Vályi Nagy Géza költő, nótaszövegíró, hivatásos honvédtiszt

A II. világháború után, mert a Horthy –rendszer hivatásos katonája volt, csak egy-egy népszerű dalát[ mint a „Három könny”, megzenésítette Bácsfalvy Erlich Antall] mutathatták be a nyilvánosság előtt. Ősrégi kálvinista, felvidéki nemesi család leszármazottja Vályi Nagy Géza, aki 1891.július 31-ben, Hajdú-vármegyében, Debrecenben született. Vályi Nagy Ferencnek, az Iliász első fordítójának egyenes leszármazottja. Főiskola végzettség után, mint hivatásos katona szolgája végig az első világháborút, ahol már verseket ír.

Vályi Nagy Géza: Bakák, huszárok, Csak szánni tudom ezt a népet…, Mienk a dal!, Nem is vagyunk már többé magyarok…, Régi csárda romjainál

Vályi Nagy Géza:

Bakák, huszárok

Éjen, vészen, vízen, sáron,
Gyalogszerrel, vagy lóháton,
Magyar baka, magyar huszár,
Legény voltál ám a gáton!

A rohamba dallal mentél,
Száz csatában vitézkedtél,
Ha kibuggyant piros véred,
Üsse a kő!… csak nevettél.

Mennél többet hullt a véred,
Nőttön nőtt a büszkeséged…
Hazájáért, királyáért,
Nem is magyar, ki nem vérzett!

Agyagfalvi Hegyi István: Őszi szántás a magyar ugaron

Szántunk-vetünk a zord magyar ugarba,
reménybúzával a tarisznya telve, -
hull, hull a mag, száz fürge kéz hullatja,
hej, ha tavaszra minden mag kikelne!

Hej, ha a nyárra minden szál beérne
s ott pompáznék, bő asztagokba hordva!
Hány hálaimát füstölögne égre
a sok szomorú, csendes magyar porta!

                      1927

Lendvai István: Csonka ének

Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.

A költő szívében lobog sok régi fáklyavilág
és bánat és gond és az álom, a konok.
De szereti a vért e cudar homok.

Mindig a szélnek mindig verekedés,
mindig jóságért böjtös vezekelés,
mindig másnak a Sok, magunknak a Kevés.

Szép istent ástak el a szőke nádas alatt,
szép hegedű volt, aki öröknéma maradt,
szép istent öltek el a szőke nádak alatt.

Félrebeszélnek álmatlan, őrült jegenyefák.
A pusztán a Holdig ér egy ősi holt vitéz,
és zordul egy messze, egy idegen vonatra néz.

Móra László: Aranykoporsó

Móra Ferenc emlékének

A nap sütött. A szél meg jajgatott…
A szép Tiszára ráfagyott a bánat.
Sírtak a bokrok, utcák és a házak,
Mikor becsukták a te ablakod,
Amelyen át úgy hívtad a Napot…

A nap sütött. A szél meg jajgatott,
Mikor a százezernyi néma ember
Jajt s könnyeket virágzó szemmel
Aranykoporsód mögött ballagott,
Becsuktak akkor egy kis ablakot…

A Nap sütött. S a lágy homok
Kitárta érted ősi szent ölét…
A csend, a béke úgy borult föléd,
Mint régen váró, hívó orvosok,
Hívtak a hun és avar zsoldosok.

Aranykoporsód mindazóta őrzöm.
Aranyszívedre teszem a kezem,
És véreidnek ajkán üzenem:
Tavaszon, télen, nyáron, hosszú őszön
Keresünk téged a búzamezőkön…

Szilágyi Domokos: Szemből halál

Öt óra. Itt a végső pillanat.
Héjjasfalva felé szaladva szalad
ki lovon, ki az apostolokén -
mint e huszonhat és fél éves legény.

– Potomság! – mondja. – Vagy talán nem is?
Hisz fut bálványa, az öreg Bem is,
aki szíve felől hordotta volt,
bár nem értett egy sort se soha, sort,
verssort, amelyet „oh, mon fils” rovott –
nem harci dobot
helyettesítőt – éppen csak a tett
válott igévé. S elvégeztetett.

Mert tett a szó, ó, tett, igen,
csak orra bukik macskaköveken,
s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat
buktatja orra jobb egek alatt.

S akkor a fiú hirtelen megáll
(a civil őrnagy) –: Hát szemből, Halál!

Csukás István: Július, július, nőnemű hónap

Július, július, nőnemű hónap,
fogadj el szeretődnek!
Szoknyádat bontják, testedhez felajzott
férfiak verődnek,
kábultan úszunk az áhított,
a világnagy ölbe,
de régi verseny ez, mint a nádas közt
megnyíló öbölbe.

Dsida Jenő: Július

Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös
nászindulóját!

                  1930

Gyurkovics Tibor: Július

Forog a kert, sápadt tökök
ülnek a lapulevelek
alatt s a leesett gyümölcs
savós homokban hempereg.

