Mécs László: Őszi tilinkózás

Terelgetem nyájam őszi erdőszélen.
Minden kis virágát összekeresgélem

az őszi mezőnek.

Élet-erdő mélyén méla zene szólal:
muzsikál a Halál, sóhajok vonóval

muzsikál a fákon.

Merényi Gyula: Gyónás az ősznek

Ősz, te zsámolyodhoz bízón borulok,
Szép halk a neved s az arcod sápadt,
És nagy megértések szomorúsága
Hervasztja a szádat.

Ősz, én csak úgy bolygok az élten át
És soha senki meg nem áldott,
Jaj, meghalok belé, hallgass meg
S mondass vélem el egy miatyánkot…

N. Jaczkó Olga: Csendes vágy kályhatűz mellett

Semmi más,

csak egy férfinak

asszonya lenni,

szerelem mézét

kenyerére kenni.

Ünneplőn 

enyhe bojtozni

gondsipkájára,

fánkot rózsázni

éhe tányérjára.

Betűt sem tudni…
S ha ő tollat márt,

együgyű szemmel

lelket bámulni
a
nagy csodára.

Petri Mór: Zokog az ősz

Zokog az ősz, levélkönnyében
A szívem is fel-felzokog.
Hol a virágos, a dalos nyár?
Hol vannak az aranynapok?

Hol vannak, hol? – Sugárözönben
Itt tündökölt a föld s az ég.
Szinpompájuk, ezernyi ékük
Dúsan pazarlák szerteszét.

Győry Dezső: Szerelem

Nem baj, ha verlek, mint a ménkő a fákat,
S bántlak, mint gyermek a kölyökkutyát,
Ebben a kéj a kínfakóján vágtat.

Hajad leszórva kis melledbe marni
Csípjen szagos test ízes vad zamatja
Mert jó fogadni, elvenni s akarni.

Reviczky Gyula: A pozsonyi ligetben

Itt vagyok, újra itten!
S te még a régi díszben
Állsz, én szép ligetem.
Utaidon bolyongok,
S a virágok, a lombok
Mind összesúgnak: Ismerem!

Sáfáry László: Fiatal fák

A sugár fenyőfék és a tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.
Kopár hegyeket látok,
és az alacsony novemberi hóból
csak nagy ritkán tör elő a fiatalos.

Szenes Erzsi: Vallomás

Még mindig csak a lelkemet adtam oda,
Annyi sok falat kell lebontani magamban,
     míg eljutok az első csókig.
De a Te arcod előtt, melyet anyád szemén
     kívül alig ért meleg érintés
s csak az élet húzta rá sötét árnyékait,
az éhséget, a szenvedést,
először fáj, hogy leány vagyok s őriznem
     kell magam, mint valami kincset.
Ezerszer inkább lennék ízes szamóca,
melyre Te erdőbe tévedt éhes gyermek
örömtől csengve rátalálsz.

Sajó Sándor: Pilisi erdőben

               Emlékezés Prohászka püspökre

Hol egykor ő járt, júliusi csendben,
Most ezt az erdőt járom csendben én,
S a bükkös árnyon megcsendül szívemben
Egy halkszavú Prohászka-költemény.

A búsult lélek vigadozva jár itt,
Ha zajból, szennyből idemenekül,
Hallgatja titkok szent szimfóniáit
S a nagy magányban nincsen egyedül.

Mécs László: Az utolsó postakocsi

                             Krúdy Gyula emlékének

Ősz-vég. Jön, jön a Tél. Szegény
kis kikirics szűz félsszel int.
Szindbád, te örök vőlegény,
nézd, virág-menetrend szerint
megjött az utolsó kicsi
sóhaj-vivő postakocsi.

Be más volt a pólyásbaba-
Mosolyú hóvirág-fogat,
más az ibolyák fogata
s másképp hozott-vitt titkokat
a rózsák vagy a pipacsok
batárja, melyből tűz csapott.

Friedrich Klára: Tátrai kincskeresők rovásjelei

Neidenbach  Ákos/1945/ sikeres hegymászó és hegymászó oktató sok külföldi csúcson járt, de a Tátrához köti a szíve. Az itteni mondákat gyűjtötte össze Tátrai legendárium c. könyvében (2000). Ebből egy szép idézet, mely Isten kincseskamrájáról szól:  „…a Lomnici csúcs közelében lévő Héttorony nevű bérc belseje Isten kincseskamrája lenne, melyet a Barát (Mnich) sziklaalakja őriz. 

