Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.
Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.
Zúzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.
Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam ím neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.
Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
Ez egyszerű könyv mindenik sora
Szent szeretetet sugároz feléd...
Ma csak mosolyát látod a világnak.
A fény mellett az árnyat nem leled -
S hogy orvul hányszor tiszta szívbe vágnak,
Te még csak a meséből ismered.
Imádságod is oly derűs, sugáros,
Mint lelked, melynek csak mosolya van -
E könyv feléd csak tiszta fényt sugároz,
Mely mint a lelked, oly zavartalan.
A csókod? Már egyetlen pihenés.
Évekig semmi; egy seb, azután
nyílt, égő seb, mely csukódni kíván
s hűlni; fájó cél a remény mesés
kalandjaiban; a messzi kevés
mely mindent sűrít; a fogoly magány
bilincstörése; végső tudomány,
míg hiszünk benne; hazaérkezés.
Csókolj, Kedves! Nagy út volt! Évekig
nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaid
ajkamon ismétlik szerelmedet,
titkok s rémek zsúfolnak s oly csodák
mintha szíveink percenkint egy-egy
öröklétet beszélgetnének át.
Képeddel alszom el
Képeddel ébredek:
Kimondhatatlan az,
Mit érted szenvedek.
Körülem éj vagyon,
Keblem sötéten áll;
Mióta engemet
Búcsútlan elhagyál.
Ismersz-e engem bús Rákóczi-út,
Ismersz-e engem, fáradt, vén fiút?
Tíz éve már, e sivár köveken,
A pesti sellőt sírva követem.
Egy mély-zengésű, tiszta tájról jöttem,
A vágyak holdja elmaradt mögöttem.
Diák-hitemmel erre vándoroltam,
A Kálvin-térre értem és lerogytam.
Tíz éve már, – e tátongó körutak
Lelkembe kormot, tüzes lávát fújtak.
Oly dísztelen lett életem sok álma,
Oly lombtalan, mint lenn a kioszk fája.
Megállok rajtad hűvös Duna-part,
Ahogy a nyirkos alkony betakart.
Naplóemlékezés
/részletek/
1996.szeptember 5.
Bella Istvánnál az Írószövetségben. Mosolya vendégszeretetében.
1996. szeptember 26.
Írószövetségben. Pintér Tamással [szellemi atyaiságával] Bella Istvánnál. Deák Mór és Gutai Magda is társaságunkban járt. A cigarettafüstök ködös iniciáléiban szavak hámozott héja repült. Láthatatlan szellemek csatái az idő-ráncaiban. Gutai Magda nagyon kedves volt.
1996. október 22.
Bella Istvánnál. Flórival az Írószövetségben. Ha valamire azt mondják: életed elégtétele, hát ma megkaptam, ma megvolt. Flóri lányom elmondta Illyés Gyula: A ház végén ülök c. versét. Bella István, talán válaszként elmondta neki: Áni Máni szomorkodik című versét.
Karácsony, karácsony, karácsony.
Rozsda rózsáll a rácson.
Szent József keresztfát ácsol
önmagából, az ácsból.
Mária tíz ujja – gyakd meg! –
vaskampó, vérrozsdás vasszeg.
Tenyere szögesdrót-pólya.
Jézuskát altatja, óvja.
Égen és földön jönnek
három napkeleti bölcsek,
jönnek, de nem köszönnek,
földúrnak eget és földet.
Ha föltárul egy bősz torok,
felgárgyulnak a lektorok,
s bár ujjuk nem szokott marokra,
csak marékra, sose murokra,
egyenest, s ügyesen a torokra
marnak, mintha bridzsre, tarokkra
mennének, úgy kelnek birokra.
Legszebbek a szép lektürök,
lektorognak a lektorok,
ha lektürt ír, lesz megtűrt, torokra
is hívják, joga van fintorokra,
nem kell labancra-törökre
mennie, mosolyhat örökre
a szent és halhatatlan karokra.
De ki a szállni-szép ragokra
vágyik, s nem holmi rögtönökre,
inkább a madárzó rögökre
bízza magát, mint kész egekre,
inkább a földre, mint Önökre,
s bár fonódhatna torkotokra,
tarik, Uraim, tarkótokra.
Vén-cigány Mihálynak
Az elégedett Versek milyenek voltak?
– Az Előszó után, a fölégett föld után.
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?
