Németh László: Erdélyi József

Erdélyi József1Mint a telített oldatok, a lírikus is egy kristályosodási pont körül képzi ki költészete újtüzű kristályait. Tárgy kell neki, melyre az első igaz hang kicsapódjék. Zúg, amelyből a világot meghódítsa. Olykor a szerelem, olykor egy táj, olykor a szenvedés, elragadtatás pattantja ki az emberből a költőt. Egy vers s adva az archimedesi pont, amelyből az universumot kiforgatja.

    Erdélyi József lírájának egyik cselédház volt a kristályképző magja. A cselédház, amelyben született, a tanya, a földek, a gyermekkor. Nem felejti el, hol s mivé jött világra. Nem felejti el, sőt kiaknázza. Ébredő lírájának a legszebb darabjai a gyermekkor emlékeit forgatják, foltozgatják. Az ég magányos csillagáról a kora szürkület jut eszébe s a tanya fölött világló hajdani csillag, melynek fényinél anyja teknőhöz kelt s apja sorra zörgette az alvó béresnépeket. Megdalolja a szürkét, a szántásba unt öreg lovat. Hogy elpáholta szegényt a hajtószárlekapkodásért, akár csak őt az ábrándokért a sors. Egy-egy visszatérés a tanyára életerejében újítja meg. Az ismert színek, a vadvizes téli legelő, a kút, melyről leakasztották a dongavedret, a megcsalt árvaleányokként sóhajtozó határfüzek: az első emlékek melegével öntik el szemét. Megírja a falu furcsaságait: a kovácsot, ki Isten kovácsának hirdette magát s ma oly beesett a sírja, mint éltében melle volt; Julis nénit, aki egy rabul tartott tücsökben érvényesíti jussát égi hegedűsökhöz; a példaszóvá vált Bődit, kinek mérges orvosságától (bagós nyál az orvosság) csak biztosabban pusztul el a beteg pacsirta.

    A gyermekkor az élet háromnegyed része s Erdélyi József gyermek emlékei lírába kívánkoznak. Nemcsak hogy lírába kívánkoznak, de a szív mélyén megütött hosszúzengésű hangként festik alá. Minél távolabb kerül tőlük, annál inkább vonzzák. A lírai mag meggyarapszik, új réteggel nosztalgiával. Sajnálja, hogy az apja taníttatta. Nagy urat akart csinálni belőle s szívében, lelkében lealázva kapta vissza. Pedig madárdalos a holt Gyepes. Mennyivel különb lenne annak a partján nótás legényként élni, míg virágzik a fűz s kökény. Még a cselédfiút is irigyli. Az az uraság szemetjén talált rongyon is elgyönyörködik, s egy illatos dugót szagolva, sóváran rebegi, mily isteni az urak élete. Ő világba kidobott lélek lett. Nyugtalan, mint a folyondár. Csavargó, akit a főváros megnyúzott, takarója sincs, s hogy ne kelljen hűs éji szemekkel takaróznia, vándorlásai közben átkutyagolja az éjt s csak reggel dől a felszikkadt füvű földre. Álmában is egy zsuppereszes házat lát, virágtalan nagy legelő közepén, ahol az anyja, vagy ki várja s ahova oly jól esne megtérnie.

    De ez a nosztalgia, ez a centripetális vonzás csak egy hatalmasabb, elhajító, centrifugális erő kiváltotta válasz. Kóborolnia kell, nyugtalankodnia, látványokra veszni. S látványosságok bőven kínálkoznak. Látja a háborút, ahol szerelem hajnalán halnak a fiatalok, s bár „fiát a holló mossa, mossa, mégis feketén száll a húsra”. Látja a fővárost. S amint egy este a Svábhegyről eltekint fölötte, földrelopott csillagos égnek érzi. Pedig ez a Budapest több kárt tesz benne, mint amennyit használ neki s mégis hajón a két város közt, megáldja balgán a népes partokat, ahol semmi sem az övé.

    Nem egyféle szeretet nyűgözi, mindenféle szeretet felé kitárul. Kissé fanyaran, kissé szomorúan szeret, de egyetemesen. Gyermekkora, tétul hányt élete minden szegénnyel, minden nyomorulttal összehangolja. Minden cselédfiak szolidaritását érzi s anyjának így üzen: „Fiad leszek mindig, ha behí egy árvát”. Cselédfiú, aki az ősi föld hűségével s mégis mindenre rábámuló szeretettel lép ki a világba s együttérez a világ minden cselédfiával: olyan lírai koncepció ez, melyet egy életen át lehet kamatoztatni. S már kimondja: ő a fegyvertelen világhódító, aki testén az alázat lobogó rongyával úrrá vív minden szegényt. Íme: az egyenes út a bihari cselédházból Krisztus szelíd mozdulatáig.

