P. Jánossy Béla: Égő karácsonyfa
Karácsony estéjén Bözsikének is eljött az angyal. Ott állott a gyönyörű karácsonyfa, minden elképzelhető szépséggel feldíszítve, szelíden és mégis frissen lobogó színes gyertyácskák áradatában. És alatta minden, amiről Bözsike titkon képzelődött, amikor hetekkel, hónapokkal ezelőtt álmaiban oly szívósan alkudozott a Jézuskával, hogy én édes Jézuskám, még ezt is, na még azt is hozd el nekem karácsonyra…
És Jézuska mindent elhozott Bözsikének. Kis szíve, mint a fáradt madárkáé remegett, míg az ajtó mögött a másik szobában elmondta az Üdvözlégyet, bele is vétve egyszer-kétszer a nagy izgalom miatt. Máskor is kapott már karácsonyfát, máskor is örült a sok csillogásnak, gyertyának, zöldfenyőnek s vattából előléptetett hócsomóknak a vékony tűleveleken. De ma este különösen örült ezeknek, és amikor belépett, és bámuló szeme egyszerre rátapadt a sok szépségre, a fényre, csillogásra, fityegő díszekre, és boldogan itta a megható percek hangulatát – mindezeken túl önkéntelenül keresett valakit a teleaggatott gallya között, a díszek kedve árnyai mögött, a felhalmozott játékok gondos rendjében. Bözsi Jézuskát kereste ártatlan tekintete mohó vágyával. Mert azzal bíztatta anyukája, hogy ha jó lesz, engedelmes és szófogadó, akkor a karácsonyfa alatt bizonyosan ott lesz Jézuska is.
S Bözsike gyermekszíve fájdalmat érzett a csalódásra. Úgy hitte, hogy nem tud már olyan nagyon örülni mind e sok gyönyörűségnek, mert nem láthatta meg, aki mindezt olyan bőségesen elküldte neki, nem láthatta meg Jézuskát. Hát vajon miért nem jött el ma este? Vajon más kislányhoz ment volna, akit jobban szeret, mint őt? De hiszen megígérte anyukának!
Nem is állotta meg, hogy meg ne kérdezze anyukáját Jézuska lemaradásának oka felől.
Anyukát kissé meglepte a vártatlan kérdés. Azt mondta, hogy Jézuska ott volt a karácsonyfa mellett, igenis ott volt, és bizonyosan rámosolygott Bözsikére, csakhogy láthatatlanul, mert Jézuska ritkán szokta magát megmutatni az embereknek vagy a kisgyermekeknek.
- De én látni szeretném Jézuskát – mondta Bözsike, bele nem nyugodva a magyarázatba, és két nagy kerek szeme könnybe nedvesedett.
- Ha este sokat gondolsz rá, akkor álmodban bizonyosan látni fogod az éjjel.
Bözsikét ez sem elégítette ki.
- Mondd, anyukám, Jézuska most itt van, mindig ott van a karácsonyfa mellett?
- Ott van, kislányom – felelt mosolyogva az anya.
Bözsike arra gondolt, hogy tehát akkor mégiscsak meg lehet látni a Jézuskát. És ő meg is fogja látni. És mit nem tud keresztülvinni egy hatéves kislány, ha erősen elhatározza?
A téli éj künn teljes szépségében tündöklött. A szikrázó levegőégen betlehemesek suhantak keresztül láthatatlanul, és a csillagok mögül angyalfejek nevettek le a szunnyadó világra, ahol most bűbájos álomban ringatózva, mosolyra bomlott szájjal pihennek a világ összes hatéves királylányai a Jézuska hozta karácsonyi ajándékok között.
De nem minden kislány. Mert lám csak, Bözsike nem alszik. Ébren van, és folytonosan csak arra gondol, hogyan tudná, hacsak egy pillanatra is, meglátni Jézuskát a karácsonyfa mellett. Milyen szép lehet, milyen kedves és főképpen milyen fényes, ha még az ő karácsonyfája is úgy tud fényleni a gyertyák özönében. És aztán… aztán… milyen szépen meg tudná neki köszönni a sok szép ajándékot, és milyen kedvesen felelne neki Jézuska, hogy szívesen Bözsike… jövő karácsonykor még többet hozok neked…
Úgy érzi, hogy nem éli túl, ha meg nem látja Jézuskát. A kis ágya fölött lévő képről mintha bátorítólag nézne rá a szoba félhomályában Jézuska, ahol hosszú köntösében, áldásra emelt kezecskéjével mintha intene feléje, hogy nocsak Bözsike, rajta, próbáld meg, hátha meglátsz engem ott a karácsonyfa alatt.
Nem habozott többé. Óvatosan felült kis ágyában, és anyukáék ágya felé figyelt. Csendesen aludtak. Bözsikéről álmodtak, aki már nagylány, koszorú van a fején, s hófehér ruhában nem is a karácsonyfa előtt áll, hanem az oltár előtt, ahol remegő szájjal a pap után a holtomiglant. Ez álomnak is gyönyörű, s ezért apuka és anyuka mélyen aludtak, hogy minél tovább tartson ez az álom.
Bözsike, mintha emelték volna, nesztelenül lelépett az ágyról, és lassan, csendesen kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, ahol a karácsonyfa állott. Behúzta az ajtót maga után. Csodálatos bátorságot és bizalmat adott neki a gondolat, hogy meglátja Jézuskát. Nem félt. De hát miért kell ott félni, ahol a Jézuska is ott van? Ahol Jézuska van, ott nem történhetik semmi rossz vele. Mint homályba vesző barna piramis, állott előtte a karácsonyfa. A kályha félig nyitott ajtaján át ki-kivillant egy-egy fénycsíkocska a haldokló tűzből, ettől pillanatra formát kapott a karácsonyfa is, s a vibráló fénycsík is pajzánul beleütközött a karácsonyfa egyik-másik megvilágló díszébe. Mindez sejtelmes volt a Bözsike számára, s ellenállhatatlanul vonzotta a karácsonyfa felé.
A kályha tüzének felbukkanó fényénél meglátta a pálcára csavart viaszt, mellyel a karácsonyfa gyertyáit gyújtják fel. Benyújtotta a kályha tüzébe, s aztán szép lassan kezdte rendre meggyújtogatni a gyertyákat a karácsonyfán. Arra gondolt, hogy meg kell ezeket a gyertyákat gyújtani, mert Jézuskát nem láthatja meg másként. Nem, arra igazán nem gondolt, hogy most is csalódni fog. Gyermekhitének egész rendületlen nagyságával várta ezt a találkozást. Hogy néhány órával ezelőtt nem láthatta meg? Lehetséges, hogy Jézuska nem akarta, hogy apuka vagy anyuka is lássák, de most, most megmutatja magát előtte. A Jézuska és Bözsike, ők ketten, a két gyermek minden bizonnyal találkozni fognak.
A gyertyák felgyúltak, és Bözsike most újra átélte kis szívében a karácsonyfa és a Jézuskavárás örömének minden szépségét. És nézte, nézte mereven, semmi más egyébre nem gondolva, nézte a karácsonyfát, mikor fog valahonnan a zöld fenyőágak, a díszek, a gyertyák közül eléje lépni Jézuska, hogy találkozzék vele…
Nézte, nézte Bözsike a karácsonyfát, és úgy érezte, hogy valami bódultság fogja el. Úgy látta egyszerre, mintha valami fényes, piros kígyócska hirtelen kúszni kezdene a karácsonyfa ágain, ugrik ide, ugrik oda, ágról-ágra, a vattacsomók lángba szökkennek, s pár pillanat alatt valami eddig sohasem látott fényruhába öltözik az egész szép karácsonyfa. Bözsike most sem gondolt másra, mint arra, hogy na, most ebben a fényességben, lángban fog nemsokára megjelenni neki Jézuska. Hiszen az égből jön, a fényességből, nem is lehet más, mint fényes, ragyogó, szikrázó…
De a fényes, piros kígyócska most már hirtelen feléje ugrott és belekapott az ingecskéjébe is. Bözsike feleszmélt. Égett körülötte a karácsonyfa, recsegtek az ágak, az ingecskéjén végignyargaló láng belemart zsenge bőrébe is, a fizikai fájdalom rémületbe ejtette. És ebben a pillanatban, a pillanatnak ebben a századrészében még egyszer felvillant valami fényesség iszonyatba meredő szemei előtt, egy arc elröppenő körvonalait vélte látni a lobogó fa tűztengerében. Aztán kitárta karjait, s kis szívéből a halál köszöntéseként tört fel a rémület vékony gyermeksikoltása. Elbukott a karácsonyfa előtt, mely lángzó díszeivel, sistergő, haragos fáklyaként omlott lángba borult testére.
Bözsike látni akarta Jézuskát. Jézuska is elébe ment a mennyei fényesség útján, megállott előtte, s azon égetten, tépetten, üszkösen magához ölelte Bözsikét a mennyei seregek hozsannája közben.
És Bözsike úgy érezte, hogy megszűnik minden rémülete, elcsendesedik minden fájdalma. Mert akit Jézuska magához ölel, az már csak boldog lehet…