A rücskös, zöld uborka meg
idő előtt fonnyadni kezd,
a kerítések rácsain
bedől a meleg egyenest.

Szoba függönye lógva lóg,
száraz, zörög, akár a drót
s a vézna, vékony fű felett
a dombok arca fölrepedt.

A kút se mer. Lélegzete
elállt, csak nyög másfél hete,
a csorda elmegy, elbuvik,
nem szól az erdőn a kuvik.

Reviczky Gyula: Nyár

Ki tavaszát el nem fecsélte,
Gyümölcsöző leszen nyara,
S mire a mit vetett, megérik
Learathatja mint maga.

Az élet és természet egykép
Bevált sok dús ígéretet.
Virágból lesz a gyümölcs a fákon,
S ábrándokból lesz férfitett.

A fészek-építési gondot
Majd kárpótolja víg család.
Ki ifjan gyűjtött lelki kincset,
Élvezni fogja kamatát.

De a kinek életvetését
Megcsípte dér, elverte jég,
S gyümölcsfájáról életének
Hullatja bőven férgesét:

Kinek szívét, mint puszta tarlót
A nap kopárrá égeti:
A szép nyár ragyogó egével
Csak lassú fonnyadás neki.

Vályi Nagy Géza: Nyáréj

Százados fák barna sátrat
Vonnak…
Isten templomának
Öble: mély…
Fű, levél csak félve rezzen. –
Vad, borongó rengetegben
Csönd zenél…

Hold csillan a lombon által –
Színezüsttel tört sugárral
Díszeleg,
Mázzal von be szitást, utat –
Néma vándort szent ámulat
Ejti meg…

Alvó madár szárnya rebben, –
Fátylas éji szürkületben
Őz kutat
Tiszta légen hangicsálva,
Hosszú sorral húznak át a
Vadludak…

Ady Endre: Aratás

Gabnavágó kaszán nincs már semmi csorba
/Mégis szépen pattog a nemzeti forma!/
Délibábos rónán reng a buzatenger,
Nézi-nézi búsan szegény gazdaember...
Növények, növények, kalászos növények,
Magasra, kalászra hiába növének,
Mindhiába számos a kereszt, az asztag,
Mindhiába számos, mindhiába vastag -
Amit az öreg föld termel hébe-hóba:
Elviszik egyenes és görbe adóba...

József Attila: Aratás előtt

A bús biborkirályfi, naplemente
Búcsúcsókjától ég a dús kalász.
Néhány vidám tücsök már dudorász
S úgy ing a földön csendes este enyhe,
 
Mint vén öreg huszáron lóg a mente,
Kit nem ölel a nyárestéli láz.
De itt a búza s rozs méhébe száz
Apróság vár a fényre, napra, csendbe.
 
És várnak egyre mind a virradatra,
Mikor az égből napsugár pereg.
A duzzadt tábla jó, acélos fajta
 
S hajnalba jönnek barna emberek,
A válluk széles, nagy kasza van rajta...
...Szellő fuvall, a tábla megremeg.
 
                                1922. október

Petőfi Sándor: Érik a gabona…

Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szívem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!
 
Pest, 1843. július - augusztus

Reményik Sándor: A boldog búzaszem

A Fáraóval eltemettetett,
Nem termőföldbe, hanem sziklasírba...
Az ember azalatt szántott-vetett,
Kalásztengereket zizegtetett:
A föld erőt aratásra hívta.
Aztán - átok lett kezén a kenyér,
Pipacs helyett, kalász közt vér piroslott,
S a tar mezőkre lehullott a dér.
Ugar felett halál-köd lebegett...
De lányszemekben kék búzavirág
Új kalászt akart és új életet, -
S az ember újra szántott és vetett,
Hogy aratáskor újból összekapjon
Vadállatként a silány konc felett,
S egymás fészkére új üszköt vigyen.
 
A sziklasír ölén a búzaszem
Aludt. Körötte halk ütemre járt
A halál, mely nem ismer életet,
S az élet, amely nem ismer halált.
A változandóság játékait
Az időből kipergett búzaszem
Lassan kezdette elfeledni itt.

Vályi Nagy Géza: Arató dal

Kaszacsengés… kaszapengés…
Magyar puszták síri csendjét
Zűrös zsivaj üli meg.
Kalászfejek megremegnek,
Súgnak-búgnak, földre esnek…
Csókos lelkük sír, zizeg.

S túl a tenger pusztaságon,
Szálló magyar sóhajtáson,
Hulló könnyzáporon át
Hallik… szellő messze hordja
Palotákba, kis kunyhókba
A magyar Föld himnuszát:

Félre bánat! Sutba kétség!
Televényünk szent reménység,
Ígér, életet, soh’ se csal.
Hazai föld, drága, édes!
Hallelusa százszor néked
Áldva-áldott Ősugar! –

Kaszacsengés, kaszapengés!
Szegény ország vérző testét
Emésztheti régi baj, –
Hosszú, kínos, nagy tusára
Kalászerdők zsolozsmája
Lesz a győzedelmi dal!

