Erdélyi József: Napfordulás
Karácsony és Óév… Ilyenkor
kapja sovány bérét kezéhez,
szegődik és szerződik újra,
az esztendős cseléd, s a részes,
csikarva, mint a jót a rögből,
gazdakézből a bért, a részt,
aggódva: mit hoz a jövendő:
fagyot, vizet, aszályt, verést.
Karácsony első napja ünnep,
béke, de másodnapja harc. –
Jönnek a betlehemesek:
tégy jót ember, ha jót akarsz.
Kivont karddal, küszöbödön,
angyal van és három király,
s a három király leborul,
a Szűz Anya lábainál.
Csörgős bottal a pásztorok,
házad pallóját döngetik. –
Fel, gazda, gazdasszony, kalácsot,
jó bort és tallért adj nekik!
Ingben-gatyában jár az angyal,
hirdetve, hogy örök a nyár,
hiába tél, fogság: az élet
nem halt meg és az ige áll.
Most kezdődik a tél, a hosszú,
de itt van már, hó, jég alatt,
az új év, mint titokban egy szép
világhódító gondolat,
mint patyolatpólyában egy kis
magatudatlan csecsemő,
ki pad alatt, hamuban is,
a felnőttek fejére nő.
Akármilyen lassan, de nyílik
a tél-börtön jégajtaja,
s egyszer csak hóvirág csilingel,
felébred a bús ibolya,
felébred a hófoltos erdő,
a kiskert a kis ház előtt,
egyszer csak a felhők szerelme,
borús keble feldübörög…
Ezerkilencszázharminc, negyven, –
kétezeréves hosszú tél!
S kezdetén, vagy végén vagyunk-e?
Ki tudja? De az ige él,
s eljön az ország mégis, eljön,
feláll hadak, romok felett,
rügyet pattant, bimbót fakaszt,
rózsát nyit egy nagy kikelet!…
Tél van, s tél lesz még jó sokáig,
csak most kezdődik komolyan.
Óévet írunk még, de már is,
az új naptárnak ára van.
Fedelén új évszám tündöklik,
piroslik, mint a hajnal-ég…
Fel-le! Fel-le! Fel!… Így forog, jár
velünk a nagy világkerék.
1930