– A virradat után, Világos után.
S átbuggyant-e az írás kormán a vér,
mint a szegfű a vértanúk nyakán?
S hogy betűzték a mécs bugyrából derengő
szót a bor s bú-békós barátok: jövendő?
Ahol elég a szó, elég a lélek is
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják,
s téved-é a pusztába még egy kereskedő,
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,
javasnak, s helytartónak fölneveljék.
/Gyóni Géza: Cézár, én nem megyek. Tanulmányrészlet./
A Balkán-háborúk közvetlen közelében, 1912. augusztus 19-től Korneuburg a szolgálati helye 28 napig. Az előző, majd a mostani élmények hozzák felszínre lázadó versét: „Cézár, én nem megyek”. A költő maga olvasta fel Sopronba való visszatérése után a Frankenburg-kör előadóestjén, de kötetben – a harmadikban – csak öt év múlva jelent meg. („Élet szeretője”, 1917.) A költemény beleéléses helyzetkép, Caesar légióinak egyik katonája tagadja meg a parancsot. Nem akar Hispániába menni, hiszen Rómában tartja feleség, gyermekek, az otthoni föld, a békeidő búzája, bora, vidámsága és a remény zöldje a Róma-közeli, Tiberis-menti Soracte-hegy ormán. A költemény alapján joggal hihetjük, hogy Gyóni most eligazodik a politikában.
/az első világháború katonadalairól, a doberdói harctér és Gyóni Géza költészetéről/
/részlet/
Kedves Anna-Maija,
nincs annál szomorúbb, mint mikor összeomlanak az ideáljaink. Mikor eltörnek reményeink, mikor megtudjuk, hogy a karácsonyfát nem az angyal hozza. Ez történt Gyónival. Reménykedik erősen, hogy hazajön, sohase teljesül. A kiéheztetett Przemyslben fogságba esik és Szibériába, Krasznojarszkba kerül, ott hal meg tüdőgyulladásban. Ezért sajnálom nagyon. Lassan rádöbben világnézete fonákságára (és, ahogy Bustya Endrétől tudom, Ady ellen se áll be kosnak). Meglátta, hogy nem „szabad népek” vagyunk, hanem rab népek, akik harcolunk egy másik rab nép ellen.
Az irodalomtörténet az ő legnagyobb, reprezentatív versének a Csak egy éjszakára…címűt tartja. Az otthon vitézkedőknek, mellveregetőknek szól, akiket csak egy éjszakára küldenének ki a frontra.
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Igaz, amit Gyóni ír, de mégiscsak inkább rétor ő ebben a versben, mint költő. Ugyanaz a tartalma a Tomori úr nagymiséje című versének. Csakhogy milyen másként van abban kimondva, hogy akik háborúba kergették a népet, otthon kuksolnak. Ez a „nagy vers”.
/Részlet az „Egy magyar bárd sorsa” című monográfiából./
Középiskolai tanulmányait befejezve, 1902 szeptemberében a pozsonyi evangélikus theológiai akadémia rendes hallgatói sorába iratkozott be. Lelkére bizonnyal nagy hatással voltak a szülői ház élményei, az Ároni-család puritán, tiszta élete, az örök eszményt, az Életigét hirdető papi hivatás, - és mert szép termete, gordonka búgású és szépségű hangja, nagy szónoki készsége már előre is sikert, jövőt biztosított számára, életcélul és pályául a papságot választotta.
Pozsonyban a Theológiai Otthon lakója lett. Tanárai közül nagy hatással voltak reá dr. Masznyik Endre és Stromp László, mint a liberális theológiának lelkes hívei. Már mint elsőéves theológus, foglalkozott egy főiskolai ifjúsági lap eszméjével, amit „Színes Lapok” címen akart megindítani, de ebbeli terve csak terv maradt mindörökre. Mint másodéves theológus állt be egyik pozsonyi lap, a „Nyugatmagyarországi Híradó” szerkesztőségébe. Erre részben az anyagi megélhetés is késztette, de meg írói becsvágya is sarkalta. Közzétett versei és makámái kapcsán neve a városban csakhamar közkedveltté is lett. Ebbe a korba esik a nagy nyilvánosság előtt való megjelenése is első verses kötetével. „Versek” cím alatt adott ki 1904. január havában egy kötetnyi poémát, szálló dalaival bebocsáttatást kérve az irodalom berkeibe. Ám a végzet úgy határozott fölötte, hogy azon a napon, amelyen verses kötete elhagyta a sajtót, a Theológiai Otthon egy magára zárt szobácskájában gyilkos fegyvert irányított szívének. Öngyilkossági szándékának oka, amint levelében jelentette, amerikai párbaj volt.