Boszniába megfútták a trombitát…

Magyar népköltés

Boszniába megfútták a trombitát,
A ki huszár, nyergelje meg a lovát.
Én is megnyergelem szürke lovamat,
Karikára verem a sarkantyúmat.

Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek,
Boszniai temetőbe letesznek.
Diófaszín legyen az én koporsóm,
Barna leány legyen az én siratóm.

A testvériség

– Bonfini krónikája nyomán –

Sok bátor cseh vitéz harcolt Mátyás seregében, de bátorságával ezek közül is kitűnt Svehla, aki minden lovastornában győztes volt.

    Amikor a székesfehérvári tornán is győzött, a király odahívatta magához, és azt mondta neki:

    - Fiam, Svehla, sok jót hallottam felőled, most láttam is ügyességedet, mégis azt mondom: ügyelj magadra! Mert én azt is tudom, mit mások nem sejtenek, és ha Magyarországon is rossz útra térsz, bizony nem kerülöd el az akasztófát!

    De Svehla olyan vakmerő volt, hogy még a király fenyegetésétől sem ijedt meg.

    Azt mondta Mátyás királynak:

    - Amíg harminc fogam van, senkitől sem félek.

    Ez annyiban maradt.

    Mátyás nemsokára Zágráb felé indult seregével, s hát a harmadik mérföldkőnél Svehla a király előtt terem.

    - Már megkérem felségedet, bocsásson el minket, néhány társammal itt maradnék Magyarországon.

    De Mátyás nem bocsátotta el, mert gyanakodott, hogy Svehla rosszban töri a fejét.

    Ekkor Svehla ötven társát felbíztatta, és együtt megszöktek a király seregéből. Még egy csapat kóborlót maguk mellé vettek, aztán minden híradás nélkül megrohanták Kosztolány várát, Mátyás király birtokát.

Túrmezei Erzsébet: Zoli mégis bajnok lesz

Kék volt az ég, és a zászlók lobogtak a szélben. A fiúk ott nyüzsögtek, odafutottak hozzá, tanárai izgatottan sétálnak föl-alá. Ő egészen nyugodt volt. Semmi izgalmat nem érzett, csak örömöt, hogy futhat, versenyezhet. S valami kis megvetést a vetélytársa, Galántay Gyurka iránt, amiért olyan gőgösen áll ott, mint aki meg van győződve verhetetlenségéről, s olyan lekicsinylően nézegeti fél fejjel alacsonyabb ellenfelét. Két éven át ő volt az 1000 méteres futás bajnoka. De most először kerül vele szemben Széll Zoli, az új csillag.

    A nézőtéren nagy az izgalom, a lárma. Ezer meg ezer szem méregeti a futókat, különösen a két első futót, a magasabb, vállasabb Galántayt, és Széll Zoli karcsú, könnyed alakját. Melyikük lesz a győztes? Mindegyiknak van pártja.

    Aztán elkezdődik a verseny. Időnként felzúg, mint a vihar, az ütemes bíztatás: Széll! Széll! És máshonnan: Galántay! Ők meg futnak, és futnak. Zoli kicsit Galántay mögött, könnyedén, egyenletesen. Nem látni rajta semmi erőlködést. Fogynak a körök. Az utolsó körnél meglepetésszerűen nekilendül, megelőzi Galántayt, messze lehagyja, és tomboló tetszésviharban befut a célba, mint a nyíl.

    Fényes diadal! Ünneplik, éltetik, vállukra emelik. Tanárai a kezét szorongatják. Ínak róla az újságok, és ő az iskola büszkesége. Ha semmit se tanulna, se volna szíve senkinek megbuktatni. Jövőt jósolnak neki: olimpiai bajnok lesz, dicsőséget hoz még a magyar névre. Ismeretlenek halmozzák el ajándékokkal, autogramgyűjtők kezdik ostromolni.

Ormos Gerő: Fekete Mihály

Késő este, amint magam elé terítem ezt a fehér papírt s elnézek a szoba homályos falára, feltűnik előttem öreg Mihály szakállas feje, széles válla, kertjének bozótos bokrai, szobájának förtelmes rendetlensége, konyhájának fojtó, kormos, füstös levegője: egész Mihály, ahogy valamikor gyerekképzeletünket izgatta. Embergyűlölő volt. Saját házában lakott, kertje két családot is eltartott volna s ő maga nyomorgott rajta.

    Esztendők futottak el felette, sohase mozdult ki, úgy bujkált a tulajdon falai között, mint egy üldözött lélek. Ki volt, mi volt, azt egyikük se tudta. Úgy cseperedtünk fel, hogy mindig ijesztgettek bennünket vele. Nyáridőben előfordult, hogy meglátta valamelyikünk a kertjében, amint bujkált az elvadult fák, bokrok között s futottunk haza fulladozva, hogy láttuk a Fekete Mihályt!

