nem röpültök el,
S elolvadni sem fogtok már soha,
Nálam, velem maradtok mindörökre.
 
Emlékeimnek hóesése közben
így ballagjak a végtelen felé. 

Budapest, 1922. december

Már Szebenbe megfújták az trombitát…

Magyar népköltés

Már Szebenbe megfújták az trombitát,
A ki huszár, nyergelje fel a lovát!
Két napi zab, széna föl van pakolva,
Kis pejlovam mégis játszik alatta.

Ha felülök kis pejlovam hátára,
Letekintek, kesely mind a négy lába,
Kesely lába, csillagos a homloka,
Októberben lettem, babám, katona.

Ha elindult ez a gőzös, hadd menjen,
Én utánam senki ne keseregjen;
A ki pedig én utánam kesereg,
Azt kívánom: a jó Isten áldja meg!

Mátyás király megleckézteti az elbizakodott tudóst

– Galeotto Marzio nyomán –

Élt esztergomi érsek palotájában egy szerzetes, aki azt híresztelte magáról, hogy az egész hittudomány a kisujjában van. Ez a szerzetes, akit Gattus Jánosnak hívtak, annyira elbizakodott, hogy egyszer azt találta mondani:

    - Hallom, hogy Hunyadi Mátyás, a magyarok királya is foglalkozott a hittudománnyal. Szívesen elbeszélgetnék vele, mert még ő sem kérdezhet tőlem olyant, hogy én arra meg ne feleljek.

    Ez ennyiben maradt.

    De történt egyszer, hogy Mátyás Esztergomon át vette útját, és megszállt az érsek úrnál.

    Az érsek úr kitűnő lakomát készíttetett a király tiszteletére, és Gattus Jánost is meghívta, hogy őfelségének örömet szerezzen. Ugyanis mindenki tudta, hogy Mátyás szeret lakoma közben tudósokkal vitatkozni.

    Gattus pedig lakoma közben hányaveti módon viselkedett, az ételtől és a sok italtól nagyon nekibátorodott, fitogtatta tudományát, s azt állította, hogy nincsen olyan bonyolult kérdés, amelyre ő meg ne felelne.

Benedek Elek: A kolozsvári bíró

Nem volt a magyarnak egyetlen olyan népszerű királya, mint Mátyás király. Igen sokszor álruhába öltözött s úgy ment a nép közé, hogy saját szemével lássa, hogy bánnak a szegény néppel.

    Egyszer arról kapott hírt, hogy a kolozsvári bíró nagyon sanyargatja a szegény népet.

    Kolozsvár szülővárosa volt, nagyon rosszul esett hallania, hogy éppen ott rossz a sorsa a szegénynek.

    Álruhába öltözött Mátyás király, úgy ment be Kolozsvárra. Leült egy mészárszék elé, amelyik éppen szemben volt a bíró házával. Nagy sereg nép hordta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron. Mellettük a hajdúk pálcával bíztatták a szegény népet: hordjad, vágjad, paraszt!

    Egyszerre csak egy hajdú megpillantotta Mátyás királyt.

    - Ne, te, ne! – mordult rá a hajdú. – Hát te mit lopod itt az Isten napját? Kelj fel, ne lógasd a hosszú orrodat!

    S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, pálcával jót húzott a hátára.

    Mátyás felállott, megvakarta a hátát, de nem indult.

Nyirő József: A székely pásztor karácsonya

A falu visszazökkent a régi kerékvágásba. Még nagyobb lett a gond, mert közeledett a karácsony.

    Nagyhétre az idő is elszomorodott. Vastag, szürke felhők gomolyogtak a házak tetején, és nappal sem akart kivirradni. Fáradt hó pilinkézett egész nap és délután négy órakor már sötétedett.

    - Szomorú karácsonyunk lesz az idén, – mondogatták az emberek. – Amennyire lehet, mégis meg kellene adni a módját a Jézus születésének.

    Pénteken a vén pásztor is leereszkedett a havasról és este bezörgetett a pap kapuján. Havas fenyőfát hozott a hátán.

    - Hol jár ilyen későn? – lepődött meg a pap.

