Kiss Menyhért: Magamról

Nem félek már a haláltól,
nyugodt vagyok és hallgatag,
csöndbe mondok kis szavakat
s ment vagyok a kíntól, vágytól.

Szerelem, te sem hiányzol,
teljes vagyok, az akarat
nyugszik bennem s éltem szabad
és bennem a bűn sem lángol.

Csak Istenre vágyom némán,
a kék égből néz le énrám
és vár, palotája fényes;

Őt példázza az életem,
Hozzá megyek és bús szemem
ragyogó fényére éhes.

Egy rendhagyó vasárnap Szabadkán – Kosztolányi Dezsővel

„A költő aki eltűnt közülünk, fiatalságom első barátja volt. Ezt talán nem kellene itt említenem, személytelenül kellene róla írnom. Kit érdekel, hogy mi volt ő nekem? Arról van szó, mi volt mindnyájunknak, a Nyugatnak, a magyar irodalomnak, az egész magyarságnak... Barátságunk különben is osztozott az «ifjúkori barátságok» rendes, szomorú sorsában”, írta Babits Mihály Kosztolányi Dezsőről. Bevallom, én sokáig nem tudtam így, ilyen pozitívan gondolni a magyar literatúra és a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakjára, íróra, költőre. Ennek az oka igen prózai, második gimnazista koromban lényegesen több időt-figyelmet szenteltem egy feketehajú, kékszemű, akkortájt megismert nőnemű tündérnek, mint tanulmányaimra, így Kosztolányira. Ezért, az alábbi és szinte mindenki által ismert verséből én egy sort sem tudtam idézni az órán –Kosztolányi hívő magyartanárom legnagyobb felháborodására – és így természetszerűleg „egyes” osztályzattal lettem jutalmazva.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Áron: Amikor születtem

Amikor születtem megjelent az átok
S feketére festve ringó nyoszolyámot,
Ördögi mosollyal vigyorogva szólott:
Koporsód zártáig sohase légy boldog!

Amikor meghalok, tudom ismét eljön;
Ne találj nyugalmat se égen, se földön,
Kínod örök lángja égetve emésszen,
S hamuvá ne éghess, ne mégse egészen!

Betelt, - be fog telni! hanem amaz Isten,
Kiben mindig bíztam, kiben mindig hittem
Egy sugárt derített az örökös gyászra
S éjjelem beolvadt hajnalhasadásba!

Bedült sír felett is bimbó fakadása,
Hite tört léleknek, sebhedt szív áldása,
Te semmi, te minden, halálban is élet:
A te sugárod ez, isteni költészet.

Óh dühöngő átok nehéz súlya, terhe,
Kín örök lángjának égető tűznyelve
Temess, tiporj, égess, csak maradjon nékem:
Az én Istenemtől ez egy örökségem!

1885

Marconnay Tibor: Chopin-keringő

Fehér és fekete csonton tíz vékony ujj
Surrant s nádszálderék úgy hajolt billentyűkre,
Hogy lássam: ez a sor: arc és haj sápadt tükre,
S érzett: nyakán, pihén a nyár szellője fúj.

Suttogtam: ó Loly, örökké így virulj.
Fénylő ablakra nézz, parázsló égi tűzre; –
Sudár alakja és érzékeny bőre, büszke
Zongorázása így számomra mindig új.

Csak ő tudhatta úgy azt a Chopin-keringőt
Interpretálni, mert csupa vágy és szeszély,
Testének álma föl, homályos egekig nőtt…

S bár húsa sohse volt a teljes gyönyöré,
Tudtam, hogy minden egy idegszál sejtve rezdül,
S mertem remélni, hogy enyém lesz mindenestül.

Puszta Sándor: Egry

almafény az almafákon
a tó fölött aranysátor
sorsod sorsunk rárogy a világra
bévülről fújó szél
bévül való lárma

a színek inaszakadtak
tanítottad őket járni
a csillagok a víz alá buktak
merted ki őket
tanítottál tócsákat fényleni
rigókat szállni
visszafele nincs is út
csak égfele botorkálni

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Könyörgés a tavaszhoz

Rügypattantó, szilaj forradalom:
heves tavasz, – lassíts az iramon.
Virágaim, lassabban nyíljatok:
vén szem legel búcsúzva rajtatok.

virágzó fa

Gyóni Géza: Tavaszból a télbe

Most tavasz jön; a virág-zászlót
Lengetik már a szép magyar fák.
S minket telével, vad szelével
Messze pusztán vár orosz rabság.

Magyar tanyákra március
Virágos ággal most köszön be, -
S jaj, minket, minket vár a tél,
Minden szabadság temetője.

Magyar országút jegenyéi
Mint bánat orgonái zugnak -
S magyar tanyákra elviszik
Szelekre bizott sóhajunkat:

Kik tavaszból a télbe mentek,
Majd visszatérnek a rabok.
Győzelmi zászlós szent magyar fák
Csak addig virágozzatok!...