Pirulva, elfogódva,
Mint első asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.
Hol jártam, sírtam, fájtam,
Míg újra rádtaláltam,
Ne is, ne is kérdezzed,
Csak nézd meg az arcomat.
Hajnalból éjszakába
Gyorsan rohan velem már
S fék nélkül az élet-vonat.
Jártál Te már, tudom, erre;
Sugáreső hullt fejedre;
Fényes nap volt, meleg, nyári –
Hol én most csak ködös, hideg,
Sötét este merek járni…
Jártál Te már, tudom, erre
Vidám szóra felnevetve…
Virágban állt a fa lombja –
Hol nekem most mindenik fa
Mintha csupa fejfa volna…
Hogyha újra jársz majd erre –
Vidám szóra felnevetsz-e?...
Nevetésen, kacagáson
Áthallod-e az én árva
Itt bolyongó sóhajtásom?...
Pozsony, 1904. szept.
Melléd ülnék, szegény, árva Gyóni Géza,
ha többre nem is, csak egy éjszakára,
hogy egy korty bor, meg egy falat kenyér mellett
feledjük a pártoskodókat, a vitézkedőket!
Tarisznyámban összekotornám a maradék morzsát,
szalonna bőrét és egy fél fej vöröshagymát.
Ha többre nem is, csak egy éjszakára…
Melléd ülnék, szegény, árva Gyóni Géza,
hogy elmondjam neked: már nem csak a tető a roskatag,
hanem alapjaiban rendült meg a haza,
és mégis vannak, kik a szálkát keresik,
pedig a gerendák reccsenése az égig hallik!
Csak egy éjszakára felednénk az árulást!
A nyitva felejtett ajtón szél rohangál…
Hideg az éj… vágy ül a szánon,
Csilingel az orosz trojka,
Döng-reng az őrnek nagy csizmája
S hull a hó az ablakokra…
Ki áll ott a hómezőben?
Néz az őrre, majd az égre
…Szörnyű idő! őrült idő!
Őrült jár csak most az éjbe’!...
A tépő vágynak ihletében
Áll a fogoly…nyitva melle,
Rongyos papírja csont kezében:
Magyar kínját szedte versbe…
Sivít a szél!...beletép, mar
Őszült ifjú üstökébe
S elragadott rongyos verse
Elakadt a drótsövénybe…
Tőlem jobbra a második sorban
ujjait fújja a tiszteletes úr,
a csípős ködben arcunk kékreváltan
két szomszédja mormolt, új verset tanul.
„Cézár, küldd a vad Pretoriánust,”
ismétlik s már azt hiszik, maguk szava,
mivel mégegyszer kikérik a jusst,
azokért, kiket idevert a haza.
S a folytatást, hogy „Cézár, nem megyek”,
csak gondolják s a távoli hegyek
Dunához jönnek néma Dobrudzsából.
A kórósorok meg nem rezdülnek,
az őr a tűzre újabb csövet vet,
Gyóni szelleme kihűl vagy fellángol.
Helikon - Kolozsvár, 2011. október 10.
Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Kora sírján Dnyeszter síkján
Csúf fekete varjak hálnak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Anyád csókján, kis cókmókján
Kozák rablók kockát hánynak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Ki ne dugd most gyönge lábad
Ajtó előtt nekifutnál
Zsoldos rabló szuronyának.
Árva gyerek, árva gyerek,
Hogy üzensz a Jézuskának?
Zakatol, zúg, dübörög a város.
Kormos kenyeret izzad a gép.
Kavarog, búg az életi vásár,
Gyönge a gyöngébbet löki odébb.
Vézna, csigázott testek inognak,
Vérbefutottan bús szemek égnek.
Szöges korbácsát nekieresztve
Gyermekeit csak veri az élet.
Sírva, sikongva, bukdosva rohannak.
Kidől az egyik, helyibe más áll.
- S ím, egy torlódó nagy utca sarkán
Egy percre megáll az életi vásár.
Egy percre bámész szemekkel állnak
Vézna, csigázott, igázott testek
S utat engednek három kis tömzsi,
Piros orcájú betlehemesnek.