A cseh király közli Mátyással, hogy királlyá választották

– Bonfini krónikája nyomán –

Hunyadi Mátyás szomorú fogságban élt Prágában, Pogyebrád György cseh király udvarában. Amikor Mátyást királlyá választották, Szilágyi Mihály követek útján értesítette erről Pogyebrádot.
A cseh király ebéd közben bontotta fel Szilágyi Mihály levelét, és ahogy elolvasta, Mátyást az asztalnál mindjárt feljebb ültette.
Mátyás ezen nagyon csodálkozott. Attól tartott, hogy a király tréfát űz vele. Meg is kérdezte tőle, miért kellett feljebb ülnie.
De Pogyebrád csak azt mondta, hogy várjon nyugodtan, mert ebéd után örvendetes, jó hírt fog hallani.
Erre Mátyás elhallgatott, de izgalmában még enni sem tudott.

Borics, a trónkövetelő

– A Képes Krónika nyomán –

Minthogy a magyarok mindig pártoskodnak, és gyakran ok nélkül is változást kívánnak, sokan az urak közül trónkövetelőt hívtak az országba. Üzenetet küldtek Boricsnak, akit Kálmán király fiának tartottak, hogy jöjjön sereggel Magyarországra, mert a nép itt mindjárt melléje áll.
Borics pedig rutén és lengyel segítséget szerzett, és nagy sereggel eljött az ország határára.
Ezalatt a király is összegyűjtötte seregét. De ebben a királyi seregben sokan Borics pártján állottak, és egyre bujtogatták a többieket Béla király ellen. Megelégelte ezt a király, gyűlést hívott össze, és azt kérdezte az összegyűlt uraktól:
-    Fattyú-e Borics, vagy Kálmán király fia?
A király igazi hívei erre azt felelték:

Eperjes

– Népmonda nyomán –

Történt egyszer, hogy Vak Béla király Felső-Magyarországra látogatott. Az udvariak még sohasem jártak arra, hát eltévedtek a sűrű rengetegben. Szaladgáltak erre is, arra is, kiáltoztak mindenfelé, de hiába, csak nem találta sem utat, sem ösvényt.
Ezalatt a király erősen megszomjazott. Szólt a szolgáknak, hogy keressenek forrást az erdőben. Futott a szolganép mindenfelé, de hiába; ugyan hol találtak volna vizet abban a rengeteg erdőségben?
A király pedig letelepedett egy tisztáson, és mind várta, hogy hozzák a vizet. Ahogy ott várakozott, egyszerre finom, eperillatot érzett. Tapogatni kezdett, s hát körös-körül ízletes földiepret talált. A friss gyümölcs annyira megenyhítette a szomjúságát, hogy már a vizet sem kívánta.
Az udvariak nemsokára megtalálták a kivezető utat, és a király kíséretével együtt egy falucskába érkezett. Ott mindjárt parancsot adott: azon a helyen, ahol epret talált, az erdőt irtsák ki, s arra a helyre építsenek egy nagy várost.
Teljesítették a király parancsát, a nagy várost felépítették, és Vak Béla látogatásának emlékére Eperjesnek nevezték el.

Herczeg Ferenc: Bögöly három felesége

A régi jó időkben, mikor a cigányok még széptornácú, cserepes házakban laktak, élt egy kondorhajú, füstösképű, fehérfogú cigánylegény, akinek Bögöly volt a neve. Ez a Bögöly cigányelment egyszer ürgét fogni. Tudjátok, gyerekek, hogyan fog ürgét a cigány? Kimegy a rétre, magával visz egy vödör vizet és ha ürgelyukat lát, teli önti vízzel. Amint színültig van a lyuk, kimászik belőle az elázott ürge és a cigány könnyű szerrel elcsípi. Így tett Bögöly is. A lyuk megtelt vízzel, az ürge haragos csicsergéssel kipattant a föld alól, a cigány pedig nagyhirtelen ráborította a süvegét, hogy elfogja.
-    Megvagy, ürge koma! – kiáltotta.
-    Eressz, cigány, nem vagyok én ürge! – visított egy vékony hang a süveg alól.
Bögöly vigyázva pislantott a kalapja alá és ekkor ámulva látta, hogy amit fogott, az valóban nem ürge, hanem arasznyi kis földi ember. Az emberke barna bundát viselt, azért is hasonlított némileg az ürgére.

A zsivány felesége

                            Magyar népballada

Jöjj meg Duna, jöjj meg, záporral, esővel,
Záporral, esővel s az én könnyeimmel,

Hajts el Duna, hajts el, apám kapujába,
Hadd rikojthassam meg, hadd rikojthassam meg:

Komáromi szép lány

                                 Magyar népballada

Folydogál, folydogál a szép Duna vize, –
Azon mén, azon mén egy szép arany gálya,
Abba van, abba van egy csúf török vajda.

Arra mén, arra mén, komáromi szép lány, –
Két korsót karjára, úgy mén a Dunára.

Ugron János

Magyar népköltés

     «Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?»
«Nyitravármegyébe Nyitra Katicához.»
«Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány,
Legelső hibája, sánta az a leány.»
«Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle,
Csináltatok neki magas sarkú csizmát,
Földig érő szoknyát.»