                         1915

Nagy László: Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár
késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,
ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,
bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,
vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,
szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,
bársonyorrára spriccel a tej.

szozattovabbacikkhez

Radványi Sándor: Márciusi zsoltár

   Kigyúlad a föld szíve újra és a márciusi szél
csodákat művel…
   Ibolyák fakadnak a berkekben s a zsendülő
tavasz új igéket termel minekünk!
   Még élünk…élni is fogunk!...értsétek
meg: nem haltunk meg!
   Petőfi, Vasvári erőt adnak nekünk, s haló po-
raikból kél az új ének: a márciusi zsoltár…
   A Hargita üzen, a Kárpátok megremegnek e
napon s a Retyezát fennen orgonázza: Soha!
   Tűz fakad az Oltban és a Marosban…s
a messzeségben a kassai dóm felfigyel a már-
ciusi zsolozsmára!
   Gyóni Géza a magyar határon áll: hangjá-
val nem bír sem cseh bilincs, sem oláh bocskor!
   A hegyek zúgása, a folyók morajlása is azt
hirdeti nekünk: Feltámadunk!

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Kisasszonynapja március havában

Újra indul a sok nehéz vonat;
Újra lobog a búcsúkeszkenő:
Egyetlen zászlónk, ami megmaradt.

Újra indul a sok nehéz vonat.
És a sínek, a szörnyű vas-erek,
Amiken át a vérünk elszivárog:
Komoran döngenek.

Újra lobog a búcsúkeszkenő,
A Fellegvár be szívszakadva nézi,
S be némán nézi a Felek-tető,
Újra lobog a búcsúkeszkenő.

Kisasszonynapja márciusba tévedt.
Nézzétek e tavasszal búcsúzó,
Ősi fészkét elhagyó fecskenépet.
Kisasszonynapja márciusba tévedt.

Mint Pókainé drága fiait:
Ők se tudják, hogy melyiket szeressék:
A szabadságot ott, – vagy a hazát itt?…
Mint Pókainé drága fiait.

És aztán mégis indul a vonat
És mégis leng a búcsúkeszkenő:
Egyetlen zászlónk, ami megmaradt.

Kolozsvár, 1922. márc. 13.

 

A megcsalt leány, A megvert koma, Vén leány /magyar népballadák/

A megcsalt leány
Magyar népballada

Egy asszonynak vagyon három lánya:
Kettőnek van kivarrott szoknyája,
Harmadiknak szép ringó bölcseje,
Abba’ fekszik szép fattyú gyermeke.

A lábával el is ringatgatja,
A szájával el is csicsijgatja:
«Hejli, hujli, csicsijja babája,
Szerelemből jöttél a világra…

«Lányok, lányok, rólam tanuljatok:
A legénynek csókot ne adjatok;
Mer’ az a csók nem esik hiába –
Könnyed csordul a bölcső gombjára.»

In: Endődi Sándor: Magyar népballadák

A megvert koma
Magyar népballada

Ha bemegyek, ha bemegyek a csárdába borinnya,
Én utánam, én utánam ne járjon senki sirnya!
Ha betörik az én árva fejemet,
Ne mosogasd az én véres kendőmet.

Hiába is mosogatnád az én véres kendőmet,
Hiába is kötögetnéd szegény árva fejemet;
Meglátszik a botja helye az én köröszt komámnak
Hej de csúfja lettem én a világnak!

In: Endődi Sándor: Magyar népballadák

szozattovabbacikkhez

Mátyás király és a kolozsvári bíró

Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Igen okossággal vigyázó ember volt Mátyás király. Ha valakit megvádoltak előtte, vagy a kémek valami hírt hoztak neki, nem mindig hitte el a beszédüket, hanem hitvány ruhába öltözött, és kiorozkodott az udvarból, mert mindent sajátszemével akart látni.

    Egyszer Budán a kapások közé állott, úgy akarta meghallani, hogy mit szól a község felőle.

    Mátyás király álruhába öltözött Erdélyben is, amikor Hunyadon elorozkodott a seregtől, és bement Kolozsvárra. Ott a városban mind alá-fel kerengett, aztán a mészárszékbe ment, ott leült, és lógatta a lábát.

    A mészárszékkel szemben lakott a bíró, aki a jobbágyokkal sok tűzre való fát hozatott, és azt a kolozsvári szegény néppel felvágatta. Ezután a poroszlókkal bekergette a népet a piacról, hogy a fát hordják be a bíró udvarába. Így talált az egyik poroszló Mátyás királyra is, aki a mészárszékben lógatta a lábát. Azt mondta a poroszló az álruhás királynak:

    - Gyere, te simaorrú, hordj fát!

    Kérdi Mátyás király:

    - Hány pénzt adsz?

    Azt mondta a poroszló:

    - Ebet adok!

    Azzal jót vágott válla közé a botjával.

    Akkor Mátyás odament a bíróhoz, és megkérdezte tőle is:

    - Mit adsz, hogy be segítem a fát vinni?

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Öt testvér

Öten voltak testvérek, Márti volt a legnagyobb. Nem tudom, melyikteknek vannak kistestvérei, s melyiktek tudná megmondani, jó-e vagy nem jó, öt gyerek közt legöregebbnek lenni, méghozzá lánynak. Márti régebben nem gondolkozott rajta, örült a testvérkéinek, boldogan dajkálta a legkisebbet, s ha néni, bácsik tréfából megkérdezték tőle: odaadná-e nekik és mennyiért adná oda, rögtön kész volt a felelettel:

    - Semmi kincsért a világnak.

    Előfordult, hogy veszekedtek, irigykedtek egymásra, de édesanya hamar békességet teremtett. S az csak természetes volt, hogy ő, a legnagyobb, már sok mindenben segíthetett, hogy neki már szabad volt levennie valamit az édesanya vállára nehezedő sok teherből.

