Bunyovszky Gyula: Bordal-író

A mértékletes életnek példánya Daláry:
    Dalt ha ír a borról, humora – megvizezi.

Csokonai Vitéz Mihály: Bacchushoz

     Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

    Egyes

Idvez légy,
Bacche áldott istenség!
Hol te mégy,
Vigad ott a föld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled…
Evoe!

    Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

Szemere Miklós: Szüreten

Nem ezüst serleg s Tokaj tündér
Nedve áll lakom asztalán,
Amaz ős bércnek agg tetője
Csak távolból mosolyg reám.
Borom szegényebb, de forr lángja,
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Halmom bora! mi összeillünk:
Tanyám is kisded halmon áll,
Fakoporsó lesz végső ágyam,
Tied e régi fapohár,
Rajt vidám ábrák domborulnak.
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Tűzhabja honom bércsorának!
Tiszted most oly szent, oly dicső:
Derítsd föl a vad éjt mit küzdő
Keblünkre a sors átka sző.
Lobogjon lánggal szemben, szívben!
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Szentjóbi Szabó László: A bús Puttonos

Jó Puttonos! hol a puttonod?
Hiszen szőlőt ké'k most hordanod,
Most az igazándi szüretnél
Bakatort ugyan csak ehetnél.
Jaj nincs putton; hát mit csinálunk?
Most a jó szürettől meg válunk.
 
Pedig én, a puttont szerettem
A Vállamra szépen fel vettem
És a midőn meg volt már telve
A kádhoz vittem énekelve.
A szedőket is én bíztattam
S víg szível dólgoztak alattam.
De szedők hogy legyen kedvetek
Most más puttonost keressetek.

 

Takáts Gyula: Ha majd jönnek

Új lugasban öreg padon
kint ülök az őszi napon.
Mint keleti álmos fajta
hunyorgok az őszi napba.
Ha megúnom, kedves munka
hordót mosok a sarokba.
Nézegetem a hegyeket,
kék erdőket, embereket.

Így élek az őszi csendben
szüret előtt kint a hegyben
s mint fiát az édesanyja,
dédelget az árvák napja.
Nem pirongat, mint a nyáron.
A fák között véka, vászon,
csórag, dió, csípős alma.
Csupa illat a hegy alja.

Lányok jönnek, felbatyuzva.
Nézem őket, mosolyogva.
Ők bandában, én egyedül,
de szívemben már hegedűl
az a cigány, ki szüretre
születik meg a szívembe.
S ha majd jönnek, a zsúp alatt
úgy rázendít, majd megszakad.

A rab legény

Magyar népköltés

Véremmel írattam
E kis cédulácskám,
De nincs oly követem,
Kitől elküdhessem.
Méhemtől küldeném,
Félek, mezőre száll,
Kedve szerint való
Virágjára talál.
Szarkától küldeném,
De igen cserregő,
Titkos bánatimat
Félek, kicserregi.
Készülj édes fecském!
Vidd el levelecském:
Se nem olyan közel,
Se nem olyan messze
Csak túl a tengeren
Harminc mérfődnyire,
A hol nevekedik
Egy kerek dombocska.

Csombod vára

– Székelyföldi népmonda nyomán –

Az erdélyi Marosszéken, a magas hegy csúcsán állott egykor Csombod vára. Maga Csombod híres volt erős karjáról, még híresebb nagy erejű hangjáról.

Amikor várából elindult, akkorát kiáltott, hogy ég és föld megrendült belé. Azért kiáltott, hogy megtudják, a hegyi útra nem szabad ráhajtani, amíg Csombod vitéz a várból le nem érkezett.

A magas hegy tetején, a vár mellett torony állott: onnan lesték az ellenséget. Mihelyt porfelleget láttak, meghúzták a harangot, de félrehúzták, úgyhogy a harang nyelve csak a palást egyik oldalát verte:

- Galang! Galang! Galang!

Mert az volt a megállapodás, hogy ha a vészharang megszólal, a szomszédos várak vitézei mind segítségül jönnek.

Hiszen Csombod félrevetette a harangot a tatárjárás idején is, de ugyan hiába, mert a tatárok minden várat körülzártak, sehonnan se jött segítség.

Amikor Csombod vitéz belátta, hogy a tatárok ellen a várat megvédelmezni nem bírja, a nagyharangot és minden kincsét elrejtette egy alagútba.

Szent Péter és a szüret

Népmese

Hűségesen őrizte Szent Péter a mennyország kulcsát, amikor egyszerre csak nagy lövöldözés, riongatás hallatszott a földről. Kukucskált a kapun, hogy mi az, mert a nagy kíváncsiság majdnem kibökte az oldalát. A zajra odajött Krisztus Urunk is és amikor meglátta a kíváncsiskodó Pétert, adott nekik három nap szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.

Jött Péter nagy kíváncsian, mert a nagy lárma után azt hitte, hogy valami különöset lát. Pedig dehogy! Csak szüret járta.

Már az első pincénél nyakon csípték s innia kellett, akarta vagy nem. Aztán egy puttonyt akasztottak a hátára, hogy megszolgálja amit megivott. Más pincénél finom pörköltet diktáltak bele. Erre aztán magától ivott. Nótázásban és táncban is lett része, úgy, hogy mire észrevette, a szabadsága lejárt.