Fenyőfaágon papiros-szívek.
Szép játéka ez ma mindenkinek.
Élőt, vérzőt ki a földnek adott:
A szívért lett gyönyörű halott.
Nekem a világ Te vagy. Teneked
Adom ím élő, vérző szívemet.
Fenyőfaágon papiros-szívek…
Látod-e köztük az igazi szívet?
Piros, égő szív. Vágya, vége egy.
S ha akarod: a Golgotára megy.
I.
A cserjés börtönrácsba horgad.
Már negyedik napja virrasztok
s nézem, az úton hogy vonulnak
szürkületté fakult parasztok.
Hogy hozzámvénült ez az ország!
Elerőtlenedtek a fák.
Ó, erdők, falvak, ki parancsolt
vigyázzban állnotok tovább?
Dereng a kút ráncos vize:
garasra vésett unalom.
Nézek rá, mint a semmibe,
melyen még gyűrűzik dalom.
És megszállják az eget szürke
egyenkabátos fellegek…
Hogy hozzámvénült Magyarország!
Erdők, fák, falvak, emberek.
1800-1900
Egy század múlt el már azóta,
Hogy lángelméd megszületett
S bár tested régen sírba’ porlad,
Híred túlél sok ezredet.
E nemzet sok küzdelme közt is
Egy-egy ünnepre megpihen,
Hogy áldozzon a szeretetnek
A nagy fiak emlékiben.
Megáll most emléked előtt is,
Ki nagy vagy a nagyok felett
S megkoszorúzza hálatelten
Nagy elméd, honfi szívedet.
Elmúlt idők fényén hevültél,
Hogy földerítsed a jelent
S melyen kívül nincs hely számunkra,
Ez a föld legyen újra szent!
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kívánunk, és óhajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szívetek, mint a gyertya
Oly vidámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Mint másutt is sokfelé, nálunk is készített hozzáértő művészember fahonvédet, hogy azon a réven is szaporodjon a katonák pénze. Kint állt a szép szobor sokáig a téren, hozzávaló filagória alatt, azután pedig, hogy belehajlott az őszi esőkbe az idő, behozták a múzeumba, áll a folyosón, köpönyegben, sapkában, lábnál a fegyver, mint ötös honvéd katona. Ugyanott is készült, mikor agyagból megformálta a mester. Mintául egy alkalmas embert választott hozzá az ezredből, megtermett, vállas, nyílt tekintetű, kerekfejű magyar férfit. Gyönyörködve nézte a minta, amint a formája, az ábrázata, formás bajusza a sárkupacból testet öltött. Azután elvitték az agyagot onnan, fába faragták, kiment a térre lakni, s nemrég faformájában megint visszajött oda, ahol agyagból született. Majd a tavasszal megint kimegy, mert van még rajta szeg-hely ugyancsak elég, de ha a telet benttölti födél alatt, aki keresi, ott is megtalálja.
Mivelhogy sok katona meg katonakórház van a városban, a közeli megyékből, a falvakból olyan népek is bejárnak, akik talán még sohasem voltak itt. Meglátogatni azokat, akik még nem mentek, meg azokat, akik már visszajöttek, hozván magukkal az ország szolgálatában szerzett sebeket.
Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért, hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami tíz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk etetni, s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való. Mondjuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon minutumban megveszi, még maga ki is jön érte.
A nap, messze fönt a vízen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az égre, s végül még csáklyákkal utána is bökdösnek, hogy jól haladjon. Így útnak is ereszkedik a nagy fényesség, és szétveti világát a vízen. Parti madarak fölébrednek, s halak dobják ki magukat a vízből. A tápéi malom nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld fűzfák közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a fűzfák közt, a partos helyen, a víz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajosok. A vízen a hajnal ködje legel. A túlsó oldalon tizenkét ló húz egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan, és mégis sokat haladnak. A tutajosok sietve kapnak a kormányhoz, és kitérnek előle…
A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidóember, aki a búzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassú csoszogással megjelen, s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta. Mindig a más búzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak méri.