    De mindez csak addig volt olyan szép, könnyű és természetes, amíg Márti polgárista nem lett és össze nem barátkozott Benedek Zsuzsikával. Benedek Zsuzsikának nem voltak testvérei. És Zsuzsika annyi mindenre ráért, amire Márti nem, és annyi mindene volt, amire Márti csak sóvárogva gondolt. Akkor látta milyen más, ha valaki nem osztozik senkivel szülei szeretetében és gazdagságában. És olyan kívánatosnak tűnt fel előtte Zsuzsika élete. Akármelyik percben szívesen cserélt volna vele. Amíg a kis Jancsit dajkálta, Petiért és Lidikéért szaladt az óvodába, vagy Józsi kabátjára varrta fel a leszakadt gombot, százszor is elgondolta: milyen jó most Zsuzsikának, ő most olvas, elmegy a barátnőihez, játszik. Amikor Lidike azt a gyönyörű nagy babát kapta Róza nénitől, amelyik még Róza nénié volt valaha és olyan volt, mint egy virágtündér és akkora majdnem, mint a kis Jancsi és még egy nagy polgárista szívét is megdobogtatta, akkor is átfutott agyán a gondolat: Ezt is én kaptam volna, ha nem lenne kistestvérem. – Honnan is jönnek az ilyen csúnya, sötét gondolatok? Odaszállnak a szívünkre, mint a fekete madár, s ha nem hessegetjük el őket, még fészket is raknak. Mártikáéba már rakták, rakták a fészket.

szozattovabbacikkhez

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VIII.]

    17. Mátyás hadserege

   

    Nem kétséges, hogy Mátyás hadszervezőnek sem volt kisebb, mint hadvezérnek vagy diplomatának. Ezek a képességei minduntalan egymásba fonódnak, és legtöbbször szét sem választhatók. El sem lehet például képzelni, hogyan építhette volna ki aránylag olyan könnyűszerrel a maga zsoldosseregét, ha nem politikai képességei nem segítettek volna, és hogyan tudta volna felsőbbrendű államférfiúi belátás híjával összhangba fogni és egyensúlyban tartani a törzsökös magyar honvédelmi rendszert innen-onnan toborzott tarka zsoldosseregével.

    Hamar felismerte, hogy politikai és katonai szempontok egyaránt nélkülözhetetlenné teszik számára erős zsoldossereg szervezését és fönntartását.

    A magyar katona és a nyugati zsoldos

    Mikor keletkezett és honnan ered a „katona” szó, nem tudom, de az bizonyos, hogy a magyar katona fogalma sohasem fedte a nyugati zsoldos fogalmát. Jelentette és jelenti a honvédőt, mai szóval, a fegyverre kelt „állampolgárt”, aki törvényes kötelességből harcol, nem fizetségért, s épp ezért pontosan tudja kötelezettségei határait is. Ez a határ rendes körülmények között: az országhatár, amelyet a magyar nemesembernek, a teljes jogú állampolgárnak személyében és bandériumával, ha főúr, személyében, ha kisnemes, személyében és vármegyei bandériumban jobbágykatonáival való részvétel útján is, ha köznemes – meg kell védelmeznie. De a királyt hódító hadjáratára nem tartozik követni, s ha ez az alkotmányos fölfogás nem is mindig érvényesült a maga igazi értelmében és tisztaságában – hiszen vajmi gyakran nem is lehet pontos különbséget tenni védekező és támadó háború között –, s ha néha a hadikötelezettség alól való menekedés rosszhiszeműsége is megbújhatott e honvédelmi kötelezettségek keretei között: egészében véve el lehet mondani, hogy a magyar nemzet igazán nagy önvédelmi harcokban még a gyöngébb korszakok idején is páratlan önfeláldozással teljesítette katonai kötelezettségeit. Mátyás királynak már uralkodása első évében sikerült általános fölkelést szerveznie a török ellen. S általában a török ellen mindig könnyebben, mint nyugat felé, mert a nemzet ösztönei megérezték, már egy évszázaddal Mohács előtt, a délkeletről fenyegető óriási veszedelmet, és a törökkel szemben nem nagyon méricskélték a védelmi vagy támadó hadjárat határvonalait.

szozattovabbacikkhez

Darkó István: Áldott krumpliföld

Az Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek palánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromól, kút őriző gémje s még vetemény is az elnyesett kis kertben.

    Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Karalábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztalt zománcos edénybe külön belényomkodja. Csepreginé majd tüzet gyújt alájuk. Rántással, vízzel ételnek babrálja napközben. Estére ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélére húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük.

    Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskisasszonynak.

    Még egyszer megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végében terem. Ma itthon pihen az egyszál Riska. Este doboltatta a falu, hogy a csordának nincs kint helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedt golyó érhetné.

    Két biliárdkrétával, az úton találta nemrégiben, jelet tesz a tornác faküszöbére. Csepreginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég, ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezni azt a kényszeredett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának annyi hajlongás is elég. Minek siessen hát a kelleténél jobban szegény feje?

    Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztotta. Darabka kenyérrel, bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul.

szozattovabbacikkhez

Gyallay Domokos: Az obsitos búcsúja

Megváltozott a világ Bencédben, amíg Pap János odavitézkedett a francia ellen. A bátyjai megunokásodtak, kis öccse házasulósorba cseperedett, a leányok, akik elmenetelekor megsiratták és piros bokrétát tűztek kalapjába, levendulás, rozmaringos néném-asszonyokká fonnyadtak.