    De mintha más is belészivárgott volna a súlyos bihari földből, ahol oligarchakastély és cselédház élnek egymás oldalán. Ólmos bánat, a lehangoltság nehéz kórja. Hiába érzi, hogy győznie kell, mert senki sem indult árvábban a cudar világnak s megilleti ennyi szomorúságért a győzelem, a szomorúság erősebb nála, ott van a szemében, elmérgezi a látását, ott van a hangjában, ledömöcköli a szavát. Mit lát meg a tavasz közepette, amikor pedig bizsereg a szívbeli vér?

Csordul már a fából a lé,
hogyha szívet vágnak belé.
Ki vágott kést a szívembe,
hogy könny gyúl a két szemembe.

    Szerelemre alig van hangja. Olyan ő, mint a téli vadkörtefa, melyet elleptek a gondok, a varjak. Varjak fája, vagy szomorúfűz inkább. Szülőföldjét is, ha lehet, télbe temetkezve írja, vadvizektől ellepetten, a tanyát, amint a vihorászó szél ostromolja. Nincs még egy magyar lírikus, aki ilyen erőteljes realizmussal látja szomorúnak a magyar földet. Még az eleven, engesztelő Balatonról is hogy szól?

Fövenyes parton, egyedül
nézve a színpazar vizet,
fáradtan félkönyökre dűl
a szomorú emlékezet.

    A képzeletbeli ivódott bele csüggedéssel s a világlátása. Mit ér itt a bíztató öntuszkolás? „Nincs nagyobb bűn az életnél, szenvedj, miért megszülettél.” Győzhet, akiben ez van? a magyar poétaság axiómaszerű nyomora csak még könnyesebbre facsarja a magános szívet. „Értékeid mások mérik, kincseidet lebecsmérlik.” A földből fegyvertelen hódítóvá nőtt cselédfiú mintha lassan-lassan átváltozna a magyar föld elvetéltjeinek szomorú jelképévé.

    Erdélyi József a most induló költőnemzedéknek talán legértékesebb tagja. A valóság színeit hozza, mély, férfiasan telt sorokba öntve. Nem a beteg idegzet szaggatott víziói, nem kivetített szimbólumok, a szavak játékából kiszökdelő képek az elme, hanem a természet szomorú, de szívvel lapozott képeskönyve. Bensőségesek ezek a színek, érzik, hogy jelentettek valamit a meglátójuknak. Az élmény ereje virágzik a legeldugottabb jelzőiben is, szuggerál, látást parancsol.

    Mert ez a költő, ha esett is, erős. Csak a legöntudatosabb erő vállalkozhatott rá, hogy Ady és Babits nemzedéke után a nemzeti verselés formáinak új érvényt szerezzen. Ezeket a formákat annyi csilingelő versecske kompromittálta, hogy föltámasztásukra már remény sem igen lehetett. Erdélyi József megmutatta, hogy a magyar vers sorainak egymás ellen szegzett rigiditása, az ütemek határozottsága tömörséget és erőt jelenthet, ha bonyolult és teljes mélységében érvényesülni akaró mondani való szólaltatja meg. A népdaltól még ma is tanulhatunk. Talán nem úgy, hogy Erdélyi is próbálkozott egyik-másik versében vele: nem gondolatritmust és a népdal iskolakönyves fordulatait, de kurta, egymástól szétváló mondatokba sűrített kifejezést, mely sorról-sorra ragadja, cibálja elébb a gondolatot, nem úgy, mint a jambus egyszerű zuhataga. A hajlékonysággal szemben önmagát tépdeső erőt jelent Erdélyi verse. Új s mégis a népdalhoz legigazabbul közeleső lelkét fedezte föl a magyar versnek s ez a népdalon iskolázottság a jambusán is meglátszik. Alig van magyar költő, aki az idegen karcsúságú formát ennyire magyarossá és férfiassá tudta izzítani.