Péter nagy szégyenkezve tért vissza az égiekhez. A Mester tudott ám mindent, de nem dorgálta meg Pétert, csak annyit kérdezett tőle, hogy őróla megemlékeztek-e?

- Egy huncut szóval se Uram… hacsak valamelyik nem káromkodott.

Krisztus Urunk nagyon elszomorodott ezen.

Tatay Sándor: Kökény a hó alatt

Egész éjszaka esett a hó. De olyanféle tél végi hó volt ez, érkezésével a halálának hírét is hozta. Nagy pelyhekben esett, de olyan puha volt, hogy elnyelte a hangot is. Mintha megnémult volna a táj. A nap, mikor kezdett sütni a fák között, nem csillogott rajta, csak tompán fehérlett, csak sápadt, mint a korhadó csontokon.

Mikor Fü Gábor és felesége kinéztek reggel az ablakon, egy beteg rigót láttak vergődni a hóban, és arrább a fák alatt, hóval betakart kökénybokrok között egy lányt. Kezében rövid bot volt, a havat verte le vele a cserjékről, valamit böngészett a tüskés ágakon… Térdig gázolt a hóban, a harisnyája csuromvíz volt.

- Ni, a Szarka Gyuri lánya – mondotta Ágnes.

- Ni, a beteg rigó – szólt Gábor.

Ágnes kinyitotta az ablakot, Gábor pedig az ajtónak feszült, mellyel nagy tömeg havat préselt össze, aztán amennyire lehetett a mély hóban, sietett a madár felé. Amint odaért, felkapta, az ajkához emelte, és a leheletével kezdte melengetni. A madár azonban amint szétnyitotta a tenyerét, egyszerre elröppent. A keze melegétől kapott életre, vagy nagy félelmében szedte össze utolsó csepp erejét? A lány irányába repült, és túl rajta, ahonnan már leverte botjával a havat, aléltan hullott le egy száraz ágra. Gábor követte tekintetével odáig, s akkor a lányon akadt meg a szeme.

Tersánszky Józsi Jenő: Az öreg raktáros

A gyártelep messze fekszik minden lakott helytől. Körülötte egész kis falu a munkások házai és a tisztviselők villái. Az elkülönzöttség bizonyos családias, kedélyes vonásokat kölcsönzött a gyártelep összes lakói közt az érintkezésnek. A gyár kantinjának tekepályáján például együtt kugliznak a tisztviselők a munkásokkal. És sok más ilyen, másutt nem szokott dolog dívik itt.

Az idén azonban új igazgatót kapott a gyártelep. Új igazgató pedig olyan még nem volt, aki valamit ne helytelenített volna a régi szokásokból és ne akart volna hozni szerinte üdvös újításokat. Ez az új igazgató elsősorban annak a kedélyes, bizalmas hangnak nem akart híve lenni, ami a gyárban uralkodott. A fegyelem lazaságát látta benne. Máskülönben sok kifogásolnivalót az üzem menetében magában nem talált. Bármily szigorú, rajtaütéses vizsgálatokat tartott a gyár minden zugában, bele kellett nyugodnia, hogy hiányok, disznóságok nincsenek. Aránylag a legteljesebb rendben szuperál minden.

A gyártelep legöregebb alkalmazottja az anyagraktár kezelője. Egy hosszúszakállú, vidámszemű aggastyán. Annakidején résztvett annak az erdőrésznek a kiirtásában, aminek helyén a gyártelep felépült. Úgy lett favágóból a gyár munkása, előmunkása és végül anyagkezelő altiszt, egy hosszú élet becsületes, kitartó munkája árán. Ő a gyártelep tréfacsinálója. Borsos kiszólásai, ugratásai a telepen közszájon forognak.

Ady Endre: A legoktalanabb szerelem

Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.
 
Békételen, bűnös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.
 
Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártír hazug századok alatt.
Poétás: - nem bölcs, nem friss eszű: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.
 
Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.
 
Mit tagadjam? - siratom és szeretem,
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Dálnoky Lajos: Gyónás

Minapában egy álomban
A kis Ámor elém toppan,
Jó kedvében nem nyugodott,
Szívemre szállt, meggyóntatott.

»Ámor, Ámor, nagy a vétkem,
Feloldozást adsz-e nékem?
Mit bölcs ésszel abba hagytam:
Újra dalra nyílott ajkam;
Dalba fűzöm, a mit érzek,
Lánykám így tán jobban ért meg.
Ím, ez az én vétkem, bűnöm,
Büntess érte, nyugton tűröm.«

A kis Ámor szárnya lebben
S e pár szóval tova rebben:
»Dalodat, ha általérzed,
Szenvedésből kijut részed;
Mért bűnhődnél hát hiába:
Legyen vétked megbocsátva!«

Dengi János: Hej, a lány…

Hej a lány, a leány
Furcsa Isten adomány;
Hogy ha látom, akkor jaj,
Ha nem látom, az is baj…
Igazán, igazán
Furcsa teremtés a lány.

Tüzes ajk, tüzes szem –
Megzavarják az eszem;
Egyet néz rám: megfagyok,
Még egyet: elolvadok.
Igazán, igazán
Furcsa teremtés a lány.

Ajaka, mosolya
Mézes rózsa bimbaja;
Megszúr, hogyha ízlelem,
Csodadolgot űz velem.
Igazán, igazán
Furcsa teremtés a lány!