Tompa László 1883. december 4-én Betfalván [Erdély, Udvarhely vármegye] született, és Székelyudvarhelyt, 1964. május 13. hunyt el. A kolozsvári egyetemen végzett jogot, ott szerezte 1907-ben doktori oklevelét is. Székelyudvarhelyen évekig tiszteletbeli vármegyei aljegyző, majd szolgabíró, főlevéltáros. Az román megszállás után otthagyta állását, és ezután csak irodalommal és újságírással foglalkozott. 1920-ban a Székelyudvarhelyen megjelenő »Székely Közélet« szerkesztője lett. [A Szépmíves Céh 1929. évi harmincezer leies irodalmi díját neki ítélték oda.] A kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa is volt, majd 1945 után is fontos szerepet vállalt az erdélyi magyar irodalmi életben.
Én nem tudom: mit érhetek,
Jó, rossz vagyok-e? Nem tudom.
Csak, hogy: vívódtam eleget.
Az eredmény: a semminél
Alig több… igaz! De nagyon
Terhes volt az út, s fönt a cél!
Sok rút lökés ért, orv, kemény – –
De farkasok között azért
Sohasem üvöltöttem én.
S még dőhetnek újabb falak!
Széthullhat minden: ez az egy
Mentségem, gőgöm megmarad.
S ez meg is tart! S bár múljak el:
Majd síromról is ködöt űz
Egy emlék s értem szót emel.
Egy kő, mely rólam kurta, zord
Szókkal ennyit mond: „Mételyes,
Csúf korban élt, de tiszta volt!”
Én szűk hazám, nincs hegy nélküli tájad!
Minden mezőt hegy zár be kereken.
Alighogy a nap délutánra bágyad:
Árnyék vetődik át a völgyeken.
Lelkemben is egy most mult éj után még
Alighogy fénnyel új hit ébredez:
Feltólul mindjárt egy gond, bánat-árnyék,
S mindent beburkol, megint este lesz –
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum
1929. szeptember 14-iki félszázados ünnepére.
A kisbaconi lankás temetőben
Egy kettős sírra csak minap hullt a könnyünk,
Nehéz s gyér csöppben... mintahogy szirtjeink is
Gyöngyöznek itt-ott könnyeket mély sebükből
Néma sírással... Alig nehány hete volt ez!
S immár itt - míg körül sáppadnak az erdők -
Rőt tüze gyúl fel az ünneplő örömnek,
Hogy fényében újra tündökölni lássuk
Egy halott székely nagyasszony alakját,
Fajáért izzó, áldozatos szerelmét,
Kezét, amely adva, megmutatta: mink van,
Multunk köveit -: pilléreit jövőnknek.
De jól van ez így -: fölváltva gyász, örömünnep!
Így váltakozik jó, rossz sorsunkban örökké,
Mint őszies erdő meg újra kihajtó.
Gyönyörű ez az este.
Ha most mehetnék hozzád,
Vagy nászfátyolban a szerelmet
Te hoznád, ó, te hoznád.
Gyönyörű ez az este.
Két aranydomb a melled.
Két aranydombon aranyfátyolt
A szerelem emelget.
Gyönyörű ez az este.
Ha most állhatnánk bátran
Két fehér szobor a szerelem
Aranyzuhatagában.
Gyönyörű ez az este.
Aranyfátyol lecsúszva -
S aranyfolyóban elhalóan
A mi egy-testünk úszna.
/Sissi/
Regék koszorúja fonódik,
Bűbájos, örök koszorú…
Egy angyal járt a világon,
Oly szép s jó s oly szomorú.
Csak szép s csak jó vala egykor,
Csak üdvről álmodozott…
Útján csalogánydalos ábránd
Szórt rózsát s liliomot.
De nem hiába hogy angyal, –
Hogy oly csodaszép volt s csodajó,
Nem volt országa e földről,
Nem volt e földre való.
Itt, ahol a rózsa s a liljom
Csak hervadásra virul
S hol úgy zeng a csalogány is
Örökre vigasztalanul,
Sinka Istvánnak
Fáradt szél bukdácsol a fák között,
utolsót pislant a délceg őszutó.
Arcomba csókol és már elköszönt,
mert a kertek alatt öreg csősz futó
pillantást vet és csendesebb a csönd.
Az égen homályos felhő zajlik,
fut, hóterhesen a bús határ felé.
Sűrűn gomolyg, néha felmorajlik,
míg a hegyen megforrt új borok köré
Pár pityókás gazda feje hajlik.
Folyik a bor és hangos szóbeszéd
áll, csuklik, nyög, sír a haldokló magyar.