    Ahogy nyílott az értelmünk, egyre jobban izgatott bennünket. Mihály titokzatos élete. Összebújtunk a kerítés tövén, kalandos terveket szövögettünk, hogy milyen jó lenne egyszer bemászni hozzá, megnézni a házát, belopódzni az ajtaján s összetalálkozni a csodákkal, melyek körülveszik az életét.

    Egyik délután, amikor már korán hűvösödött a levegő, négyen topogtunk a kertje végén. Azon tanakodtunk, hogy egyikünk előre megy, kilesi a járást s int a többieknek. De senki se vállalta így. Hát ketten vágtunk neki.

    Üres volt a kert, kósza levelek futkostak a földön, ahol nem állta útjukat a gaz. Akkora hervadt lapulevelek tenyésztek egy helyen, hogy azok alá valamennyien elbújhattunk volna.

Sz. Szigeti Vilmos: A híd

Az alispán nagyon is kedvetlen volt. Idegesen hallgatta a kiszáradt aljegyző referálását, a hivatalosan körülírt kifejezéseket, paragrafusokat, azt az egész szikkadt semmit, amibe egy kis lendület más kezébe napsugarat tud varázsolni.

A tisztújítás után való harmadik napon történt, hogy akárkit keresett, nem tudott vele beszélni, csaknem a teljes fogalmazói kar hiányzott a hivatalból.

- Ezek is kiduhajkodhatták volna magukat, – dörmögte bosszúsan. – Sokkal nagyobb baj, ha az ember jó, mert visszaélnek a szívességével.

Akkor mondta a kiszáradt aljegyzőnek.

- Hívd fel őket igazolásra, huszonnégy óra alatt írásban jelentsék, hogy mi van velük.

Ezek az igazolások egyre több ráncot róttak most a homlokára, pedig határozottan nem szerette a ráncokat, legkevésbé, amióta a feleségétől elvált. Cifra dolog volt az is, senki se tudta bizonyosan, mi történt, csak a vármegyeház kapujában strázsáló huszár mesélte titokban, hogy az alispán úr egy este karonfogva levezette a feleségét a kapuig, ott kezet csókolt neki és kocsiba segítette. Az asszony egyenest a vonatra hajtatott és hazament az anyjához, az alispán pedig másnap golyót váltott a kopasz huszárkapitánnyal.

Mióta aztán megint legényéletre kényszerült, idegesítették a ráncok, valami újfajta doktorral vasaltatta is az arcbőrét, amelyet most mégis veszedelem fenyegetett apró hivatalos dolgok miatt.

Kányádi Sándor: Csók a lépcsőházban

Összerebbentünk ijedten:
„Jaj, ne, ne, meglátnak”.
S látod, most eldicsekedem
az egész világnak.

1956 

Szász Károly: Iduna

Ne kapd föl nevét, kósza hír!
Adj néki nyugtot, néma sír!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Felejtsétek el, emberek!

Nem élt a végett: hogy nevét
A hír szellője hordja szét.
S ha dalolt: mint a csalogány,
Magának énekelt csupán.

Szelíd dalán, – mit tudta ő:
Elmereng-é az átmenő?
Vagy pusztában elhangzik-e
Lelkének hangja: éneke?

Hagyjátok el hát, hadd legyen
Felejtett sírja jeltelen;
És néma hideg sírkövén
Ne légyen könny: csak az enyém!

Ne több virág, mint amelyet
A jó természet ültetett;
Ne több dal: csak mit egy szelíd,
Bús csalogány énekel itt.

Felejtsétek el emberek!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Adj néki nyugtot, néma sír!
Ne kapd föl nevét, kósza hír!

Török Sophie: Hangomban élsz még

Reggel, ahogy ébredek, első pillantásom
szobádnak csukott ajtajára esik, s bár
tudom, hogy nem motozol többé a másik
szobában, reggeli mellett, telefon és
pasziánsz mellett, – egy tilos vágy
édes bujtogatására mégis elkiáltom,
halkan és lopva elkiáltom a neved.

Már felébredtem, már tudok minden
szörnyűt! de nevedet hívó hangom erejétől
egy pillanatra drága kísértet! mégis
megjelensz a nyíló ajtószárny mögött.
Merev kép-életedből egy pillanatra
mozgó életbe varázsol hangosan kiejtett
neved valóság-zengése. Ismerős mozdulattal,
ismerős neszek közt villansz elém
egy boldogító pillanatra! Míg a tények
uralmát résen őrző eszméletem
meg nem cáfol és sírva töröl le
az ajtó fehér tábláiról.

Wohl Janka: Hiú vágy

Még egyszer ifjú, tiszta érzeménnyel.
Oly szívvel, mely nem ismert még panaszt,
Még egyszer látni teljes pompájában
Az illatos, virághintő tavaszt!