Reviczky Gyula: Én édes elhervadt virágom

Én édes elhervadt virágom,
Ne búsulj az elmúláson.
Emlékezzél meg néha rólam,
Megbánás nélkül, álmodóan.

Mint a hogyan mogorva télbe’
Gondolsz május szelíd egére
S lelkeden kéjes némasággal
Tavasz fuvalma rezdül által;

Mint a hogyan bús éjszakákon,
Ha szempillád’ kerüli álom,
Beragyog szíved éjjelébe
Sugaras üdvöd tiszta kékje;

Óh sírjuk vissza! Égi hittel
Nézzünk a vesztett múltra. Hidd el,
Drágább a viruló tavasznál
Az a tavasz, mely veszve van már.

Kihűl a föld, az ég sötét lesz:
Szerelem szép ábrándja véges,
De szende fényt derít reája
Emlékezetnek holdvilága.

Vörösmarty Mihály: Vágy

Mit késel, oh leányka,
E szívre omolni?
A hév szerelemnek
Hév csókkal adózni?
Mit rejted előttem a gyönge kebelt
S vonsz kellemeidre, te csalfa, lepelt?

Ah, hagyj betekintenem
A rózsaligetbe,
Hagyj részeg örömmel
Elhunyom öledbe!
Ah, hagyd megízlelnem az édeni bájt,
Hagyd szívnom ez ajkat, ez isteni szájt!

A messze jövendőt
Aggódva ne nézzed,
Hosszú örömökre
Mi kurta az élet!
Nézd, nyomtalan a sebes óra halad,
Elmúlt napokat soha vissza nem ad;
S a rózsa, ha szép kora múlva, lehull:
Méh nem szedi mézét hamvairul.

Székely Sándor: Nem tudok én cigány nélkül…

Nem tudok én cigány nélkül
Egy csepp bort sem meginni;
Nem tudok én a bor nélkül
Bánatomat feledni.

Búmat borral eltemetni,
Te meg, cigány sirassad…
És azután, hej, azután
Húzz valami vígabbat!

Farkas Imre: Igló

Vén gimnázium ott, az útfelen –
Egyik padba bevésve a nevem.

Házak. Ablakok. Padok. Epedő
Vágyak emléke. Templom. Temető.

Itt-ott mosolygó szőke, barna lány,
Édesanyjukat ismertem talán.

Kék égbe vesző kormos vén torony!…
Tündérváros! Igló! Ifjúkorom.

Féja Géza: Kossuth Lajos, az író

1841. január 2-án a Pesti Hírlap Kossuth Lajos vezércikkével indult meg. A népszerű, fiatal politikus ekkor már kész író: valóban „nagyszabású” mondatokban közli gondolatait, olyanok ezek a dús összetett mondatok, mint a hegylánc, vagy pedig a szépen tagolt síkság, semmiféle nehézkesség sem zavarja tisztaságukat. Ha Kossuth írásmodorának mélyébe nézünk, nem csodáljuk roppant hatását. ezek a mondatok végérvényesen és megfellebezhetetlenül szövegezik meg mindazt, ami az időben kószált, kísértet és vajúdott. Azonnal meglepik az olvasót Kossuth érett képei is, merész, de szilárd szókötései, ihletének és mondanivalójának természetes ömlése. Nincs kétség, hogy ország lappang benne, „földrész”, mely egyre merészebben kiemelkedik a mondatok sodrából.

Pósa Lajos: Kossuth

KOSSUTH LAJOS A CSILLAGOS ÉGBEN…

Kossuth Lajos a csillagos égben,
Isten jobbján ül aranyos székben.
Le-lenéz rák, könnyét is hullatja…
Tán abból lesz a mező harmatja.

Édes apánk, de árvák is lettünk!
Isten jobbján szólalj föl mellettünk:
Hadd vessen már sok bajunknak véget,
Segítse meg már a magyar népet!

JÖN A TAVASZ, A VIRÁGOS…

Jön a tavasz, a virágos,
Madárdalos…
Mit álmodtál, édes apánk,
Kossuth Lajos!
– Azt álmodtam: nem haltam meg!
Ne sírjatok értem!
Azt álmodtam: csak szendergek,
Csak pihenni tértem!

Arany János: Szegény Miska sírkövére

Hát jól van így, amice Tompa:
Én skártba, te végnyugalomba;
S ha nem pönög lantunk, gitárunk,
A varjú sem károg utánunk.

                                        1869

Juhász Gyula: Ének Tompa Mihályhoz

Talpig nehéz gyászban, térdig holt avarban,
Fájó magyar őszben, bús világviharban
Ünnepel ma néped,
Ősznek és bánatnak énekese, téged.

Ősz és bánat nem volt soha még e tájon
Ily áldatlan, mint ez, mikor fájva-fájón
Emlékezünk vissza
Gyászunkban is bízó, hívő dalaidra.

Ősz és bánat nem volt soha még szívemben
Ily vigasztalan és ilyen terméketlen,
Dús fájdalmú ősöm,
Ki dalt szüreteltél bánaton és őszön.

Magányban és búban magam is merengtem,
Írt magam is leltem csöndes énekemben;
De most néma ajkkal
Állok én az őszben - "elfeledve a dal".

Szerettél, szenvedtél, - daloltál halálig.
És áldott a kín is, amely dalra válik,
De mit ér az ember
Könnytelen bánattal, meddő szerelemmel?

Elporladt szívekből új virágok nőnek,
Mennyi dala, színe van a temetőnek.
Föltámadunk - mondja.
Csak élő halottnak nincs vigasztalója.

                                                  1917

Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál

Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül,
Mit bámulsz úgy? Ne szúrj szemeddel keresztül.
Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez.
Hallod? Én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset;
Vajon ki az ördög háborítja csönded?
Akárkit gondoltál, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!… De szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Úgy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, úgy vagyok valóban –
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hejh pedig oly sok mondani valóm van.

Tompa Mihály: Ősszel születtem…, Szőlőhegyen

Tompa Mihály:

Ősszel születtem…

Ősszel születtem én, tavasz leend,
Mikor reám esteledik!
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik!
Ah, amikor jövék: örömtelen
S hideg tél halvány arca vára!
S búcsúznom akkor kell, midőn jön a
Tavasz virága s langy sugára!

Ah, most is ilyen az én életem!
Vágyam hajt, kerget untalan,
Mi boldog tudnék lenni, Istenem!
S ki vagyok most? Boldogtalan!
Akkor jőnek elkésett örömim,
Ha majd keblem kihűlt, kiégett...
Addig jertek, míg késő nem leend,
Siessetek, kedves vendégek!

Schöpflin Aladár: Herczeg Ferencről

Herczeg a magyar úri osztály urbanizálódásának idejében jött, a régi dzsentri második vagy harmadik nemzedékét látta meg, amely az ő pályakezdésekor, a kilencvenes években jutott uralomra. Ez már városban, városi életformák közt élő, a földdel, a vidékkel lazább kapcsolatot tartó úri társaság volt, kevésbé temperamentumos, különcködéstől irtózó, pontosan megszabott standardok szerint élő. Konfliktusai és komplikációi is mások, hivatalban, közéleti állásban élő és klubban társalkodó, a társadalmi formákra rátartós emberek anyagi, családi, szerelmi és féltékenységi konfliktusai. A nemesi származás már nem olyan kötelező a hozzájuk tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz való ragaszkodás s a társadalmi kultúra bizonyos elengedhetetlen színvonala. Herczeg jól megfigyelte a magyar úriságnak ezt az átalakulását s ez az ő legfőbb adománya, amellyel a magyar irodalom életanyagához hozzájárult.

Herczeg Ferenc: Őszi színek

Valaki vagy Valami egyre szól hozzád, a természet hieroglifái által. De te nem tudod azokat megfejteni. Csak elvétve sikerül megértened a titokzatos rovásírás egy-egy gyakrabban megismétlődő jegyét. De ez a féltudásod is csak arra való, hogy epesztő nyugtalansággal töltsön el.

    Kis bárkán egyszer éjjeli orkánt éltél végig a nyílt tengeren. Akkor világosan megértettél egy komor üzenetet, mellyel tudtára adatott mindenkinek, hogy a világrendet egyensúlyban tartó erők között szerepe jutott a megsemmisítő erejű harangnak is. Az orkán nemcsak azért félelmetes, mert tapasztalásnak ismered pusztító erejét, hanem elsősorban azért, mert olyankor megjelenik a természet arcán az irgalmatlan harag szándékos kifejezése. Az égbolt baljós elsötétedése, a fakó tenger háborgása, a tépett felhőkön átcikázó villám, a mennydörgés és a szél szava félelmet akar kelleni. Amióta mindezt túlságos közelségből láttad, azóta nem hiszesz a kényelemszeretet elméletében, mely a mindent megbocsátó, lanyha közömbösséget akarja a világrend kormányára ültetni. Azóta tudod, hogy egyszer majd a döntés órájában, szembe fogsz kerülni az irgalmatlan következetességgel.

Féja Géza: Sinka István

A Babits-iskola és a fővárosi sznobok érthető idegenkedéssel fogadták s ma sem hajlandók tudomást venni róla. Még olyan szűk szellemi tábor sem veszi körül, mint József Attilát, még afféle gyanús érdeklődés sem kíséri, mint Sértő Kálmánt, holott Sinka eredetibb lírai anyagot hozott az Ady-utáni nemzedék legtöbb költőjénél. Költői formátuma felett vitatkozhatunk, egyes verseit nagyra becsülhetjük és kifogásokat támaszthatunk ellenük, de tagadhatatlan, hogy jelentkezése mindenképpen irodalomtörténeti méretű.

    Sinka akkor találta meg útját, midőn első balladáját megírta; azóta különben nem is tért le róla. A magyarság balladai hajlama hallatlanul fejlett, balladás élményei kimeríthetetlenek; a ballada nemcsak népköltészetünket öntötte el, hanem irodalmunkat is. Sinka mégis a magyar balladai életérzésnek új fejezete: azt a folyamatot fejezi ki, midőn a népben a ballada megfogan. Tudjuk: a népballada is hosszú fejlődési utat írt be, megfogant, világra vajúdott, útnak indult, táplálkozott, fejlődött, erősödött s a népköltészeti gyűjtők többnyire ilyen fejlett alakú és szellemű balladákat jegyeztek fel. Sinka mindenkinél mélyebbre érzett: megtalálta azt az élményréteget, életanyagot, azokat a „hősöket” és emberi mozzanatokat, melyekben a ballada első, tehát eredeti magzatmozdulatait végzi. A balladai „őskort” írja versbe, a gyümölcsöt, mely még magként rejti a balladát:

„Vándor, ám minket meg ne vess.
Szóltunk mi érted is – hát: tetess
a sírunkra jó famagot
s öleld a fejfánkat és szeress.

Ó, szeress akkor is, ha a hírünk
szétfoly a földön, mint lenn a szívünk.
Mert fába növünk mi, almafába, hajh,
s ízleled este édes ízünk”.

Sinka István: Lázadnék értetek, Örökség

Sinka István:

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

                   1937    

Sinka István:

Örökség

Még talán a szépapám szépapja
véste magának. S ahogy faragta,
öreg boroktól s ihlettők kába
volt bizonnyal. És vésett a fába:
dombsort, halk fákat, házad, venyigét.
S körül az öblön valamelyikét
tán e képeknek amikor véste,
bíborszín öröm s alkotó kése
láza hajtotta úgy, hogy itt és e
holt fában dobbant a szívverése.
Így volt bizonnyal. És a szépapám
tűnődve babrált egy-egy figurán,
míg végre kész lett, kész e ritka mű:
fából díszpohár, melybe ó-nedű
s május mámora varázsolt tavaszt.

És vén apám, a kemény zord paraszt
– ha víg cimborák közt búja elmaradt –
ivott belőle… Őszi fák alatt
táncolt, ivott… s avult a vén pohár,
amióta meg főről-főre száll,
egyetlen jussként apáról-fira
– hát még kopottabb… És lenn a sírba
már apám csontját is szétrágta a szú…
Egyetlen örököm: ősi mélabú
s e fapohár, melynek tört kelyhén
a csönd mereng csak, mint őseim telkén.

Németh László: Falusi pillanat

Friss hang. Valaki mezétláb lép a „költészet szentelt csarnokába”; tekinget, fütyörész s nincs megilletődve. Az ember érzi, hogy ez a feszélytelenség nem a kitanult törtetők műfeszélytelensége, akik tudják, miféle falak közt kezdtek fütyörészni s maguk is rafinált nézői ártatlan vakmerőségüknek. Ez a költő felfedezte, hogy mi mindent kaphat az ember a verstől s most azzal akarja megajándékozni magát, amire éppen szüksége van. A falusi pillanat pontosan az a pillanat, amelyben a lapátnyelet tartó menyecske s a lepényszagra beszivárgó gazda megtöri a kivett, a tejfölös lángost. Van ebben a tízsoros versben, mely a kötet első darabja: bütyökbimbós férfikéz, fejfölös libatoll, szivárványos nevetés, íz, szag, valóság – s ugyanez van a kötet minden versében. Sértő Kálmán lelkébe a falusi élet odanyomta helyzeteit, ábráit; az egész versfüzet: képeskönyv, amint az egymást követő verscímekből is kiviláglik – (Jönnek a tehenek, Mossák a disznóbelet, Árokkotrók, Káposztataposás, Tanya tavasszal, Szolgalegény) – ; minden egyes kép színesen kipingált, benne a konkrétum öröme; szinte gondolkodóba ejt: nem novellistának termett ez az ember?

Sértő Kálmán: Csaba útja alatt, Ifjúság végén

Bor mellett, füstfelhő-palástban
Elfog a borús hahota,
Tehetetlenül röhögöm, hogy
Aki még bíztat, ostoba.
Eddig is eleget szenvedtem,
Tisztes, szép őszülés előtt,
De fütyüléssel kikerültem
Mai napig a temetőt…

Fiatal voltam, mint a csikó,
Futni és enni akaró,
Ördög muzsikált a véremben,
Éltem, mint neves naplopó.
Ha Hold a felhők mögé dugta
Törzsetlen fejét, sok fogát,
Gróf bokráról egy árva lánynak
Leloptam minden orgonát…

Elszakadt nadrágom és gatyám,
Amint másztam a rácson át,
Betörő voltam a virágért
Tavaszi éjszakákon át.
Ha réten annyi pipitér volt,
Mint beteg emberen a rüh,
Megszólalt mindig a szívemben
A tiszta nádi hegedű…

Ady Endre: Öreg nyár - nem vén nyár

Vénasszonyok nyaráról
Dalolnom nem lehet,
Vénasszonyok korunkban,
Tudjuk, hogy nincsenek.
Egykor talán még voltak,
Más kor volt, más kor az:
Ma vén a dús hajzatú
És ifjú a kopasz.
 
Egykor még ifjú korban
Kelt nászra férfi s lány,
Aggok vagyunk manapság
Az élet hajnalán.
Hetvenéves korunkban
Leszünk ifjak s bohók,
Addig a szívek kripták
S akkor lesznek kohók.
 
Ilyen szép őszidőre,
Milyen ma is vala,
Azt mondották egykoron:
Vénasszonyok nyara.
Ma ki vénasszonyról szól,
Kaphat szidást, követ:
Ma már nem vén a nyár se,
Legfeljebb csak öreg...

Bartók Lajos: Őszi rózsa

Az utolsó őszi rózsát,
Kedves, neked nyújtom át,
Mint neked nyújtám az első
Kikeleti ibolyát.

Tied volt e szív tavaszán
Nyílott első érzelem, –
Az utolsó dobbanás is
A tied lesz kedvesem!

Jékely Zoltán: Enyeden ősz van

A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények.
Sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.

Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
Hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.

Nő a sötétség, egyre nő a sár,
a dűlőkön bizton ér már bokáig.
Benne nagyhorgú sintér kergeti
volt kutyánk unokáit.

Az akácfadombon róka váj,
az agyagot éles körmei ontják.
Kikaparja és újra elfedi
bűnösök régi csontját.

Pilisi Pál: Alföldi ősz

A földeken egypár szekér halad
hazafelé az akácok alatt.

Borospincék kopott nádfödelén
halkan dúdol a részeg, őszi szél.

Az útszélen diólevél zörög,
eltévedve az akácok között.

Szőlő érik, duzzad a kadarka,
jókedv felel magányos dalomra.

Szüretre vár a prés, hordó, a csap,
öblítgetik már száradt torkukat.

A kis tanyák magányosan állnak,
nem felelnek zajos világnak.

Gémeskutak semmibe meredőn
álmodoznak a kihalt legelőn,

s álmuk tűnt délibáb felé oson
a végtelenbe vesző síkokon…

A földeken egypár szekér halad
hazafelé az akácok alatt…

Toldalaghy Pál: Szeptemberi elégedettség

Szétkented színedet, a sárgát,
pirosat és remek lilát
s ernyős kocsiddal ímmel-ámmal
ballagnak, mint erős bikák
az alkonyok. Heved hanyatló.
Nyugalmad kívánt ismerős.
Kalapom víg szemembe húzom
s úgy várlak hűvös, enyhe ősz.

Mind kékebb már a hegyvidék. A
szőlőhegyen kék fürtöket
hintál a szél s órákon át is
halk, női énekszó követ.
Felhők uszálya lóg a völgybe.
Szegélyük csipkés és ezüst
s bontott zászlóként leng a szélben
a hajnalik, vasúti füst.

Babits Mihály: Szüret előtt

Sötétzöld színű és tömött a tő,
egy-egy vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes fürtjével a nemes kadarka.

Oly mézes-forró s drágán töppedő,
mint szenvedélyes szerető vad ajka; –
s várakozásban ég a hegytető,
s mosolyog a Nap, a lángtejű dajka.

Várakozásban ég a hegytető,
benn a présházban locsolják a kádat –
ó méla napfény, lankadt dajkaság!

Méla Halál, te nagy Szüretelő,
jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince ajtaját!  

1918

Buda Ferenc: Pincelépcső

Higgyétek el, nem vagyok akárki.
Pincelépcsőn tanultam meg járni.
Csetledeztem, botladoztam félve,
s négykézláb, de fölmásztam a fényre.

…Éjszaka van, régen lepihennék,
de nem hágy egy elfeledett emlék.
Mögöttem a kongó pincegádor,
megszólít a pókhálós homályból,

megszólít és agyamon kopogtat,
hangot hallok, nyirkosat, kopottat:
„Célod legyen, ha nem is a végső,
hogy pusztuljon minden korhadt,
vásott pincelépcső!”

…Higgyétek el, nem vagyok akárki,
pincelépcsőn tanultam meg járni.
Csetledeztem, botladoztam félve,
s négykézláb, de fölmásztam a fényre.

Csurka István: Modern szüreti ima

    Ki ez az asszony?

    Évek óta a hátam mögött áll, és követ útjaimon. Görcsösen erőlködöm néha, hogy magam elé képzeljem, mint a többi nőt, vagy legalábbis magam mellé, mint a lányokat, de nem hagyja. Reggel rakott és estére megszelídült búboskemence melege bizonyosság. Ez a hő vesz körül engem, mint mást a bunda, ebben az oltalmazó köráramlásban merészelek hideg, zimankós időben is szélesre kitárt Petőfi-gallért a nyakamra álmodni. Ez az asszony bizonyosan idősebb nálam, mert ifjú vagyok előtte, ifjú, merész, lázadó és sérthetetlen.

    Ki ez az asszony?

    Az egész lénye dióbarna. A tekintete, amit a tarkómon érzek, súlytalan. A tekintete maga a megbocsátás. Megsemmisülök és feltámadok ebben a megbocsátásban. Bús, rideg, dacos, irányíthatatlan férfiéletem ez a megbocsátás irányítja. Elkötelez és az örök hűség sóhajos vágyával tölti meg a szívemet. Hű én már csak hozzá lehetek.

Toldalaghy Pál: Ősz a szőlőhegyen

A völgyből frissen jönnek fel a népek:
gyermekleányok s víg sihederek,
porló pipacsból és szakállas fűből
bogozva-fonva kis füzéreket.
S fejük felett lassan kiszáll a kékből
a régi présház s hordós pitvara.
Körötte szőlők szagló sűrűjében
tíz-húsz lilázó, árnyas szilvafa.

A hegyi útról már felém nevetnek
a szőke s barna víg parasztfejek.
Ez itt a sorban Mojzes lánya, Mári
s fejjel mögötte Kőmíves Elek.
Kezét a lány erős nyakára fogja
s magában dúdol, hogy ne hallja más.
Szoknyák libegnek és tilosba téved
egy-egy legény, mint pákosztos darázs.

A szőlőskertet lassanként elöntik.
Kint hajladoznak már a fák alatt,
színültig töltve s nótásan cipelve
puttonyt, vedert, szőlős kosarakat.
S szemezve freccsen szét az illatos must.
A levegő napfénnyel erezett.
Álmos vagyok. Elfekszem most a fűben.
Fűszál, bogár! őrizd testvéredet!

Vargha Gyula: Régi szüretek

Elmúltak örökre már rég, bizony el,
A víg szüretek,
De mulatni a múlt emlékeivel
Most is szeretek.

Még látom a dombot s dombon a kemény
Sárgás agyagot;
Sárgás a levél is az ért venyigén,
De a tőke rakott.

Az ormot, alig kezd bár oszlani még
A szürke homály,
Mint a segélyhad, a szüreti nép
Úgy ellepi már.

Menyecske, leány, sok fürge szedő
Sort hajtva halad;
A piros kendőkben az arc nevető,
Nótás az ajak.

Falu Tamás: Szeptember

Ha még egyszer elmehetnék
Tiveletek, kis leventék!
Boldog arccal hóba, hőbe,
A hátamra táska nőne,
Szívem sima tábla volna,
Mit nem sírt be könnyes spongya,
S rá nem vendégképpen szállna
Sárga ősznek sárga álma…

Ki ülhet most vén padomban,
Szívem helyén mily szív dobban,
Kit ölel most padom karja,
Kinek vállát simogatja,
Szíve lapját kinek tárja,
Hogy egy nevet véssen rája,
S kinek sóhajtását szívja,
Hogy örökre visszahívja?

Mily jó lenne benne ülni,
Álmok szent padján hevülni,
Délibábok után futni,
Mindent hinni, mit se tudni,
Sohse venni, mindig adni,
Mindörökre ott maradni,
Csak egy nevet vésni, vésni…
És az életről lekésni!

1912. szeptember 4.

Kosztolányi Dezső: Az iskolában hatvanan vagyunk

Az iskolában hatvanan vagyunk.
 
Szilaj legénykék. Picik és nagyok
s e hatvan ember furcsa zavarában
a sok között most én is egy vagyok.
Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
a fekete táblácska és a kréta,
a szivacs hideg, vizes illata,
az udvaron a szilfa vén árnyéka,
s a kapunál - az arcom nézi tán? -
egy idegen és merev tulipán.
 
Ez más, mint otthon. Bús komédia,
lélekzet-visszafojtva, félve nézem,
hatvan picike fej egyszerre int,
s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
Hatvan picike, fürge szív dobog,
hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
Amerre nézek, mint egy rengeteg,
kezek, kezek és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
egy hűs terembe csöndesen bezárva,
az orruk, a fülük, mint az enyém
s a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
sokszor csodálva kérdezem: minek? 

                                            1910

Petőfi Sándor: Megvallom, hogy…

Megvallom, hogy én az iskolában
Rest tanuló voltam, szörnyű rest.
Légy tanítóm, jó leányka, tőled
Majd tanulok édesörömest.
 
S okvetetlen tőled kell tanulnom,
Amit mostan tudni akarok.
Nem tanulják azt az iskolában,
Nem tudják azt a professzorok.
 
Nos, leányka, lész-e hát tanítóm?
Kell-e tőlem a professzorság?
Azt szeretném én csak megtanulni:
Mit tesz az a szó, hogy „boldogság”?
 
Nem kerül ám sok fáradságodba,
Ne gondold; csak egy kis percig vársz...
Szólnod sem kell... minek?... egy tekintet
Mindent oly szépen megmagyaráz.
 
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Gyere haza édes anyám…

Magyar népköltés

«Gyere haza, édes anyám,
Nagyon beteg édes apám!»
– Mindjárt, mindjárt, édes lányom,
Csak egy táncot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
S egy szép legényt várok.

«Gyere haza, édes anyám,
Haldoklik már édes apám!»
– Mindjárt, mindjárt, édes lányom,
Csak egy táncot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Lesz majd más apátok.

«Gyere haza, édes anyám,
Meghalt szegény édes apám!»
– Mindjárt, mindjárt, édes lányom,
Csak egy táncot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Van már más apátok.

«Gyere haza, édes anyám,
Temetik már édes apám!»
– Mindjárt, mindjárt, édes lányom,
Csak egy táncot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Itt az új apátok!

Az aranyszőrű és a fekete bárány

–  Bukovinai székely népmonda –

Mátyás királynak volt egy igazmondó juhásza, aki soha nem hazudott neki.
Egyszer a burkus király vendégségbe ment hozzá, és beszélgetés közben Mátyás elkérkedte magát, hogy neki milyen híres jó juhásza van. Ezt nem lehet soha hazugságon találni.
Azt mondta a vendég király: ő megmutatja, hogy meghazudtolja. Fogadta. Elment ki a lányával a mezőre.
Volt Mátyás királynak egy aranyszőrű báránya. Azt mondata a lány a juhásznak.
- Add nekem ezt az aranyszőrű báránykát!
- Hát – azt mondja a juhász – a bárány a gazdámé, nem az enyém. Mit fog szólni, ha odaadom:
- De hát mégis – azt mondja –, nekem mint királylánynak add ide!
Addig incselkedett vele, hogy odaadta.
Na, a juhász, mikor a burkus király meg a lánya elmentek, megijedt, hogy ő mit csinált. Mit mond a gazdájának, hogy hova lett a birka, hova lett a bárány. Kell menjen, hogy jelentse, hogy nincsen meg.
Megyen, gondolkodik. A botját felállítja, a kalapját ráteszi: az lesz Mátyás király. Odamegy, hogy ő jelenti:
- Felséges királyom, jelentem, hogy nincs az aranyszőrű bárány!

Móricz Zsigmond: A nehéz négykrajcáros

Balázs bácsi arany óraláncán egy régi négykrajcáros fityegett.

    Vajon miért viseli ezt a régi pénzdarabot a gazdag Balázs bácsi? Hiszen ő gyémántot is akaszthatna a láncára. Sokszor töprengtünk rajta gyerekésszel.

    Egy szép nyári estén letelepedtünk a lugasban Balázs bácsi köré. Balázs bácsi ekkor mesélni kezdett:

    - Hej, gyerekek, a ti Balázs bátyátok édesapjának nem volt ám arany óralánca! A zsebében nem sok négykrajcáros csörgött. Pedig szüksége lett volna rá, mert minden nap tíz gyerek kért enni az asztalnál.

    - Szegény asztalosember volt az én édesapám. Sokat dolgozott, mégis keveset keresett. Mi, gyerekek, mezítláb szaladgáltunk nyaranta a jó meleg porban. Pirosak és erősek voltunk. De holmi nyalánkságra sohse kaptunk egy krajcárt sem.

    - Én bizony, mi tűrés-tagadás, nem voltam megelégedve a sorsommal. Szerettem volna legalább egyszer egy krajcárra szert tenni, hogy azt vehessek rajta, amit akarok. Gondoltam magamban: rögtön vennék pirosnyelű bicskát, tarka falovat, bőrlabdát és egy marék cukrot. Ezekre vágytam abban az időben. Azt hittem, hogyha egy krajcárt lelnék, mind megvehetném rajta.

Herczeg Ferenc: Bertalan úr feltámadása

Július harmadikán, sötét hajnalon, a Vancouver nevű amerikai postahajó tizenhat mérföld sebességgel nekiment egy dongafával megrakott rotterdami vitorlásnak. Az amerikai kétfelé szelte a rotterdamit. De a Vancouver is rosszul járt. A nagy ütéstől behorpadt az orra és kétfelől kipukkadt a vasteste. Öt perc múlva hanyatt feküdt az óriás gőzös, húsz perc múlva pedig úgy elmerült, mint a balta. Ez tíz mérföldnyire az angliai Lizard-fok világító-tornyától történt.

    Az összeütközés pillanatában a Vancouver első osztályának tizenhetes számú fülkéjében egy Bertalan nevű magyar ember aludta az igazak álmát. Nem is ébredt fel, csak a túlvilágon. Ő, szegény, ezúttal tért meg életének első tengeri útjáról. Szentmiklósi ember volt és Cincinnatiban járt, hogy átvegye egy idegenben meghalt rokonának hagyatékát.

    *

    Otthon, Szentmiklóson, elsőnek Bertalan legjobb barátja, egy Forgó nevű úriember tudta meg a szörnyű szerencsétlenség hírét. Forgó finom lelkű, melegen érző férfi volt, akit esztendők óta mély vonzalom fűzött a megboldogulthoz. A katasztrófa híre úgy megrázta, hogy alig tudott megállni a lábán.

    Ő vitte meg Bertalan fiatal özvegyének a gyászos hírt. Bertalanné ájultan összeroskadt. Mire nagynehezen magához tudták téríteni, ágyba kellett fektetni és orvosokat kellett hívatni.

Bulla János: Szeretem én…

Szeretem én a felhőt,
Még most is szeretem,
Bár sokszor önte már le
Záporral hirtelen.

S a napot is még mindig
Szeretem, mennyire!
Pedig már számtalanszor
Sütött meg lángheve.

S az égre is szeretve
Tudok csak nézni fel,
Pedig az is – fölöttem
Hányszor borula el!

S a nőt is, ah, a nőt is
Tudom szeretni még –
Pedig ő többször csalt meg,
Mint felhő, nap vagy ég!

Csengey Gusztáv: Eszter

Először néztem szép szemedbe,
De lényed régen ismerem;
Álmodtam én már szép szemedről
Sok néma, fájó éjjelen,
Most jössz-e ifjú álomképem,
Midőn már elfeledtelek?…
Óh, mért talállak most, midőn már
Hullonganak a levelek?

Szeretem én a szép tavaszt, ha
A fákon újra lomb fakad
S lombok között szép új örömmel
Hallom a dalos madarat;
És fölmosolyg a kikeletben
A hit, remény és szeretet…
Óh, mért talállak most, midőn már
Hullognak a levelek?

Dálnoky Lajos: Tiltott csók

Ha a tiltott csók elcsattan,
És titkon meghallja más:
– Egyik kérte, másik adta –
Melyik most már a hibás?

Sem az ifjú, sem a lányka,
– Vissza szívem így felel –
Aki őket megzavarta,
Büntetést az érdemel.

Gárdonyi Géza: Búcsú

Isten veled! szép Vilmám, Isten áldjon!
Isten veled! szép harmatos virágom.
Szívemre hajtsd le még egyszer fejed,
Nem lesz többé szív, a mely így szeret.

Isten veled! S a míg én messze járok!
Isten veled! Feledj el, mint egy álmot!
Én – mint a rózsát látod a tavon –
A könnyeimben arcod ringatom.

Isten veled! örökre! Isten áldjon!
Isten veled! kis harmatos virágom!
Két gerlét szétvert a vihar kegyetlen:
Boldogtalan nincs más, csupán mi ketten.