Arcomon érzem a halál lehét…
Látom az utat, mit sűrű hó takar
s hallom a pásztorfiúk énekét.
December fehér paripák
sarkantyúzója
születésnapomra újra meg újra
virgácsvesszővel rábökő
tejúti Patyolat-reklám
a kikiáltott tisztaságot
susmusok centrifugáit
léteddel megszégyenítő
kapcsolataink gerendáihoz
megegyezésünk nélkül mérték
Európa családi asztalánál
nagyapó nosztalgia
üvegcsillár a gyerekkor egén
legendák lucaszékek
holdfogó pányvánk tanúja
keményíts magadhoz!
Ősz aranyát szórom a földre,
nyaramból telik-e még többre?
A levelek alatt rám talál,
s bénult szívemre lép a halál.
De néha fel-fellobban az ég,
s mintha messzi hárfát hallanék,
énekét egy visszatért nyárnak,
az emlékek még visszajárnak.
Rám hull a hold szelíd ezüstje,
a létnek lángja nincs, csak füstje.
Fölkap s elragad az éj, a szél,
és havat sodorva visszatér.
Tél kerget, mint vadász a vadat,
aludni hosszan a hó alatt,
s nem tudom, mint gazdag ráadás,
eljön-e majd: a feltámadás?
Édesalma, árpánérő, vajalma
korán érnek, el is múlnak nyaranta,
van amelynek bús őszig kell érnie,
de az aztán meg is marad télire.
Nyárderekán mért kér számon a világ!
Mért feni a fogát, mért feni miránk?
téli alma még alig, ha piroslik
s nincs köztünk egy, ki nem arra hasonlít.
Várj, világ, várj! még ne fend ránk a fogad!
minket a sors más időkre tartogat.
Más időkre, zord, zimankós napokra,
midőn táj, szív ott hever majd: kifosztva.
Nyelvek és fülek... csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;
Mit szeretnék még?
Hogy nyugdíjjogosult legyek,
hogy ne hulljon ki az összes fogam,
hogy ki tudjam fizetni a havi számlákat,
hogy ne fagyjak meg télen,
hogy legyen mit ennem,
hogy rendben legyen az emésztésem,
hogy ne váljak magamtehetetlenné,
hogy rendszeresen takarítsak, tisztálkodjam,
hogy legalább hetente váltsak alsóneműt,
hogy ne árasszak bűzt, vizeletszagot,
hogy ne traktáljak mindenkit a bajaimmal,
hogy ne kerüljek szeretetotthonba,
hogy ne szoruljak ápolásra, tolókocsira,
hogy ne sajnáltassam magam másokkal,
A testvérek
Magyar népballada
Viszik már nénémet a király fiához,
Engemet is visznek egy rongyos kanászhoz,
Egy rongyos kanászhoz.
Viszik már nénémet az arany hintóba,
Engemet is visznek a kocsi derékba,
A kocsi derékba.
Ültetik nénémet kerek asztal mellé,
Engem is ültetnek disznó vályú mellé,
Disznó vályú mellé.
Köszöntik nénémre a cifra poharat,
Én rám is köszöntik moslékos fazekat,
Moslékos fazekat.
Fektetik nénémet a toronyos ágyba,
Engem is fektetnek a kuckó szájába,
A kuckó szájába.
Költik már nénémet szép muzsika szóval,
Engem is költenek egy nagy bunkós bottal,
Egy nagy bunkós bottal!
Mátyás király és Kinizsi
– Dunántúli népmonda nyomán –
Történt egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt; a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.
De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
- Ilyen melegben nem iszom bort.
Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet faragott. Beugrott hát a korsóért, és futott vele a királyhoz.
Amikor odaért, azt mondták a barátok:
- Ejnye, fickó, hát a tálca hol maradt?
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet, és azon nyújtja a korsót.
Volt egyszer egy fiatal özvegy királyné és annak volt egy hétesztendős kis királyfia. A királyné tündérszép asszonyvolt, a kiskirály pedig úgy hasonlított hozzá, mint a bimbó a rózsához. Alattvalóik szerették őket és ellenségük sohasem támadt. Ha tavasszal a szép királyné kezén fogva végigvezette fiát a palota kertjén, akkor egyszerre kihajtott minden rügy, megszólalt minden madár és elmosolyodtak még a holt kőszobrok is.