Még egyszer lenni teljes birtokában
Mindannak, mitől megfoszt a világ,
Remélni, hogy mit olyan dúsan ígért,
Az élet annyit, nem, még többet ád.

Még egyszer hinni, hinni érzelemben –
Nem ismervén még a tapasztalást,
Öröknek vélni azt, a mi mulandó
S mulandónak a kiábrándulást.

Még egyszer, ah! nem bírni emlékekkel!
Nem rejteni a szívben sírokat,
Nem tudni még, hogy a megváltás könnye
Nem köti föl az élő-holtakat.

Még egyszer, egyszer, ah! egy tünde percig
Gyermek lehetni, boldog és nyugodt,
Feledni, hogy az életet leéltem,
Feledni, hogy napom leáldozott!

Zrínyi Miklós: Mint az szomjú szarvas…

Az [II] Idilium-ból

Nyavalyás, mit futok, mint az szomjú szarvas
Forráshoz, utánad? az ki vagy mint egy vas.
Mint szelégyithetlen sebes kesellyő-sas,
Elröpülsz előttem, s elfutsz, mint vad farkas.
 
De bizony nem úgy van, mert szebb vagy farkasnál,
Nem szelégyebb, fejérebb fekete sasnál;
De nem is márvány vagy, mert ha márvány volnál,
Én előttem oly igen el nem futhatnál.

Sasnak is szüve ég az szerelem miát;
Nézd meg, társa után magasról mint kiált.
Hordozza farkas is szerelem igáját,
Mert társa kedvéjért szereti barlangját.
 
De mi vagyon kemény mágnesnél keményebb?
De mi vagyon ennél ismég szerelmessebb?
Szereti az vasat: te penig keményebb
Mágnesnél és vasnál, és jégnél hidegebb.

Rudnyánszky Gyula: Tele van a kert virággal…

Tele van a kert virággal,
Vígan csattog a madárdal,
Itt is, ott is rózsa int…

Őszi szél, ha elhervasztja,
Esztendőre, új tavaszra
Majd virulni fog megint.

Tele van most ifjúsággal,
Szerelemmel, boldogsággal
A szívünk is, kedvesem;

Szedjük, szedjük a rózsáit,
Mert ha egyszer elvirágzik,
Nem virul ki sohasem!

Farkas Imre: Késmárk

A Lomnini-csúcs csillagokig ér,
De lenn a tavasz virágot ígér.

A felhő völgybe jár, mélyen alant,
Mohos boltíven sír a vadgalamb.

Szél suhogásán kísértetes ének,
Mintha kuruc-sarkantyúk pengenének.

Buda Ferenc: Szekér tanár úrnak Kecskemétre

Ej, kedves tanár úr,
– a dicső
emlékű, ám szinte kamaszként
eltávozott költő szófordulatát
idézve – hát mi a kő? Azaz-
hogy: mi a homok? (Ez utóbbi
a táj couleur locale-ja szerint
ideillőbb, ámbár hisz kő is terem
errefelé: epekő, vesekő, mindig
csak a más kedvese kő’ – node
hagyjuk e felelőtlen, frivol fecse-
gést, ez most teljesen indoko-
latlan, egy magunkfajta komoly
úr effélét aligha engedhet meg
magának), egyszóval azt akarom
kinyögni – mit is? Ó, hogy az ördög
baltafokozza agyon, hát nem ki-
szaladt a fejemből! Hopp, megvan!
Csak el ne hibázzam, számlálgatván
az ujjaimon meg a bütykeimen!
Hatvan? A fenét! Legfönnebb a
tucat ötszöröse, avagy harminc,
de kettőzött példányban: egyik
elől, a másik meg odahátul,
aholott nem nézzük s nem is
mutogatjuk.

Falu Tamás: Molnár tanár úr

Szeretett minket, mi is szerettük.
Az ő tárgya volt a történelem.
Csak ami elmúlt, azzal törődött,
Nem érdekelte a szürke jelen.

Egész övig ért fehér szakálla,
Talán, hogy a szívét takarja be.
Az osztályzatot is ide írta,
Senkit sem buktatott meg sohase.

Mikor elfáradt, nyugdíjba ment el,
S jöttek a helyébe fiatalok,
Türelmetlenül jelennek élők,
Akiknek az ajkán a múlt dadog.

Gyakorta sétált, hajlottan, görbén,
Elbámult utána az iskola.
Mint egy-egy szív sajgott minden tégla,
Érezték, hogy nem jön vissza soha.

Jöttek új fiúk, kik nem ismerték
És nem is köszöntek soha neki,
Aztán csak este jött az utcára,
Egy-egy árnyék félve kerülte ki.

Az iskolára mindig felnézett
Szomorúan nézték az ablakai,
Tudták, hogy mi az időben zsendül,
Azt nem ő fogja már tanítani.

                                   1915

Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám

Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja
s én az embereknek testvére vagyok.
 