    - Hány esztendőt töltöttél hetedhétországon, János öcsém? – kérdezte egyik atyámfia, mikor először jelent meg a templomi gyülekezetben.

    - Én, bátyám, tizenhat esztendeig viseltem fegyvert királyomért és hazámért! – felelte Pap János ünnepies, tanult emberséggel.

    - Végképpen, örökös obsittal…

    Katona Pap Jánosnak – immár ez lett a neve – fájt a nagy változás, amely körülte idegenkedett. Mennyi mostoha földön hányódott tizenhat esztendőkön által, s íme, szülőfalujában is az az érzés lepi meg, mint valami régi nem látott, rideg garnizonban. De másként képzelte azt a boldogságot, mikor megtér otthonába!…

    Mégis volt valaki, aki most is olyan volt, mint a búcsúvételkor s vissza-visszavarázsolta számára az elmúlt ifjúságot: az édesanyja. Az édesanyja most is így szólt hozzá:

    - Jancsi, fiam. Édes Jancsikám…

    Az obsitos vitéz legszívesebben otthon üldögélt, édesanyja lábánál. A múltról is beszélgettek, a jövendőről is.

    - Mihez fogjak immár, édes anyámasszony? Ekonomizáljak-e (szerette az ünnepies, latin szavakat), vagy városon telepedjem meg? Szép írásom van, megtanultam volt a tordai kollégiumban, megélnék utána…

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
kanyadiszerelemkephalálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
olthatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Komócsy József: A szerelem könyvéből

I.
Halhatatlanság

Hogy a lélek halhatatlan,
Eddig azt sem hittem én;
Ma már buzgón hiszem, vallom:
Rátanított a remény.

Halhatatlan a remény is;
Így mondják a csillagok,
Melyek fénye eget, földet,
S minden szívet béragyog.

A csillagok örök éltét
Szép szemeid hirdetik –
A legédesb lángolással:
És én elhiszem nekik.

Mindent, mindent elhiszek már
Okosságom odavan, –
A mióta édes ajkad
Csókolgatom boldogan!

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Világszerelem

szerelemkép3Midőn először ért ajkamhoz ízes ajkad,
azt gondoltam: mindez csak mámor, láz, frivolság
s csak bársony arcod bíbor szélét csókolom terajtad,
ahogy föléhajolva, illatával szívnám föl a rózsát.

Ó, de varázsod mindig mélyebb, mindig erősebb lett,
(a sorsot érzem, a megállíthatatlan sorsot)
s most minden kőben, fűben, fában, minden tájon zenged
a Titkos Kéz dalát, mely messze világba kibontott.

Világba bontott, mint lobogó Jelt. És a világé
lehet csupán a kincs, amit Istenből nékem adtál,
mert bennem csak mint olthatatlan vágy ég
erősebben a gyűlöletnél s az esztelen harangnál.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Lyányokkal való játszadozás

Mint piros, kék, zöld nagyszemű madarak
röppennek bé előttem a kapun;
mákot kapálnak nagy darab
közös földön; kavargó virágok,
talpukat megtörlik keserű lapun,
s nyelvük szinte egyszerre öltik rám:
tíz kicsi piros tű s engem szúr, mind a tíz;
hallották apámról, hogy jó vére maradt rám.
- Hm! zab-szőke fejűek! Várjatok csak lányok!
De becsapódik a kapu: umm!
Másként a legszőkébbet megharapnám.
...Játszadozó lyányok, nem ugranak, csak ha
látják, hogy a lángon nagyon lobog a víz,
vagy ha túl nagy már a birsalma fattya.

                                                       1960

sinkalyányokkal

Tornai József: Buddhista szerelmes

budhistaszerelmesBuddha azt mondja: nincs olyan tenger,
olyan hegykaréj s vágyakozás, hogy el ne mossa
a csillagokon tajtékzó idő: az örök nevetés:
szeretlek, szeretlek, amíg élek,
szeress, szeressél, amíg élsz.

Buddha azt mondja: nem a test a bűn,
nem a hatalom, nem a gazdaság;
a mocskos ragaszkodás keni be sárral a képed:
szeress, szeressél, amíg élsz,
szeretlek, szeretlek, amíg élek.

Buddha azt mondja: te magad káprázata,
indagubancban jársz, zöld bilincsben,
Arcod a semmi csiga-ködébe vész;
szeretlek, szeretlek, amíg élek,
szeress, szeressél, amíg élsz.

szozattovabbacikkhez

Szakál Lajos: Megkövetem a tens nemes vármegyét

Megkövetem a tens nemes vármegyét,
Hallgassa meg egy szegény lány kérését.
Szegény vagyok, azon kezdem panaszom,
Nincsen anyám, nincs rokonom, támaszom.

Egy jó legényt szerettem, az mindenem,
Gyámolómul őt rendelte Istenem!
Ez a legény sorsot húzott, feketét,
Nagy levélre fel is írták a nevét.

Az én babám nem katonának való,
Gyenge legény, megrúgja a szilaj ló,
Itthon pedig eldolgozik lassanként,
Engem elvesz, éldegélünk naponként.

Szépen kérem nagyságos tens uraim!
Hallgassák meg igazságos okaim.
A babámnál sohse láttak jobb fiút,
Kerüli és gyűlöli a háborút.