Karácsony táján történt egyszer, hogy a kiskirály beteg lett és fekete himlőbe esett. A szép királyné éjjel-nappal ott sírt, ott virrasztott az ágya mellett. Olyan nagy volt a gyász és a rémület a palotában, hogy még karácsonyfát is elfelejtettek gyújtani a kiskirálynak.
Alkonyatkor a beteg egyszerre föleszmélt és gyönge hangon így szólott édesanyjához:
- Ég-e a karácsonyfa?
A szép királyné könnyekre fakadt.
- Hej, milyen rossza anya vagyok én, hogy megfeledkeztem a fiam karácsonyáról! – zokogott. – Hanem kívánj magadnak, amit akarsz és ha szívem vérével kellene is megfizetnem érte, mégis megkapod!
11. Mátyás birkózása Podjebráddal
Palacky, a csehek nagy történetírója azzal a szemrehányással illeti a magyar nemzetet, hogy ő volt az a történelmi külső erő, amely minduntalan elgáncsolta Csehországot, valahányszor az nagyobb európai szerepre kezdett emelkedni.
Való igaz, hogy Pribina és Szvatopluk fiatal országát éppúgy a magyarok verték széjjel, mint Ottokár birodalmát, s mint ahogy Mátyás király hiúsította meg Podjebrád nagyralátó treveit is, sőt kettétörte magát a cseh királyságot, elhódítván koronatartományait: Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot.
Árpád és Szvatopluk
Palacky azonban elzárkózik az igazi okok elől: Magyarország nem akkor és azért állott döntő esetekben Csehország útjába, mikor és mert európai jelentőségre kezdett szert tenni, hanem amikor és amiért időnként Magyarország létföltételeit, állami önállóságát, birodalmiságát, integritását nagyhatalmi hóbortba esve a cseh politika fenyegette. Az csak nem lehet kétséges, hogy Pribina és Szvatopluk nagymorva idénybirodalma, mely az akkor gazdátlan Dunántúl nagy részét is magában foglalta, útjában volt az aránytalanul nagyobb politikai és katonai erőkkel jelentkezett honfoglaló magyaroknak.
Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó, a szél meg-megrázta az ablakot: Huszár nagyapó s nannyó a régimódi tűzhely mellett üldögélt, s időnkint a szénvonó lapátocskával harizsgáltatták a parazsat. A nagy hasábfák fel-fellobogó lángja csak nehezen világítá meg a kis szobát, mintha ez a félhomály is nagyapó s nannyó alkonyodó életét példázná. A tűzhelyen egy kövér, öreg macska dorombolt, a vén falióra halkan, bátortalanul ketyegett, de ezek nem zavarták a szomorú csöndességet, sőt inkább akkor zavarnák meg, ha macska dorombolása, óra ketyegése hirtelen megszakadna. Az asztal mellett egy növendék leányka tett-vett csöndesen. Ki-kinézett az ablakon, aztán fázósan rezzent össze, s szinte lábujjhegyen lépett az öregek mellé, nehogy megzavarja. Leült egy kis székre az öregek közé, s nézte ő is a fel-fellobogó lángot, a fénylő parazsat, mint homályosul el lassanként, finom hamupili szövődvén reá.
Nannyó megfogta a leányka kezét:
- Ugye, unalmas itt nálunk? Mondtam, hogy legalább ma estére menj haza.
Megszólalt nagyapó is:
- A fiataloknak fiatalok társasága kell. Az öregember zsémbes, rosszkedvű. Törődött teste a puha ágyban sem talál igazi nyugodalmat. Jajszóval fordul egyik oldaláról a másikra. Egész éjjel: jaj, a lábam, jaj, a derekam – zavarják a fiatalok álmát.
A maroskendi eklézsia a múlt század derekán a legjobb legációk közé tartozott. Sok úri patrónus élt a faluban, buzgó hívek, akik ezüst tallérokkal fizették meg a fiatal igehirdető fáradságát. De a jámbor gazdák sem sajnálták a szentegyház ünnepi követétől az ezüst húszasokat és piculákat, ha illendően meg tudta csillogtatni előttük a mennyország üdvösséges javait.
Az egyik karácsonyra a tisztelendő rektorprofesszor jó tetszéséből bizonyos Barabás Pál nevű teológus nyerte el a maroskendi legációt. Külföldi akadémiára menendő, jeles ifjú volt, a jámborság és a jó igyekezet példája, professzorok kedveltje. A maga emberségéből felnőtt szegény diák.