                                  1925

Ady Endre: Új könyvem fedelére

Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
 
Akárkié is lehetnének,
Olyan furcsák és távoliak:
Átok, zsoltár, panasz és ének.
 
Bizonyos, hogy csúfolják, félik
Ezeket a bűnös dalokat,
Kik az életet félig-élik.
 
Bizonyos, hogy gyönyörű volna,
Ha ezeket a fájdalmakat
Más éli és más panaszolja.
 
De én voltam, óh, jaj, én voltam
Szülőtök, vad, borús, új dalok
És én már régen meglakoltam.

Gyóni Géza: Tízezredik könyvem táblájára

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve,
Ki fogantattál világ vére árán.
Mi hazaérünk, hogyha porló testünk
Bús étek lesz is vércsék lakomáján.

Uzsoki-hágón leverjük a sárt,
Leverjük a vért menténkről, csizmánkról.
Muskátlis, méntás ablakok alatt
Lovunk és szívünk büszke táncot táncol.

Velünk repülnek, könyvem, harcok könyve,
Diadalúton vitézek, vidámak,
S a mi szavunkkal Tiszamenti házban
Jó magyaroknak jó estét kívánnak.

De jó lesz ottan szívvel szorgosoknak,
De jó lesz ottan sebeket vivőknek;
De jaj lesz ottan nagyképű kosoknak,
De jaj lesz ottan cégéres ripőknek.

Reviczky Gyula: XLI. Könyvemmel

Ha könyvem' végig olvasod,
Megismered, minő vagyok.
Hogy lelkem mennyit küzködött
A kárhozat s az üdv között.
 
Voltam sokáig kárhozott;
Napot nem értem boldogot.
Poklomban, átkos éjjelen
Csupán a múzsa járt velem.
 
Így tévelyegtem csüggedőn.
Már elhagyott végső erőm,
Midőn a legbúsabb napon
Te jöttél, mentő angyalom.
 
Csodaszép, bűvölő szemed
Feltárta nékem az eget.
És úgy kísért mint égi fény,
Én gyönyörű Beatricém!

Kovách Ferenc: Megérett a búza

Megérett a magyar búza,
Cseng a kasza éle.
Bízva nézhet már a gazda
A jövő elébe.

Megérett az arany búza,
Vágják már a rendet.
Verejtékünk, imádságunk
Tetszett az Istennek.

Megérett az Isten áldás,
Telik a zsák szépen.
S cseng a nóta, vidám nóta
Kinn a faluvégen.

Megérett a magyar búza,
Viszik a malomba…
Mindennapi kenyerünket
Isten áldja, óvja!

A hegedűsök királya: Joachim József

Ha ezt a nevet hallják a világ kulturált zenészei, vagy akár a klasszikusokat szerető hallgatóság, egyikük sem gondol arra, hogy gyakran a minden idők legjobb hegedűsének emlegetett Joachim magyar volt. Pedig az volt! Nemcsak azért, mert az őrvidéki, Moson vármegyében, Köpcsényben született, hanem azért is, mert magyarságát ő maga is hangsúlyozta, nemcsak szerzeményeiben, hanem cselekedeteiben is. Mendelssohn londoni barátjának, a költő Klingemannak az 1831. június 8-án született „magyar” Joachim Józsefet ajánlotta figyelmébe, 1844-ben pedig Londonban – „Hungarian boy”-ként hirdették az ifjú művész első londoni fellépését.
    Az első fellépése is Magyarországon, a Nemzeti Kaszinóban volt, 1839-ben, nyolc éves (!) korában. Tíz éves korában, pesti tanulmányai után, a híres bécsi mesteriskola vezetőjéhez, az ugyancsak magyar Bőhm Józsefhez került. Tizenhárom éves volt, amikor Lipcsébe ment, ahol már kész művészként fogadták. Első fellépésénél maga Mendelssohn kísérte zongorán. Később Liszt Ferenc környezetébe, Weimarba került, majd Hannoverbe, végül Berlinbe, ahol a világhírű főiskola vezetője lett.

Féja Géza: Móricz Zsigmond

Jelentőségét és írói alkatát félreismerte kora. Ady Endre „lázával” szemben őt tekintették az ellensaroknak: a higgadtság, a nyugalom, az „egészség” megtestesítőjének, a „gyümölcsfának”, mely szinte öntudatlan bőséggel évről-évre hullatja gyümölcseit. Kissé Ady is tévedett, mert hasonló képet festett Móricz Zsigmondról ünneplő versében. Elismeréssel hömpölygő sorok közé pedig egy adag bizalmatlanságot is vegyített, mintha Móricz nem tette volna fel teljesen az életét arra, amit csinált. Babits és iskolája már egyenesen torzképet rajzolt Móriczról, afféle „ösztönös művésznek” tartották, – s ez náluk alapos lebecsülést jelentett, – aki kelet-európai brutalitással és naivsággal csinálja a naturalizmus magyar változatát. Torzképek hemzsegtek és félreértések sokasodtak s csak egy-két ember tudta, hogy Móricz Zsigmond írói „szabása” és jelentősége mennyire egyenrangú Ady Endével.

