Vajda János: A tavasz jelei
Nem nézem én az ibolyát
Kakukra én nem hallgatok,
S nem jóslom ebből a tavaszt,
- Ez már igen kopott dolog.
Falunkban a zsidógyerek
Rongykérő sípja hangozik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset,
A gólyákat sem bámulom,
Én a tavaszt egészen új
Költői pontról jósolom.
Fölöstökömre a bíró
Már nem pálinkát, bort iszik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező
Virágira nem ügyelek,
A legelőre kimenő
Tehéncsordának nem hiszek.
Itáliából a gróf
Magyar honába költözik:
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy nálunk is tavaszodik.
I.
Úgyis elveszi a tél.
Mintha most is azt mondaná:
Kármán József élete magános csúcs, amelynek tetejét nem érte még el a kutató kíváncsi tekintete. Rövid élete ma is a kutatás előterében áll. Huszonhat évet élt, korán távozott, mint Csokonai, Dayka, Ányos, Szentjóbi Szabó László, Reviczky, Komjáthy, Petőfi. Irodalmi munkássága jóformán egy-két évig gyümölcsözött a magyar irodalom számára. Fellépése nemcsak azért jelentős, mert az első magyar világfájdalmas beszélyt, a »Fanni hagyományai«-t megírta, hanem azért is, mert hite szerint a nemzetet a nemzeti irodalom által kell a műveltség és a jólét polcára emelni.
Az irodalmi élet és a budapesti kávéházak XIX. századi fénykorának volt közismert figurája a mindenekor nagy kalapot viselő [pásztovai] Komócsy József újságíró, költő, aki Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint arról volt még híres, hogy: „ ha fél esztendőnél tovább megmaradhatott volna bármelyik lakásában; a pesti háziurak akkoriban sem jártak a Petőfi Társaság üléseire, ahol ő alelnök volt, ellenben fertálykor követelőztek a lakbér miatt. Élte a múlt századvégi boldogtalan magyar írók és költők egyhangú, szegény életét. Örömnapja volt Karikás Mihály szakácsmester-vendéglős neve napja a Kispipában, vagy a »petőfisták« lakomája az »István főherceg« szállodában, amikor mindig akadt valaki, aki felköszöntötte a költőt”. Édesapja Komócsy János egykori 48-as honvéd végig küzdötte a szabadságharcot, Budavár ostrománál megsebesült. Komócsy József 1863. március 25-én született a Szabolcs vármegyei Vencsellőn. Apját korán elveszítette, innentől nevelése francia származású anyjára maradt öt testvérével egyetemben. 
Thury Zoltán írói végzete azonos Petelei Istvánéval, ő sem tudott kitörni a novellákból, pedig nagy álmok feszegették, írói alkata azonban merőben elütött a tragikus marosvásárhelyi alkatától. Petelei a tragikus béke, a komor megértés írója volt, Thury Zoltán azonban forradalmi lélek, de rendszertelen forradalmár. Talán minden kortársánál különbül érezte, hogy a magyar társadalmat mérhetetlen izgalmak futják át és magasfokú lázak gyötrik, de társadalmi tudata ugyanolyan fejletlen volt, mint Peteleié. Egy-egy társadalmi mellékösvényt nagyszerűen meglátott és kifejezett, így a századvég paraszti lázadását, de megelégedett az esemény külső ábrázolásával, nem tudott, vagy nem merészelt mélyebbre merülni. A népsors Thury Zoltánnak csak epizód volt, igazi otthonát a középosztályban lelte meg, ennek a rétegnek apró-cseprő kérdéseivel bíbelődött. Regényt ő sem tudott írni, mert magasabbrendű írói igényei voltak és ezeknek az igényeknek a középréteg élete nagyon vékonypénzű élményeket adott.
I.
A gép, a polgárosodás, a városiasodás, a közlekedés robogása, az emberiség apró idillikus kultúr medencéit kiszikkasztja és betömi. És ez nemcsak Európára, vagy a földkerekségére áll, de külön-külön országokon és népeken belől is. Azelőtt a táj és a beléje zárt élet állóvize a mélyben egy sajátos, különvaló világot érlelt ki, az emberi arcokra közös testvéri vonásokat írt s a lélekben közös zengést rejtett. A magyar glóbusznak is van több ilyen kis medencéje: a Dunántúl, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl az erdélyi hegyek lábáig és Erdély. Az új kor zúgása és veszett áramlása ezeket pusztítja és el is fogja pusztítani. Az embert felkapja és viszi, mint a szél a levelet. A városokba, e nagy hodály fogadókba vágja be őket, vagy más idegen tájakon ejti le. Különvaló, ősi arcokat egymásba olt, a lélek beszédét zagyvává keveri.
A költészet külön ország, ezt már a régi görögök is valahogy így képzelték. Szép, igazi, ritka lakói a mélyén élnek, a sűrűben. Mennél nagyobb egy költő, annál nagyobb a sűrűje.