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Debrecen Déri-park

Gyakran megbámulom a parkban; – barna bronz
Sőt, kéklő-fényű szép, teljes meztelen nő,
Arányos, gyönyörű ez a két érces emlő,
Rásüt a Nap s a lomb zöld meleg árnyba vonz.

Te, múzeum felé s mellettünk elosonsz,
Rámnézel, hirtelen rezzenő, víg, igyekvő,
Eleven nő, kivel együtt volnék teremtő,
Hisz szíved dobban és dús test-parfőmöt ontsz.

Igaz, hogy izmaid korántsem oly kemények,
Mint amazé, aki térdelve itt időz,
S lombkoszorús, de ó, benned bujkál a lényeg;

Lélegzel s ifjúi, könnyelmű vér legyőz.
Ölelhet más, de én: se tavasszal, se nyáron.
Asszonyom tovatűnt: – vissza hiába várom.

Berényi László: Gyóni Géza emlékezete

Gyóni testvérek sírjaTizenhat esztendeje múlt, hogy először találkoztam vele messze idegenben, a krasznojarszki nagy fogolytábor udvarán. Ahogy felém jött maga gondozta, kopott rabruhájában, lassú járásával, hatalmas vállai közé csuklott, férfias fejével, sötétlobogású szemeivel, még nem tudtam, kicsoda, de önkénytelenül megéreztem, hogy nem lehet mindennapi lélek. Mintha az azóta eliramlott idő ködén keresztül ma is látnám megtört alakját, amint a barakk deszkafalához támaszkodva elréved túl a deszkapalánkon. Vigasztalan kép volt az!

szozattovabbacikkhez

Tscheik Ernő: Dr. Szolár Ferenc úrnak, Budapest

                                           Igen Tisztelt Uram, Kedves Kollega!

Abban a reményben, hogy sikerül majd módot találnom soraimat s Géza verseit mielőbb Önhöz juttatni, leírom a boldogult sógoraival együtt töltött időnket. Hazaérkezésünk után szóval kiegészítem ezt a hézagos közlést.

A kórházban két hónapon át (1916 dec. – 1917 jan.) egy szobában feküdtem Mihállyal. Ugyanaz a testi és lelki baj gyötört mind a kettőnket. A közös nyomorúság, a vágyaink s gondjaink azonossága hamar erős baráti kötelékekkel fűzött össze bennünket. Gézát ebben az időben még alig ismertem. Amikor csak tehette, hűségesen látogatta Mihályt, ki példás testvéri szeretettel csüngött Gézán s fanatikusan hitt bátyja jövőjében s rajongó tisztelője volt. Mihály egész lelkét a felesége és a bátyja töltötte be.

szozattovabbacikkhez

Vidovszky Kálmán: A rab költő

Ma öt esztendeje… Szibéria egyik katonakórházában, ahol a rab magyarok legszomorúbb csoportja, a lelkükben összetört súlyos beteg hadifoglyok tengették nyomorúságos életüket, ott az élőhalottak krasznojarszki nagy, komor házában örökre becsukódott egy nagyon szomorú, mély, barna szempár. Kialudt a tűz egy mindig égő, szelídségében is büszkén dacos tekintetből; elnémult egy lágy, zengő dalra, panaszos imára, rémítő átkozódásra teremtett ajak; lehanyatlott egy lantpengetéshez szokott kéz.
    A krasznojarszki rab magyarok szomorú halottas házát megülte a legnagyobb gyász. Ott volt kiterítve a rabságot szenvedő hős magyar fiúk büszkesége, gyötrelmüknek legmélyebb átérzője, a világháború legnagyobb magyar költője: Gyóni (Áchim) Géza.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Asszony-bajtársam

Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A mártír-koronát.
Isten türelme sem határtalan, -
S asszony szívének annyi vágya van.

Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid
Bálványoltárra vidd,
S gyász-füst csavarja orrod és szemed.
Bús áldozatot én nem kérhetek.

Csak ha szemedben bízó asszonyok
Derűs hite lobog,
S mosolyogva győzöl a lidérceken,
Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.

Lásd, túl a harcok vad keservein
Nincs már szívembe kín.
A Golgotán túl rózsák lengenek, -
S öröm nekem, hogy érted szenvedek.

                                              1916

Gyóni Géza: Sivatagban

Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.

Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termő hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nő termetén.

Szívem meg-megáll, mint a gyermek este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, - s mely hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.

                                Krasznojarszk, 1916

Balogh István: A fejedelem

Gyóni Géza.
1922.

Ma öt éve, - íródeákja voltam,
Hajnalban ötkor
Volt egy szomorú, elgáncsolt halottam.

A táborparton borzongott a tenger:
Fekete sirályok
Felénk csaptak és gyászdalt énekeltek.

Hármas koporsóban fenékre engedtük:
A Hit volt réz,
Ezüst a remény s a Szeretet volt az arany bennük.

Sírva a sírba; sötétbe tettük:
Derekára
Vasabroncsból gyűrűt tekergettünk…

Aztán egy harang jött, - bekondúlt a csendbe,
Mire a borzongó
Táborparti tenger: a Fejedelmet örökre elnyelte.

Ambrus Balázs: Egy szegény költő emlékezetére

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve
Ki fogantatál világ vére árán –
Ezt írtad egykor viharba és ködbe
Az élet és a pusztulás határán,
Minden órádnak örök mutatója:
Ez volt a leghűbb, legmélyebb reményed,
Sokan megjöttek mások már azóta
Északról-Délről, de Te nem jöttél meg.