Móricz Zsigmond: Magvető

    - Azt kérdezted, hogy kerül bele Anonymus a magyar irodalomba?
    - Igen, eddig magyar irodalomnak csak a magyar nyelvű irodalmat tanultuk.
    - Na hát kifogjuk bővíteni a keretet. Volt idő, mikor még nem írtak magyarul, de akkor is magyarok éltek itt s magyarul gondolkodtak, cselekedtek és magyarul lelkesedtek. Anonymus latin szavakkal még magyarul beszélt is! Csak el kell olvasni, micsoda tiszta magyar észjárással mondja el a magyarok tetteit, az egész honfoglalást úgy meséli el, ahogy csak magyarul lehet mesélni. Folyamatosan, kövéren és kényelmesen. Mondja ő szegény, hogy nem illenék, hogy a parasztok csacska énekéből ismerjük meg a nemes magyar nemzet tetteit, de a végén úgy visszamenekül a csacska énekekbe, hogy öröm. Hüj de magyar, ahogy az evéseket és ivásokat megírja. Meg tudnám a magyar embert rajzolni magából Anonymusból, de persze csak azért, mert a magyar ma is az, aki akkor volt.

Páll Miklós: Búcsú Móricz Zsigmondtól

Sokan írtak már Hozzád verseket,
Ady, Babits, Kosztolányi és annyi mások,
S hogy most mégis ím, én írok Neked,
Mentsék azt nékem a nagy zokogások,
Melyeket távozásod hallatára
Hű „fiaid” és híveid itt is sírnak.
S e rímes pár sort küldi búcsúzásra
E régi táj s az új Magyar Hírlap.

Nagy ideje már, hogy utoljára láttunk,
És néha hangod is messze került.
De éreztük és vallottuk: barátunk
Vagy messzi is, s ha egy s más sikerült,
Tudtuk, Neked volt oroszlánrészed benne,
Mint annyi másban, mi magyart fog át.
S kelet népének lángoló szerelme
Szülte szerte a sok-sok új csodát.

Vértesy Jenő irodalomtörténész, műfordító

A fiatalon elhunyt Vértesy Jenő 1877. június 30-án született Budapesten értelmiségi családból. A napjainkban már szinte teljesen elfeledett költő-műfordító édesapja, Vértesy Arnold, íróként szintén lelkes, mellékfoglalkozású irodalmár volt. Jenő Debrecenben végezte el a református gimnáziumot, majd 1895-benmegkezte bölcsészkari tanulmányait Budapesten, ahol diákként több díjat és oklevelet nyert, 1899-ben bölcsészdoktorrá avatják. Már 1898-tól gyakornokoskodik a Magyar Nemzeti Múzeumban, a könyvtárban, itt dolgozik majd élete végéig. Ezt közben bevonul kötelező katonai szolgálatra a budapesti Honvéd Gyalogezredhez 1900-1901 közepéig. Munkahelyi véglegesítése után többször tett tanulmányutat Olasz- és Németországban. Költeményeinek legtöbbje a múlt történelmi – elsősorban magyar – eseményeivel foglalkozik, de nem ritka a vallásos ihletésű vagy a görög-római korba visszanyúló munkája is.

Vértesy Jenő: Kölcsey Ferenc

Vajon mennyi ideje maradt Kölcseynek az álmodozásból? Nemcsak a Szirmai könyvét vette elő, hogy kiírja az adatokat belőle. Ő azt is tudta, hogy e munka tele van hibás statisztikai adatokkal. Tudta a szomszéd vármegyék közviszonyait, még jobban ismerte a sajátját, látta a parasztot munkájában izzadni, fáradni. S egész beszédében nagy gondolat villan meg: enyhítni az adózó népen, mert már súlyos neki a teher.

Mindössze 59 négyzetmérföld művelni való terület van Szatmárban. Ennyi a statisztika szerint. Kölcsey azt is levonja, amiről a statisztika nem szól, a terméketlen részeket, a vizenyős helyeket, nem is szólva a gyakori áradásokról. Számokkal dolgozik, fukarszavú adatokkal. Ha az adózó nép a legkedvedzőbb viszonyok között lenne is a fölművelést illetőleg, az egész népességnek akkor is csak fele táplálkoznék itthoni terméssel. Újból adatokkal mutatja ki, milyen rossz lábon áll az állattenyésztés. A méhesek utáni jövedelem majdnem semmi. Ahol a fölművelő ilyen rossz állapotban van, ott a mesterember sincs kedvező viszonyok közt. Kevesen is vannak. Tárgyalja a kereskedést is töviről-hegyire. A Tiszát kivéve a folyóvizek járhatatlanok. Ilyen helyzetben van az az adózó nép, mely évenkint csupán a házi és hadi pénztárakba 99.015 ezüst forintnyi adót fizet. Hát még ha szűkös esztendők járnak!

Vértesy Jenő: A barát és a lovag, Dies irae, Osztrák hála

Vértesy Jenő:

Osztrák hála

I.

    A cseh király, Ottokár mond:
„Rajta, rajta, hősi népem!
A Habsburg Rudolf fejéről
A koronát ma letépem!

    Sarkantyúmmal tiprom még meg
Az újdonsült rossz császárját!
Mint a polyvát, fúvom szerte
Valamennyi koldus svábját!”

    „Magyar király a frigyese,
Jól ismerjük, harcos fajta…
Óh királyom, félek, félek!”
„Kürt riadjon, rajta, rajta!”

    Cseh Ottokár jó levente,
Kardját rázza bajnok karral,
Megfelelne az osztráknak,
De hogy bírjon a magyarral?

Czóbel Minka: Magány

Tépett felhők, fekete erdő,
És semmi más, és semmi más
A nagy világ fényes zajáról,
Küzdelméről nincs híradás.

Éveken át egymásra száradt,
Százszor gondolt gondolatok,
Régen álmodott ósdi álmok
Töltik be az éjjelt, s napot.

Elavult rémek tömkelegje
Lepi el sötétség falát.
Hogy kúsznak, jönnek önfeledve,
Szivárognak a falon át.

Egy percre: villám káprázatja,
Százezer ajk sóhaja kél –  –  –
Dehogy! csak sűrű fenyők közt
Sivítva zúg a déli szél.

Sötétség, csend! jobb így! Borulj rám
Fekete erdő. – Fellegek
Fedjétek el mit véres fényben
A rémes távol rejteget.

Weöres Sándor: Ha kérdezik, ki vagy, ezt mondd:

egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétivódott –
de röpte nem maradt meg
és el se veszett.

Áprily Lajos: Júniusi éjszakák

Az égalj mindenütt viharsarok,
magas pusztákra fellegcsorda vágtat,
szívrezzentő, komor zivatarok
villámmal cifrázzák az éjszakákat.

Hallgatom a hatalmas égi szót:
most ott dördül Visegrád orma táján.
Ilyen kirobbanó fortissimót
a nagy Süket sem vert ki zongoráján.

Ó, lesznek még vihartermő nyarak,
fölöttem villámok vágnak keresztül,
zengő mennydörgések szólítanak,
s elcsöndesült szívem egyet se rezdül.

Ásgúthy Erzsébet: Nyár

Olvadt aranykévék, fénylő zuhatag,
Bársonyos pázsitok, lepkék buja tánca,
Párázó föld, elnyúló lomha testek,
Pirosra érett ajkak,
Szerelem…
Két tűzbogár egy tikkadt levelen…
Nyáréjszakák, kalászbaszökkenések,
Páros álmok és hajnali kelések,
Szomjas torokkal hívó szózatok…

Mind himnuszt zúgva lüktet, énekel:
Ó, Élet! Élet!
                      Élni! Élni kell!

– S egy sárga kis levél a szőnyegen
Előreküldött névjegye az ősznek. –

Kisfaludy Károly: Messze fénylik a Balaton

Messze fénylik a Balaton,
És engemet partjához von:
Immár tudom, miért fénylett,
Mert szép Rózsám bele nézett. 

Hej szép Rózsám! tekints rám is!
Hadd derüljön bús szívem is:
Olyan az mint a Balaton,
Ha felette szélvész vagyon.

Rónay György: Medárd után

A felhők a hegyekre könyökölnek,
reggeltől estig úgy lesik a völgyet;
néha hirtelen előrontanak
s füstölgő záporokat ontanak.

Nagyot csattan a villám karikása;
öklelőznek, kergetőznek; utána
visszafutnak, mint vásott kamaszok,
a hegy mögé és meglapulnak ott.

Az ég nevet, kimosdva tiszta kékre,
szivárványt kezd s elunva hagyja félbe;
kis szellő rebben, aztán mint ijedt
pulikölyök, a bokorba siet,

Takáts Gyula: Június

Cirreg, cirpel az esti bogár
és önti illatát a hársfa.
Sárga asztal az érett határ.
Fénylik a búzák kalásza.
Cigányom most az esti bogár.
Mézes-boros kancsóm a hársfa.
Kortyolom daluk és mézük
s míg pillog a villám rózsaszín szárnya,
suttog a fürjes búzák kalásza.

Csőke Mári

Magyar népköltés

Csőke Boris fehér háza,
Cégére sincs, mégis csárda,
Arany ablak, réz karika:
«Mári lányom, nézz ki rajta.

Ugyan Mári, nézz ki rajta,
Ki sétál az udvarodba?»
«Nagymihály Ferdi, angyalom. –
Gyűjjön hát be, megcsókolom!»

Nagymihály Ferdi lajbija
Ezüst gombra van kivarrva,
Harminchárom rózsa rajta,
Csőke Mári neve rajta.