    - Az ünnep miatt be kell, hogy jöjjek – rázta le magáról a havat Álózi bá. – Legalább egy szál gyertyácskát gyújtanom kéne a szent estén. Gondoltam, ha már erre járok, legalább benézek a tiszteletes úrhoz is, s hogy üres kézzel ne jöjjek, ezt a fenyőcskét lecsapám a lábáról, hogy legyen a gyermekeknek karácsonyfájuk.

P. Jánossy Béla: Égő karácsonyfa

Karácsony estéjén Bözsikének is eljött az angyal. Ott állott a gyönyörű karácsonyfa, minden elképzelhető szépséggel feldíszítve, szelíden és mégis frissen lobogó színes gyertyácskák áradatában. És alatta minden, amiről Bözsike titkon képzelődött, amikor hetekkel, hónapokkal ezelőtt álmaiban oly szívósan alkudozott a Jézuskával, hogy én édes Jézuskám, még ezt is, na még azt is hozd el nekem karácsonyra…

    És Jézuska mindent elhozott Bözsikének. Kis szíve, mint a fáradt madárkáé remegett, míg az ajtó mögött a másik szobában elmondta az Üdvözlégyet, bele is vétve egyszer-kétszer a nagy izgalom miatt. Máskor is kapott már karácsonyfát, máskor is örült a sok csillogásnak, gyertyának, zöldfenyőnek s vattából előléptetett hócsomóknak a vékony tűleveleken. De ma este különösen örült ezeknek, és amikor belépett, és bámuló szeme egyszerre rátapadt a sok szépségre, a fényre, csillogásra, fityegő díszekre, és boldogan itta a megható percek hangulatát – mindezeken túl önkéntelenül keresett valakit a teleaggatott gallya között, a díszek kedve árnyai mögött, a felhalmozott játékok gondos rendjében. Bözsi Jézuskát kereste ártatlan tekintete mohó vágyával. Mert azzal bíztatta anyukája, hogy ha jó lesz, engedelmes és szófogadó, akkor a karácsonyfa alatt bizonyosan ott lesz Jézuska is.

Sipos Domokos: Karácsonyestén

Bonyhádi, a mészáros szétvetette lábait, hogy csak úgy reccsent alatta a diófa szék. Széles, kövér arca ragyogott a megelégedéstől s a verejtéktől, mit olykor-olykor öklével kent szét homlokán. Az asztalon parányi karácsonyfa állott, rajta néhány apró, színes gyertya, s egyik ágacskáról a másikra fonódva piros és fehér papírszalagok. A család: az asszony, egy kamasz fiú és a nagyleány, az asztal körül ültek, s karácsonyi ajándékaikat mustrálgatták.

    A konyhában egy faggyúszagú inas s a szolgáló a kályha mellett üldögéltek, s friss kalácsot majszoltak. Az ajtó előtt lábtörlés, mozgolódás hallszott, előrohantak a kutyák, hangosan csitították őket, a kilincset lenyomták, s beszorongtak a betlehemesek. Bonyhádiék a szobaajtóban állottak, míg elvégződött a hókuszpókusz, a mészáros mérgesen adott valami pénzt, s mikor elmentek a karácsonyi csillaggal, utánuk dörmögött: – A fene egye meg őket, kilopják az ember zsebéből a krajcárt. – Aztán rászólt az inasra: – Eredj, zárd be a kaput!

Ponori Thewrewk Aurél: Szerelmes rímek

    Ő

Ő lett az élő élelem,
a bátorság, a félelem;
az álomízű ámulat,
a kéjes, kedves kábulat;
a szertehulló szédület,
a biztos-erős épület.
Miatta bennem úgy csatáz
egy forrva-forró furcsa láz.
Vigyázok, mert megperzselem,
s csak verselem, csak verselem…

    Szíveink

A jég-szívednek köszönöm
s a hűvös, józan agynak:
nem forrnak össze szíveink,
legfeljebb összefagynak.

    A költő arra gondol, hogy elmegy hazájából

Búcsút int a felhő, s nem fáj neki semmi.
Jaj, nekem majd nem lesz ily könnyű kimenni:
más lesz ott a lélek, szó, a levegő is.
Tízezer arany szál köt ide. Meg ő is…

Reviczky Gyula: Szerelmi epilóg

Ez az utolsó dal tehozzád;
Aztán elnémul ajkam.
Szívemet vágyak nem kínozzák;
Lemondok egy sóhajban.