Mi hazaérünk!...Te már nem jössz többé.
Oly sok baj után a halál legyőzött
Te már nem vagy e nyomorult földgömbé,
Te már az Isten csillagait őrzöd,
Három bús évig sírt a vágy szívedben
Nem érhetted el egyetlenegy vágyad
Te meghaltál s a sírod oly kietlen
S az elátkozott orosz föld az ágyad

Mert így volt mindig ez: Te egyre adtál
Szegények közt a legeslegszegényebb
Mások ragyogtak, Te alant maradtál,
Pedig a homlokodon csillag égett.
Egy cilinder, egy kopott überzieher
Ennyi vagyonnal uraltad a földet
S mikor parancs jött, mentél bátor szívvel
A milliók közt adtad a legtöbbet.

szozattovabbacikkhez

Zentai Boross Ferenc: Krasznojarszk felé

Gyóni Géza rabtársam emlékének

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
Hallottam sistergő lelked lihegését:
Hahogy eszme-bárdod villogva suhintád
S börtönöd kapuján új világok rését,
Új Bizáncok fényét, új istenek létét
Bontogattad nekünk, szent Tusák Botondja,
Vasbavert Botondja…!

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
Hallottam, éreztem meg-megremegésed:
Hahogy mélybe vágtad a Gondolat ónját
S méregetted búsan a börtönfenéket,
Ezt a feneketlen, űrtelen fenéket –
Szomjasan, merészen dal-tusák Botondja,
Vasbavert Botondja…!

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
A zseni-jussot is: bús ködbeveszésed:
Hahogy homlokod az eszme-súrolástól
Sikítva kigyulladt s dalolva elégett
Betöltve sugárral a börtönfenéket,
Mennytüzű sugárral, vágy-egek Botondja,
Leroskadt Botondja…!
                                                     1928

Gárdonyi Géza: Jókai Mór

Jókai MórHalhatatlan a halandók között.

Nem lehet éppen kellemes állapot egy nagy szellemnek sem, hogy mindig a szemek kereszttüzének sugarát érezze, azzal a gondolattal, hogy: no, ezek most azt lesik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.
És ez untatja is Jókait.
Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban gondoktól mentesen élhessen.
Persze, az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át jóbarátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.
Életerős, magas és eléggé egyenes ember. A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az eszejárása fiatal.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: A lengyelek fehérasszonya

   Éjszaka van, minden alszik,
– Magas cár engedelmével.
Csak a sírból jövő rémek,
S a kormányzó nem alusznak.
   Álmodik a lengyel honfi,
Csak éjszaka, csak titokban;
Mit álmodik? Milyen szépet?
– Ha megtudná a kormányzó.
   Sötét utcán csendes éj van,
Csak az őrök lépte hangzik,
A kik nem mernek megállni
A kormányzó ablakánál.
   A kormányzó ablakából
Őrült beszéd fuldoklása
Hangzik ki a csöndes éjbe,
Azt oly borzasztó hallani.
   «Hogy jött ide ez az asszony?
Ki bocsátá be az ajtón.
Bezárt ajtón s ajtók előtt
Keresztbe tett puskák között?
   Ki bocsátá be ez asszonyt?

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: A munkácsi rab

    «Minden madár oda repül, a hova kedve tartja.
    Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogyha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.
    Csak én nem mehetek.
    Nem mehetek, nem eresztenek ezek a láncok.
    Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a lánc, oly szomorúan, mintha mindenik gyűrűje egy-egy koporsószegből készült volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem a kövön, nappal a kő terhe fekszik keblemen.
    Hajh, e kőbe vannak verve láncaim.
    Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?
    Van-e még napvilág oda künn?
    Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?
Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kígyók és patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Jókai

– Születése századik évfordulójának ünnepén a Kisfaludy Társaságban –

az öreg Jókai SvábhegyenMint méla erdőn őszi napsugárban
Ha száz szín gyúl a bágyadt lombokon:
Lelkemben oly búbánatos világ van,
Ha álmaidat újra álmodom;
Ez álomvilág csodaerdejében
Egy-egy tündér ül minden levelen
S ezer káprázat csal-von észrevétlen,
Ott hős és harc, itt szív és szerelem.

Ki álmodott a rónás Tiszatájra,
Hogy eszménykép légy százezrek szívén,
Új földesúrnak gyönyörű leánya,
Elíz kisasszony, drága Erzsikém?
Ki álmodott a Senki szigetére
Noémi, édes? – jöszte, szűz virág,
S ti mind, kikből a költő szíve vére
Halk muzsikával szívbe zajlik át…

szozattovabbacikkhez

Berde Mária író, költő

berdemariaBerde Mária neve valahogy nagyon kiesett a magyar irodalmi köztudatból, miközben irodalomtörténetünk jelesebb írónői közé tartozik, életében műveivel igen népszerű volt.
A már alig ismert Berde Mária Julianna [a Laborfalvi Berde Mária, Róth Jenőné, R. Berde Mária néven] is publikáló írónő, költő régi erdélyi értelmiségi család sarjaként a Kolozs vármegyei Kackón [ma Câțcău] született, 1889. február 5-én. Édesapja református lelkész, a nagyenyedi teológia tanára, testvére Amál festőművész, művészeti és néprajzi író, akinek két színes rajza is látható ebben az összeállításban. Berde Mária Nagyenyeden járta ki a középiskolát. Már fiatal leányként feltűnt verseivel, az első még diákkorában, a Pesti Naplóban, 1906-ban jelent meg. A kolozsvári egyetemen 1912-ben bölcsészdoktori, 1917-ben tanári oklevelet szerzett, magyar-német nyelvből és irodalomból doktorált; Nagyenyeden, Marosvásárhelyen tanított, közben 1923-ban a román tanári képesítést is elnyerte. 1912-ben jelent meg első önálló verskötete a Modern Könyvtár sorozatban.