Hát nem is hozott szégyent iskolájára. Olyan gyönyörűen meghirdette a karácsonyi nagy örömöt, olyan lelkes, zengő szavakkal, hogy a templom hidegében is forróság öntötte el a hívek szíve táját.
- Ez aztán tudja éltetni az embert Isten igéjével – mondogatták a maroskendiek a templomból hazamendegélve.
Az ünnep délelőttjein az úri patrónusoknál tisztelgett a legátus, vecsernye után pedig a gazdaemberek házait járta végig az egyházfi társaságában. Mert így szokás ez évszázadok óta: a híveket otthonukban is meg kell látogatni, és az ünnepet szép tisztességadással felköszönteni.
Évtizedek óta nem volt ilyen nagy tél. Hullott a hó az égből, és csikorgott a hidegtől mindent. A farkasok a kutyakölyköket megették a szalmából. Incze Feri cseberrúddal verte el a juhoktól. A kereset teljesen megszűnt, az utakat többöles hó torlaszolta el, s az erdők úgy látszottak, mintha el volnának temetve. A vágteret ugyan kijelölték, ki is nyilazták, de már hozzáférni semmiképpen nem tudtunk, s az a veszedelem fenyegetett, hogy a sok fa mellett megfagyunk. Egész karácsony előtt kerestem a favágókat, de senki sem merte az életét kockáztatni, az bizonyos, hogy aki fennreked a havasban, annak vége van. Annál meglepőbb volt, hogy a fiatal Bódi András magától jelentkezett.
- Én, instálom, felvállalom a fát, de csak úgy, ha legalább a felét előre fizeti.
- Akkor abból nem lesz semmi, András – feleltem –, mert most annyi pénzem nincsen. Itt van az ünnep is, s minden krajcárt nem szakaszthatok el a háztól. A falevágás úgy elmarad újesztendő utánra.
- Márpedig én vagy most vágom, vagy sohase.
- Miért – lepődöm meg –, a pénz ünnep után is olyan jól fog, mint most.
- Másnak lehet, de neköm nem.
Érthetetlen és különös volt a csökönyössége. Semmiképpen sem akarta az üzletet elszalasztani.
/részlet/
ELSŐ FEJEZET
mely hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet
Láttad-e már, milyen árnyas a sűrű monostori erdő?
Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.
Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő
bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,
én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.
Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,
cserjék közt futosott: tán hogy ne legyen tanú pajzán
dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek
szép Violám kitakart testének hószínű rajzán
s ajkammal vonom útját száz finom árnyerezetnek.
Csillagvilágok hullton hullnak,
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra merőlegesen;
hol a Tejút tündér-övéből,
hol Androméda nagy ködéből,
hullnak s mint csibor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.
Óriási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak;
de rájuk vicsorít a semmi,
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az Égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
„Megint! Ott is!” Hangod kiált,
ha búcsúzik egy-egy világ.
Megszülettem
ne hagyj el Hűséges
nem volt másutt ágy
születnem
csak a Balta jelvénye alatt
hatalmas forgó rózsa
sötét lucsok-ár mosta
a vágóhídfalakat
ne hagyj el Hűséges
míg szárnyas Balta zuhog
kecskeláb-nyelű szörny-targoncák
a hold tébolyodott
mész-nefelejcse alatt
megrokkant népek
megvasalt vagonok
A régi vágyak
még visszajárnak,
s mint titkos árnyak,
kísértenek.
A boldog esték
ma felkeresték
a múltba tévedt
lelkemet.
S a régi lázak
már nem cikáznak.
Medrébe tért már
az áradás.
Bús homlokomra,
sötét hajamra
ezüstöt csókolt
a hervadás.
Vida Margitnak
Két szegfűszál – álomhalk, rózsaszín.
S nehány babérlevél – –
Kicsi csokor: hívságot se fakasszon.
Sopron adta, »a hűség városa« –
Sopronban egy kicsi menyasszony.
A vőlegénye Brassó városában,
A világvégi nagy nyomorúságban.
Én egy versemben Brassót emlegettem,
S a világvégi nagy nyomorúságot,
S a csepp csokrot tán azért érdemeltem.
Meg akartam őrizni gondosan
És – – Győrött a vonatban felejtettem.
Sopronba visszavitte a vonat –