Mulandó minden, ah, belátom;
Az ifjúság s a szépség.
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadni meddig élsz még?…

Óh, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmást kinevettem!

Azóta elszállt ifjúságod;
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájárul a virágok
Egymás után lehullnak.

Te megviselt szív, légy nyugodtan;
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghaljoltan
Gondolj a szép tavaszra.

Mit ér tűnődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó;
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!…

Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Míg ajkam egy betűt rebeghet;
Jóságod lelked’ áldja.

Szállj búcsúdal, szép rímbe’ vidd meg,
Mi van sorsomban írva:
Szívem más névre nem nyílik meg,
Emmával tér a sírba.

Sáfáry László: Szerelmes lány

Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Széles mezők,
szűk sikátorok,
merre vittétek lépteit?!
Igazság, szívünk piros reménye,
hová hullt fiatal harcosod?!
Jaj, talán rácsok mögött gondol a rügyező fákra,
jaj, talán golyó ütötte égő homlokát!
Segítsetek, széles mezők,
szűk sikátorok!
Szerelmes lány siratja letűnt kedvesét az éjszakában.
Édes, édes virágom!
Bomlott hajában sírnak a csillagok.

Váry Albert: Szerelem

Mi jobb, ha szeretsz vagy szeretnek.
Boldogságod hogyan leled meg,
Ha vágy emészt s gyötör a féltés
Vagy életed derűs és békés.

S mégis, te csak szeretni vágyol.
Más szív érted hiába lángol,
Bármint gyötrődsz is, tőle várod,
Mit el nem érsz: a boldogságot.

Weöres Sándor: Párbeszéd

    A férfi:
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém-simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,
ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

    A nő:
Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőkbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

Dóczy Lajos: Jó a bor, jó a bor…

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor reggel,
Jól esik száraz toroknak
Ha az ember felkel.

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor délbe,
Okos ember az ebédért
Nem is hagyja félbe.

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor estve,
Piros alkonyt piros orron
Pirosabbra festve.

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor éjjel,
A bút, mint a szél a felhőt,
Úgy osztja széjjel.

Jó a bor, jó a bor,
Mindig jó az, kincsem!
Rossz a bor csak egy esetben:
Akkor mikor nincsen.

Juhász Gyula: Szabadkai emlék

A szép, bús Szegeden születtem,
De a dajkám dala felettem
Szabadkán hangzott hajdanán.
Szabadka, víg, dalos tanyám,
Gondolsz-e néha a szegény
Két kis gyermekre, aki felnőtt
És nézi, nézi még a felhőt,
Mely felőled jön és feléd megy.
A két költőre, aki téged
Örökre emleget, szeret
És rímbe rótta rég neved?

Ady Endre: Csokonai Vitéz Mihály

S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály.

„Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok.”

„Add, óh Uram, hogy szépet lássak
Távolból. Mindegy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is.”

„Akarok egy valakit látni,
Aki szebben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta,
S aki magyar volt, nagy magyar.”

„Egy századdal előbbre lássak,
S lássam, aki engem idéz.
Szomorú sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz.”

S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott, s szomorún halt meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Csokonai Vitéz Mihály: A búkergető

    Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Ki boldogabb halandó,
Mint aki nem sohajtoz?
Ki boldogabb magamnál?
Héj, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok!
    Szép volt Filéta s ifjú,
Szerelem s dalok barátja;
De béka-módra zengett,
Csigaként tudott szeretni,
Bámúlsz-e? Vízivó volt.
Héj, víziszák! be sáros
Elmétek és világtok!
    Kancsót, fiú! veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor, elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?
    Iszom, ha szívem örvend.
Iszom, ha bánat éri;
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

Németh László: Csokonai és a botanika

Néhány éve az irodalmi megújhodás korától akartam írni s Csokonait tettem meg vezetőmmé: mutassa meg ő, mit olvasott ezeknek az éveknek a művelt literátora. Ha lett volna pénze rá, milyen könyveket tartott volna ott a könyvespolcán, melyiket kezeügyében s melyiket a sarokban. Az én könyvemből nem lett semmi, de a Csokonai képzelt könyvtárának katalógusa még itt van a jegyzeteim közt. Bizonyára hiányos jegyzék, hiszen csak azt vettem belé, ami Csokonai verseibe, jegyzeteibe, tanulmányaiba is belekerült. Így is tiszteletreméltó lajstrom: hét nyelv klasszikusai és apró divatosai közt természettudományi, esztétikai, történelmi munkák sora. A fél kezem ujjain megszámlálhatnám azokat a mai magyarokat, akik ennyi féle mezőn hajtották át a kíváncsiságukat!

    A különös még sem az, hogy Csokonai ennyit összeolvasott, tanult, hanem, hogy ezt a lajstromot pusztán a műveiből össze lehetett állítani. Amit olvasott, az írásaiba is bele került.

Csorba Győző: Hol van Ady Endre?

Szájon, könyvben, polcra rakva,
verseit, sorsát erre-arra –:
ne ott keressük Ady Endrét,
ahol csak volt, csak múlt, csak emlék.
Ott élő, mert él, most is, él benn
a lények, a tények szövetében,
szem-villanásokban a gonoszra,
indulatokban a porosra,
vivátokban a jobbra újra,
hevekben, marsot harcra fújva,
társpillantásokban a nőkre,
örök adókra, elvevőkre,
fészek-vágyásban, nem hunyóban,
folyton bujdokló bújdosókban,
rettenetes, zúzó ökölben,
békesség-termő, csendes ölben,
szótlan kérdés-feleletekben,
mélységekben, felületekben,
vállhoz feszült baráti vállban,
tömegbe vegyültben s kiváltban,
gyöngében, kinél nincs erősebb,
félősben, kinél senki hősebb,
ahol – sárban vagy fellegekben –
ott mozdul még (vagy már?) az ember.

Féja Géza: Ady Endre

    Fejlődése

    „A lelkem ódon babonás vár” – írta „Az új versek” második költeményében Ady Endre; az elinduló költő korszerű szimbólumokkal dolgozott s rajta is maradt a „szimbolista” jelző, az irodalmi élet nem törődött azzal, hogy Ady milyen gyorsan kinőtte gyermekcipőit. Az elinduló Ady a szimbólumokban eredeti képeket keresett egyedülvalóságának, egyetlenségének bizonyítására, mert kiszakadt a kor honi költészetének kétségbeejtő laposságából. Hadat üzent az ünnepélyesen terpeszkedő és óvatosan lapuló magyar irodalomnak, gőgösen és kegyetlenül, az ázsiai méretű hatalomvágy és az öröklött úri gőg szellemültek át benne, az úri magyarság vakmerősége bíztatta és ösztökélte, akár Krúdy Gyulát. Az „egyetlenség” és az „egyedülvalóság” képeit ebben az időben többnyire még kereste, erőszakolta, túlzófokokat alkalmazott, gyorsan égő sorsot követelt magának, futótűz akart lenni országot bevilágító lánggal, a fejedelemség és a messiánizmus furcsa keveréke forrongott benne, mint csaknem minden keleti hódítóban s Ady „hódítónak” született a szó átszellemült értelmében.

Nagy László: Ady Endre andezitből

                     Szervátiusz Tibornak

Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni
történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit,
soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy
csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes!
A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb,
és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba,
ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok,
ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő
fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat,
kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb,
– győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak
vagyok gyászteli címere – így szól, s már szégyenletünkben
szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most?
Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket,
faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!

Ady Endre: Babits Mihály könyve

           /Kritika helyett vers/

Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Barátom és én lelkem szavai,
Be jó lenni és rejtve lenni jónak
S nem gyilkos ágyút hizlaló vad ércnek,
De a sümpölygő aljak fölött: bércnek.

Ily bércnek lenni: ez a szent magyarság,
Táplálkozott a tájak mindivel,
S ha persze sokszor rá-támadt a balság
S ha lentről bárkik rá rút fertőt kennek:
Megmarad fölső, magyar szerelemnek.

Ez a kis fajta, még nem biztos lélek:
Ez a magyar, azért oly bizonyos,
Hogy van joga élni, forrni és élhet:
Mert ércek s bércek iszapja fölötte
Ércek és bércek állnak odakötve.

Szép könyv, talán ha csak a keveseknek
Tetszenél ma: dicsőséged s bajod,
De sorsot ennél mégse hiszek szebbet:
Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Szálljatok szét jóságokként a jóknak.

Babits Mihály: Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön,
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri, ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül, ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül, hogy – ha nem bírja már a minden összetört –
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál,
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?