Kempelen Farkas: Balaton parton
Melegség, csönd. Szellő se lendül,
A parti nád sem imbolyog.
A nyugodt tó vizén keresztül
Átfénylik az aranyhomok.
S váratlanul, egyszerre halkan
Megmozdul a nagy víztükör…
És már a másik pillanatban
Zúgó hullám hullámra tör.
Halálra rémült, vad futással
Rohan a part felé a hab,
Fehér sirály sikoltva szárnyal,
Félőn megbújnak a halak.
Zizegő nád hajlong s ijedten
Lemerül a hullám alá,
Vízibogár jön gyors ütemben,
Mintha valaki hajtaná.
Egy névtelen, nagy rémületnek,
Balsejtelme mindent betölt,
S miként a lázbeteg, ha reszket,
Lüktetve megmozdul a föld…
Én itt ülök a partfövényen
S megszáll mélységes áhítat –
Rejtelmes, nagy természet! Érzem
Csodás, örök hatalmadat.
1899
– Szeged vidéki népmonda nyomán –
Százfélekép elképzelem:
Magammal vinnélek tüzes lángszekéren
Vajda János képviseli a század irodalmában a „komorságot”, úgy beszélnek róla, mintha egyedülálló zordon csúcs lett volna a magyar életöröm határtalan tengerében, holott világa lényegében nem többé s nem kevésbé komor, mint Tolnai Lajos, Dömötör János vagy Gozsdu Elek világa. Vajda nem kivétel, szerves része, természetes „fejezete” annak a keserű ellenzékiségnek és feloldhatatlan meghasonlásnak, mely a szabadságharc bukása óta ellepte a lelkeket s a kiegyezés vajákosainál éppenúgy nem lelt gyógyító írt, mint a XIX. század nyugat-európai szelleménél. Vajda akkor lépett ki a gyermekkorból, midőn a század legnagyobb magyar izgalmai rengetni kezdték a földet. Látta Petőfit, akiről életének legforróbb vallomását írta s egyben nagyszerű emléket állított Petőfi Sándornak, a „kortársakkal” szemben tisztán látta emberi alakját is. Ha Vajda János „Petőfi-arcképét” Gyulai Pálé mellé tesszük, azonnal és megdöbbentően szembe tűnik Gyulai Pál kispolgári korlátoltsága és „pedáns” rosszhiszeműsége. Vajda honvéd volt a szabadságharc idején s hadnagyságig vitte, utána büntetésből az olasz harctérre küldték. Hazabocsátása urán előbb vidéken volt kishivatalnok, majd Pestre került és újságírói robotba telt élete. Komor költészete nem tudott népszerűségre vergődni.
Ördögén, az egykori Nyitra vármegye egyik településén született az a [dezséri] Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró, akinek versei annyira feledésbe merültek, hogy csak a legvájtabb ízlésű olvasó keresi manapság. Édesapja a felvidéki katolikus családból származó egykori 1848-as honvédfőhadnagy Rudnyánszky Károly. Gyula fia 1851. május 1-én született. Egyike volt annak a felső-magyarországi költőcsapatból, amely egykor áhítatos zarándokcsoportként [a hármas számban egyesülő felvidéki, úgynevezett „tót költők”] vonult a Felvidékről Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Mint említettem, Rudnyánszky Gyulával felettébb mostohán bánik az irodalmi emlékezet; még a nevét is kevesen tudják visszaidézni. De nemcsak a XXI. század első évtizedeiben. „Ma már nagyon feledésbe megy alakja, amely külföldieskedő, különcködő, extravagáns volt – mint ahogy a költők már a megjelenésükkel is mutatni akarják vala különös foglalkozásukat. Amíg valaha Lisznyai Kálmán cifraszűrben járt: Rudnyánszky Gyula nyugat-európai kokettériával simára borotválta az arcát, és csupán két göndörödő pofaszakállt hagyott meg az állán, amely szakállnak az állásából, alakjából, kifejezéséből mindig pontosan lehetett következtetni a költő lelkiállapotára” írta róla Krúdy Gyula 1927-ben. Pedig néhány költeménye a XIX. és a XX. századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Rudnyánszky Gyula az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt, annak ellenére, hogy Petőfi halálától Ady fellépéséig a magyar társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé reprezentatív lírai hang kialakulását. 
A sikerült fényképről, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Révai kiadásában megjelent két kötetének élén, komolyan merengő fiatalember néz reánk. Reánk? Inkább önmagába. De hol van eleven humora, szellemes harckészsége, könnyen csendülő, kissé ideges nevetése és rendkívüli öntudatosságának villódzása? Egyik írótársa fölényeskedőnek érezte az első találkozáskor, de csakhamar rájött, hogy ez a magatartás megelőző védekező mozdulata a világ felől érkezhető támadásokkal szemben. „Költő voltam” – vallja önérzetesen, s abban is hisz, hogy nem múlik el a halállal: „…aki helyettem partra száll, fenséges, komor ezüstszobor”.