    Élete, színei, verse: az egész Erdélyi József a magyar föld új beleszólása a nagyon is eleurópaisodó magyar lírába. Szinte rokontalanul állt elő az Ady halálát követő kereső káoszból. Közvetlen elődjeire csak nyelve iskolázott tömörségében emlékeztet. Egyesek a petőfieskedés megbélyegző sztereotípiájával szeretnék őt elintézni. Ez a ráfogás puszta külsőségeken alapszik. Petőfi emlékei vannak, életkörülményeikben is van némi hasonlóság, de ezt a borongó tájakban, béna szomorúságban élő magyart mégse lehet csak Petőfihez hasonlítani, aki az ő vérmérsékének épp az ellentéte. Nyelvük és versük népies vonatkozásai sem hozzák őket egymás közelébe. Petőfi nyelve egybeolvadó, egy sugárban ömlik, a legjellegzetesebb jambus-poéta. Erdélyi József nyelve szaggatott s még a jambusból is magyar verset ütemez. Néhány felületes verscifraságtól eltekintve, a boldogult népies irányhoz sincs sok köze, de igenis, a magyar nép új megszólamlása ő. Új kísérlet, mely a magyar gondolkodást az eddigiektől eltérő módon akarja érvényesíteni a népköltés és az átvett európai vers egyszerűbb formáiban.

    Sikeres kísérlet lesz-e?

    Egy író irodalomtörténeti elhívottságának két biztos ismertetőjelét látom: Egyik az a mohóság, mellyel a világ adottságait a lírájába gyúrja, másik: kifejezésbeli fölfedezései. Mint vízbeesett kavics öleli magához a teremtett dolgokat. Erdélyi József költészetének első felében ez a táguló szimpátia nyilván fölismerhető. Az utolsó két esztendő szétszórt termékei kötetbe nem gyűltek, a lapokban sok elkerülhette figyelmünket s így bajos megítélni őket, de mintha megállt volna az ölelésben, megelégedne a régi markolással. Hiszem, hogy a megjelenés körülményeinek torzítása, vagy legföljebb átmenetei elkókadás ennek a jelenségnek az oka. Aki fölfedezte magát, Kolumbusz létire nem fog odébb, vagy épp visszahajókázni.

    Más kérdés: nincsenek-e ennek a lírának más természetű, mesterségbeli gátlásai is, melyeket semmiféle zsenialitás sem bírhatna le. A mi nagy költőink: Balassa, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Ady mindig a legnagyobb ellenállás ellenében alkották meg költészetüket s Petőfi látszólagos pongyolasága is új, nem járt kifejezésterületek lépésről-lépésre haladó, küzdelmes kiaknázása. A nagy lírikusok nemcsak új világot hoztak, de szemmel láthatóan új kifejezésterületeken terjesztették ki alkotó kedvüket. Ilyen mértékű hódító-e Erdélyi József? Válhat-e ilyen méretű hódítóvá? A magyar líra helyébe mintha az epika volna nyomulóban. A lírikusok nem hasítanak szemmel láthatóan új barázdát. Áprily Lajos, a legérettebb jambus-poéta, szinte bántóan respektálja a formai örökséget s kész keretben éli ki saját színeit. A túlérettség ízei érződnek ezen a költészeten, s nincs-e valami túlérett zamatja a kifejezés másik pólusán Erdélyi költészetének is? Teltek a versei, de nem üdék. Nincs rajtok az újság hímpora. Más lehetett az, amikor Berzsenyi először dörögte át Horatius nyájas alkaiosziján a magyar tüdő nagy fölszabadulását, más, amikor Petőfi először szabadította el pongyolán hagyott versében az élet szabad hangjait s más, mikor Ady először robbantotta ki az örökölt verskészségből a maga indulatainak entervényű ritmusát. Mintha Erdélyi József nem vonta le az ő életének végső kifejezésbeli konzekvenciáit, mintha nem lenne olyan eruptív a művészete, mint amilyen nagy elgondolású az élete.

    Talán igaztalanság egy költőt ennyire a legnagyobbak mértékével mérni. Én azonban, azt hiszem, mindenkit a legnagyobbak mértékével kell mérni. Ez a köteles megbecsülés, mellyel a költőnek tartozunk. Mert Erdélyi József költő, még akkor is, ha csak a vers elhívott megszálltjainak tartjuk fenn ezt a könnyelműen dobált nevet. Költő, akinek a költői sorsa még bizonytalan, de egy bizonyos: alig van valaki, akit a magyar érzés fanatikusainak oly lelkesen kellene a fiatalok közül előresodorniok, mint őt.      

1927.

szozattv


szozat a tiszta hang aranyalmas dedik2019 POLGI könyvbemutató 2019 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf