Benedek Elek: A kolozsvári bíró
Nem volt a magyarnak egyetlen olyan népszerű királya, mint Mátyás király. Igen sokszor álruhába öltözött s úgy ment a nép közé, hogy saját szemével lássa, hogy bánnak a szegény néppel.
Egyszer arról kapott hírt, hogy a kolozsvári bíró nagyon sanyargatja a szegény népet.
Kolozsvár szülővárosa volt, nagyon rosszul esett hallania, hogy éppen ott rossz a sorsa a szegénynek.
Álruhába öltözött Mátyás király, úgy ment be Kolozsvárra. Leült egy mészárszék elé, amelyik éppen szemben volt a bíró házával. Nagy sereg nép hordta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron. Mellettük a hajdúk pálcával bíztatták a szegény népet: hordjad, vágjad, paraszt!
Egyszerre csak egy hajdú megpillantotta Mátyás királyt.
- Ne, te, ne! – mordult rá a hajdú. – Hát te mit lopod itt az Isten napját? Kelj fel, ne lógasd a hosszú orrodat!
S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, pálcával jót húzott a hátára.
Mátyás felállott, megvakarta a hátát, de nem indult.
- Lódulj már!
- Jó, jó, de mit fizet kend?
- Ezt ni, – ordította a hajdú s még jobbat húzott Mátyás hátára. – Indulj előttem!
Mit volt mit tenni, Mátyás elindult a hajdú előtt.
- Be az udvarra, vágjad a fát!
A bíró a tornácon ült, gyönyörködött az emberek munkájában. Mátyás megszólította:
- Kegyelmed a bíró?
- Én hát, de mi közöd hozzá?
- Csak az szeretném tudni, hogy mit fizet a favágásért?
- Ejnye, szedte, vedte, jött-mentje! Majd mindjárt fizetek én neked. Húzz rá! – parancsolta a hajdúnak.
No, annak nem kellett parancsolni, harmadszor is ráhúzott, hogy csak úgy porzott Mátyás zekéje.
Mátyás nem szólt többet egy szót sem, hanem hordta, vágta a fát. De amikor senki sem látta, krétával három hasábra felírta a nevét.
Mátyás este tovább kullogott. Másnap beállított Kolozsvárra, de most már nem zekében, hanem királyi ruhában, s egyenesen felment a palotába. Egyszeriben behívatta a bírót s az egész tanácsot, mint közönségesen. A bíróhoz volt az első szava.
- Mi hír a városban, bíró uram?
- Semmi nevezetes, felséges utam. Csendben, békében élünk, amiért is áldjuk felséged nevét, keltünkben, fekvésünkben.
- Úgy? Hát a szegény föld népe? Nem sanyargatják az elöljárók?
- Nem sanyargatja őket senki, felséges uram. Sohasem volt ilyen jó dolga a föld-népének.
- Jól van bíró uram. Hanem szeretnék végigsétálni a városon, hadd lássak színről-színre mindent. Tartsanak utánam kegyelmetek!
Elindult Mátyás király, utána a bíró, s mind a tanácsbeliek. Mentek utcáról-utcára s egyszer csak megállt a bíró udvara előtt.
- Ejnye, de nagy kazal fája van bíró uram!
- Isten megsegített, – mondta a bíró alázatosan.
- Hát az Istenen kívül más nem segített? Kik hordták ide ezt a sok fát?
- A nép, felséges uram.
- S mit fizetett nekik?
- Ingyen, szeretetből tették, – mondotta a bíró.
- Én mintha másként hallottam volna… Hé, legények, – fordult a király a szolgáihoz, – hányjátok szét a kazalt!
Nem kellett kétszer mondani, széthányták a kazalt. Mátyás meg csak nézte, hogy mikor kerül elő az ő három fája.
Előrekerültek azok is.
- Nézzen ide bíró uram! Tud-e olvasni?
- Tudok, felséges uram, – hebegte a bíró akinek már égett a föld a talpa alatt.
- Olvassa, hogy mi áll ezen a három hasábon!
- Mátyás… Mátyás… Mátyás… – dadogta a bíró.
- Bizony, ha Mátyás, úgy tudja meg kend, hogy azt én írtam oda. Én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire háromszor vágott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akartam hordani a fát!
- Óh, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek!
Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Azt mondta Mátyás a hajdúnak:
- Állj fel! Szolga vagy, azt tetted, amit az urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példásan megbüntetem. – S nemcsak a bíróságtól fosztotta meg, hanem be is börtönöztette.
Ilyen cselekedeteiért kapta Mátyás az igazságos nevet. Halála tuán, ha baja volt a szegény népnek, sokszor felsóhajtott: Meghalt Mátyás király, oda az igazság…