szozattovabbacikkhez

Berde Mária: A vinnavári lakoma*

Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán? –
Szívem megkondult, mint harang s indultam a harang nyomán…
Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgy-virág nyílt és kökény.
És megvillant a csipkevár szédítő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött,
Megszólítottam, ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött.
Hangjától úgy zenélt az ég, mint megpendült kristálybúra,
És szólt: az ottan Vinnavár és vár rád Vinnavár ura.
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt,
És fürge szolgálattevők hozták az enyhítő pohárt,
Álomzenével üdvözölt csillagboltos márványterem,
Arany volt ott minden kehely és minden öltözet selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack,
Mosolygó alma kacagott, csilingelt a csengő barack.

szozattovabbacikkhez

Berde Mária: Búcsújárás

És újra láttam régi halk szobámat –
Az ablakok mögött a régi bánat.

Terülni hívtak régi renyhe székek:
Hallottam szárnycsapását hunyt meséknek.

Az ágy az árnyban lassan fölfehérlett:
Szívembe szólt a régi álomélet…

Vállamra hullt a nehezült folyondár,
És meghajoltam én a régi gondnál.

Rá könnybesápadt mind a régi álom,
És rámszakadt a mea-culpa járom –

…Aranyt a régi lámpa selyme hintett,
A régi Krisztus akkor rám tekintett.

szozattovabbacikkhez

Berde Mária: Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájara,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja a fákon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban is reája.

Marconnay Tibor költő, műfordító, újságíró

marconnay   »Az első verseskönyvek, értékükre való tekintet nélkül, jellemzik a kor érzés-megnyilatkozását és irodalmi formanyelvét;Rupprecht Tibor, aki «A túláradó élet» címen  teszi közzé első verseit, korának gyermeke. Több részre osztja kötetét, tárgyak szerint, de könyvében művészileg állandóan az a kettősség bujkál, mely a mai művészetet is kettévágta: részint finomítja, barokk ékekkel, a birtokunkban levő finomságokat, részint pedig idegesen elfordul tőlük, új mezsgyéket kutat a nyitottabb, szabadabb formák területén. Türelmetlen keresővágy ez, mely rájött arra, hogy tudni nem érdemes, amit előttünk tudnak, még jobban tudni sem érdemes. Tovább kell fejleszteni azt, ami megvan; Azt hiszem, innen serkednek ki majd igazi értékei. Mindig jó jelnek tartom, hogyha kezdetben egy költő nem éri be a tapintható valósággal, hanem eszmei homályba menekül, a bölcseleti elvontságok ködébe, melyben salakosan, kormosan forrong mondanivalója. A holnap célja ezt kibányászni. Nem beszélni a végtelenről, hanem sejtetni a végtelent a végesben…« [In: Nyugat,Kosztolányi Dezső]

szozattovabbacikkhez

Radnóti Miklós: Marconnay Tibor új versei

        [Nyugat/ Világtükör, 1936.8. szám]

Hát minek nyomorítsam szabályokkal véremet, versemet,
mikor teljesen sodor a természet és nincs egyébb
törvényem, mint az én természetem!

írja Marconnay Tibor már a Kacagva tört ki a faun a Pagonyból című régi verseskönyvében s a formát bontó költői vérmérséklet izzása érdekesen színezi át a dús, izgatott nyelvű és lélekzetvételű verseket. A készenkapott formán belül indul meg az a bomlás, mely Az Ember ellen szabad lejtésű és nyitott tirádáival fejeződik be s nyer eszmeileg is végső megfogalmazást. Ennek a minden bizonnyal tudatos és szerves folyamatnak reakciója, illetve feldolgozása a Világtükör szonetthalmaza. «Ábrázolja a tűnő világot, hogy így megőrizhesse», - írja utószavában Marconnay. Az ábrázoláshoz is, a megőrzéshez is forma kell s a formát bontó költő újra formát teremt. A képalkotására s nyelvezetére oly jellemző fölfokozottság és izgalom, mely eddigi verseinek velejárója volt, most megszűnik, ábrázoló képeiből hiányzik a belső indulat és nyelvének izgalmát a hang állandó nemessége váltja fel, a nyelv biztosabb, a költői közhelyektől tisztább, de gondolatibb lett és a változásban színeit vesztette.

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Boldogság

Kérded, mikor vagyok boldog? Hát igazán?
Szerelmed pezsdítő, csitítja is magányom,
Jóságod emberi Jelére mindig vágyom, –
S a Szépség eltűnő lángját ontsd, Dús, reám,

De lásd: – Általad is, sorsom még többre szán,
s bár serkent gyönyörünk Percekig nászi ágyon,
E Fáklya folyton ég, s egy még nem ismert Táj von,
S nem tékozolhatom az izzást ostobán.

akt1934

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Újra örökre kihajt

Könyvek és kétség közé
szorítva űz a halál…
Nézd hát most csak a mély
erdőt: kevélyen áll.

Elillan szomorúságod,
dús ez az őszi vadon.
Arany lomb lángol, látod:
pusztulva is szabadon.

Lobog a dércsípte lejtő,
borszínű már a bozót.
Itt semmi sem kétségbeejtő,
ontja a vén fa a jót.

A nyír már rózsaszínű,
fújja az isteni szél,
konok, örök, gyönyörű
teremtés szele beszél.

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Verseim: meghalok!

Verseim: ti egyetlen gyermekek,
én nagy, árvaságos kínom zsongítói
jaj, mért nem cserélhetjük sorsainkat!
Bár inkább meghalnátok értem,
minthogy én halok meg értetek és
miattatok, nyomorultul, szennyesen
s vérem egy világot holt ábrándba ringat.
Verseim: fiaim, hős katonák
s lányaim, szépek, szűz-sugarasak:
még mindig én halok értetek, –
verseim; gyönyörű gyermekeim,
unokái az Arany Napnak: haljatok meg!
Párducanyánál vadabb indulattal
mindenre elszántan védtelek bennetek
minden létemben sunyi gonoszkodók
s törpe irigyek szívós hada ellen
s védlek bennetek most is és végső leheletemig!

szozattovabbacikkhez

Berda József: Szláv muzsika

Babits Mihálynak

Szláv véremben
valami muzsikál: salak, arany.
Szőke tésztából gyúrtak engem is.
Ó, babonák babonája: én szomorú arcom,
kifogyhatatlanul evangéliumi!
Ettem a szegénység zabkenyerét
és a szent bableves nehéz álmokat csörgetett
belém: – sírni-örülni
Bőséggel megáldott – nem lopom el
más fajták gyümölcseit – – –
Ó, szláv együgyűség, tiéd a béke!
Gyáva gyerek vagyok, sírok és nevetek
nem tudom, miért?

szozattovabbacikkhez

Kisfaludy Károly: Az én babám…

Az én babám durcás leány,
A legénynek csak fittyet hány;
Be haragszik, ha azt mondom:
Addsza csókot, szép galambom!

Igaz! sánta! de az hagyján!
Csak cipó ne volna hátán!
Még azt is eltűrném benne,
Csak fél szemre vak ne lenne.

Otthon ülő, serény, dolgos,
Nappal nyugszik, este álmos,
Gombócot főz mint az öklöm,
Ettem egyet, most is nyögöm.

Bárki mit mond, én elveszem,
Hív, lesz hozzám, azt elhiszem;
Nem féltem a katonáktul,
Sem magátul a haláltul.

Adonyi Nagy Mária: Reggeli havazás

Hó hull
Csajkovszkij óezüst zenéje
szállong ködpuha téli délelőttben
Távoli üvegek mögé képzeli magát az ember
hogy áttetszőbb legyen tisztább fémesebb
és rejtettebb amikor testén átsugárzik a szomorúság
és árnyat vet a csöndes havon
Hullnak csak hullnak a hangok
 fehér szirmai lerakódnak a csönd túloldalán
 mélyül a tél hallhatóvá válik egy virág halála az idegekben
 az éj ismeretlen surranású állatai
 a mész ijedelme a só dadogása
 halott katonák lelkében a fegyver most kattan
 utolsót hallani amint régi képeken
 leroskad a százéves kerítés

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Jégtörő Mátyás

jegcsapokMegtörte Mátyás a jeget,
széttépte a hófelleget.

Apad, lohad a hórakás;
fogyasztja már az olvadás.

Patak, tó, csillog mindenütt,
a nap sugara szinte süt.

Vígan csirippol a veréb;
örül a fagysanyarta nép.

A múló tél is tán örül;
rajtunk könnyezve könyörül.

Csillog-ragyog tó és patak. -
A tél nevet! A tél kacag!

Földhöz veri jégcsapjait;
úgy múlatja végnapjait...

Gyóni Géza: A zúzmarás fák…

A zúzmarás fák dideregtek;
süppedt a hó a láb alatt...
A hótól fényes, néma úton
egy fiú és egy lány haladt.

A lány beszélt gyorsan, vidáman:
- tavasz fecskéje a havon -
A fiú egyszer, egyszer szólt csak:
„Kit szeret?...tudni akarom!”

A zúzmarás fák dideregtek;
süppedt a hó a láb alatt...
S a lány ajakán elhallgattak
a bohókás, vidám szavak.

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Februári szél

Úgy duruzsol a szél, zúzmarás ablakon,
Gyászod fellegeit könnyedén messze hajtva,
Mint beteges gyerek ágya fölött a dajka,
S hull még e városi házakra köd, s korom.

Ott állsz, aggódva, tudom, s a zúgást hallgatom:
Nemrég falun nyögött, roskadt a zsúpos pajta,
De már hártyás a sár, lucskos a hó is; rajta!
Rózsafény ragyogott ormokon, nyugaton.

Így déli tengerek felől eljött a kedves,
Babérillatú szél, érint, hogy melegedhess, –
S az azúr ég felé kihajt a zöld vetés…

Ringat, olvaszt, hogy úgy mint a Föld, már ne fázzál.
Zeng, duruzsol, dalol. Néked mindaz kevés?…
Szél fordul, árad most, be, nyíló kerti háznál.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf