Londesz Elek hírlapíró, költő

elet londeszA széles látókörű, [de a XXI. században itthon már szinte ismeretlen] az irodalom és a művészetek világában oly jártas Londesz Elek, a magyar hagyományőrző költők csoportjának volt jellegzetes figurája. Ő és társai voltak azok, akik a XX. század első harmadában is híven ragaszkodtak az előbbi emberöltők nemes eszményeihez.

A tündérmadár

              Egy sorsüldözött költőnek

Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.

Láttam, göröngyről kőre hágó
Gondülte lelkű, ősz favágó
A szűk örvényen lassacskán haladt,
Munkától görnyedetten,
A szálas fák alatt.

Szemét magához most mi csalta?
Lecsúszott válláról a balta,
Bámul, örül, tovább nem is megyen,
Pedig csak tollpihét lát
Bokron és ághegyen.

Tündérmadár ez? Égi lény-e?
Hiszen lélekbe száll a fénye
Puszta nyomáról is, mit itt hagyott –
Mint hogyha tiszta könnycsepp
Imakönyvön ragyog!

Repül szegény favágó lelke –
Az ifjúság útjára lelt-e
És visszaszállt-e most megint oda,
Ahol minden ragyog még
S az élet is csoda?

Szemét keze után ereszti
S a tollpihékre rámereszti –
Apó, ha rég nem látta már fiát,
Így kapja levelét el
És így betűzi át.

S tündérmadár járt-e itthon?
Hogy erdő sűrűjébe titkon
Belé sirassa bús panaszkodását
S megtépve szálljon el,
Hogy többé sose lássák.

Mesét mesélnek róla régen,
Hogy eltűnt erdő sűrűjében
És bámulják nyomát, mely itt maradt,
Mint vízfodrot hajós, ha
Látott aranyhalat.

A költőt is vajon ki szánja,
Ha szenvedést rejt zord magánya:
Ha ragyogó pelyhét itt hagyta már,
Sorsával kit gyötörne
Szegény tündérmadár?

A vén favágó haza lépked
S szólítja a házbeli népet,
Mutatja a tündéri pelyhedet –
Tanyája most örömnek
Mily boldog helye lett!

Tündérmadár, hogy szem ne lássa,
Elbújt, így érte pusztulása.
De csak magának pusztult el szegény,
Mert másnak itt itt ragyoghat
Hűlt szívéből e fény.

 

    A nemzeti szellemű irodalom Petőfi és Arany nyomdokain járt és Gyulai Pál valamint Beöthy Zsolt esztétikai felfogását követte. A tradíciók megtartásának és kitartó megőrzésének gyakorlata nemcsak az életszemlélet azonosságával, hanem a tárgykör és kifejezésmód hasonlóságával is járt, líránk és epikánk [a költők túlnyomó nagy részét tekintve] modernizációja átmenetileg megtorpant. Így lehet az, hogy a huszadik század elején föllépő impresszionista- szimbolista-naturalista lírikusok meglepetésszerűen magukra vonták a közfigyelmet és újításaikkal igencsak nagy sikereket arattak. Ugyanakkor tévedés volna azt hinni, hogy a tradicionalisták elzárkóztak volna a haladástól. Nyelvük és verstechnikájuk sok értéket hozott, hagyományőrző szellemük mellet széles látókörük sem engedte műveikben egyoldalúvá válni lírájukat. Ízlésükön és hangulatukon megérzett a századforduló politikai valamint technokrata és neokapitalista változásai okozta szellemi krízisek hatásai.

    Londesz Elek Debrecenben született 1868. december 13-án, ahol középiskolai tanulmányait is végezte, később a londoni University College-ban bölcsészetet majd Párisban irodalomtörténeti és nyelvészettudományi ismerteket hallgatott, ezeken a helyeken már az 1850-ben alapított „Pesti Napló” politikai napilapot is tudósíttatta. Katonai szolgálatát tartalékos honvéd-hadnagyként fejezte be. Utána 1889-ben Budapesten a hírlapírói pályára lépett, majd egy ideig Debrecenben és Aradon működött, mint a „Debreczen és Arad és Vidéke” politikai napilapok segédszerkesztője. Belső munkatársa volt a „Kis Újságnak, a Budapestnek, a Magyarországnak”, majd a „Pesti Napló” főmunkatársaként a szerkesztőség irányadó és sokoldalú tagja politikai, szépirodalmi és irodalomtörténeti cikkeivel. A „Pesti Napló” szerkesztőjeként szól róla az alábbi anekdota(1):

    *

    „A Pesti Napló redakciójában titokzatos írást hoztak be. Furcsa ákombákomok, rajzok voltak a vers rövidsoros formájában. Vasúti munkások hozták, akik a titokzatos papírdarabot valamelyik távolabbi őrház mellett szedték fel a sínekről, nyomban azután, hogy az expresszvonat elhaladt. Úgy látszik, valaki kidobta az ablakból... A szerkesztő behívatta a riportert, a redakció Sherlock Holmesét és így szólt hozzá:

    - Kutassa ki, mit jelentsenek ezek a sorok.

    Napok múltak el. Egyszer csak beállít a riporter a szerkesztőhöz és igy szól:

    - Kikutattam.

    - Mit?

    - A titokzatos írást.

    S ezzel átadja a szerkesztőnek az ákombákomot és a mellékelt fordítást. Firduszinak, a híres perzsa költőnek egyik szép verse volt, melyet akkortájban egy Budapesten járt perzsa küldöttség utazás közben lefirkált és a vasúti ablakon kidobott.

    - Rendben van, köszönöm, ha nem is szenzáció - szólt a szerkesztő az ügyes riporterhez, - fő, hogy nincs megoldatlan rejtély.

    - Még a költségszámlát szeretném beadni.

    És a szerkesztő elé rakta a részletes költségszámlát, mely különböző kocsik és eljárások fővárosi nagy tudósoknál, eljárások rendőrségnél és detektíveknél címen vagy száz koronára rúgott. A szerkesztő aláírta a számlát, de megkérdezte:

    - Na és ki fordította le az írást?

    - Londesz bácsi - felelte a riporter. A szerkesztőnek leesett az álla bámulatában. Londesz Elek ugyanis a lap állandó munkatársa, aki a szomszéd szobában dolgozott. Ő volt az egyetlen, aki le tudta fordítani a verset. És ezért még száz korona kocsiköltség...”

    *

    londesz2Elsősorban újságíró, ugyanakkor a magyar bölcselő lírát néhány igen értékes költeménnyel gazdagította.    

A végtől a kezdetig

Vége – a csöndben óh, egy pillanat
Megszülte ezt a szót s amerre ez ment
S fű se hajlott meg és zaj se volt
És a levegő még csak meg se rezzent.
Holdfényes ablakon szél zongorázott,
Csoda, hogy táncra nem perdült a bútor,
Mert odakint vígan pezsgett az élet –
Csak én váltam szoborrá néma bútól.

A bánatnál csak önzése nagyobb!
Ha görnyedezve sirat veszteséget:
Követelné, hogy az egész világ
Megálljon ott vigasztalása végett.
Fájdalmadat hogy átérezze más szív,
Ne várd! – nem bírná terén még e súlyt.
Akkor tudod meg, milyen egyedül vagy,
Ha bánatod, mely csak tied, lesújt.

Hol remény, hol a vigasztalás?
Miben keressem, egyedül maradva?
Mily aratással bíztat a vetés,
Melynek örök mulandóság a magva?
A világ nem felel: ha unszolom rá,
Leráz nyakáról – más irányba vág
S úgy néz rám vissza, mint holt ablakából
Üveg-szemével hallgatón a báb.

Ha már elvette tőlem a halál
A szívet, melyben bíztam, mely megértett:
Bizalmamat magamra építem,
Csüggedés ellen öltve harci vértet.
Magam legyek megértője magamnak
S felem veszítve legyek így egész –
Reményt lelkem mélységében keressek,
Mint kútgém, mely a kút mélyére néz.

Mert a külső világ csak tünemény!
Addig látod, amíg megtűr az élet –
Ha tükröd eltörik, elszáll a kép –
De halhatatlan örökké a lélek!
Hogy a hervadt virágnak illatát
Hová viszi majd a halál magával – ?
Miért kutassa ész e titkot itt?
Kopár tudatlansága nyomba’ rávall.

Csak azt tudom, mit apostol szava
Sorsommal bizonyít az értelemnek:
Örülnöm kell a szenvedésnek is,
Mert a türelmet csak ebben lelem meg –
S ha türelemben helytálló vagyok,
Jutalmul megpróbáltatás a részem,
Ebből pedig kisarjad a remény
S tovább vezethet – új örömre készen!

Visszafelé fordulva így jutok
A vég felől új kezdetig, na látod!
Örömben szenvedést rejtett a gond,
Hogy elveszítem a boldog világot,
De most, mikor már elvesztett örökre
És utamat magányon át töröm:
Megcsendesülök, – mert szeretni fájó,
Szenvedni érte: megtisztult öröm.
    

    Elsőnek karcolatai jelentek meg Képeskönyv, [huszonegy humoros rajzzal, 1893. Debrecen] majd „A könyv és egyéb történetek” [ugyanitt 1906.]. Nagyműveltségű gondolkodó, több nyelven beszélt, angol és perzsa klasszikusok nyomán készült műfordításai jelentékeny szellemi értékek, amikből a –Kitekintő– menüpontunkban olvashat ízelítőt.

Dervis-ének 

             Tiszteletreméltó Abdul Khizrnek, Perzsiában

I.

Ember, ne várd meg, amíg megtalál
Az élet titkát megoldó halál. –
Gondold: már végórád előtt elért halálod
S az élet semmiségét megtalálod.

II.

A háztető ha le is égett
Már a fejed felett:
Nézz fel, a sors meghagyta néked
A csillagos eget.

S ha már a fal is összeomlott
S magány kísért, meg éj:
Lábad alatt a föld szilárdul ott,
Ahol megállsz – ne félj!

A föld lehúzza testedet majd:
A por porhoz való!
De lelked tovább élni óhajt,
Felfele szárnyaló.

Ha vak sötétség eltakarja
Körül a láthatárt
És zúg az élet zivatarja:
Lelkednek ez mit árt?

Érezz tehát erőt magadban,
Mely lendít fölfelé
S ha lelked ott leng a magasban:
Megnyugvás száll belé –

Mert a csillagsugár ha rajta
Odafent átnyilall:
A földi vágy, mely szennybe hajtja,
Belőle mind kihal.

III.

Bensőmből a szem ablakán kinézek,
Hogy mit művelnek kint az emberek?
Az ablak függönyét gyorsan lerántom:
Jobb idebent – kimenni nem merek!

    

    Lefordította Firduszi Sahnáméjának egyes részleteit perzsából, több művét Omár Khajjamnak, valamint angolból Kristoff Marlowe „Doktor Faustus”-át [A frankfurti Faust-könyv 1587. készült angol fordítása nyomán írta meg „Life and death of Dr. Faustus” drámáját, mely a Shakespeare korabeli színpadnak egyik legkedveltebb darabja volt, magyarra fordította Londesz Elek, Arad, 1894]. Elismert képzőművészeti kritikus és író is volt[Zichy Mihály élete, művészete és alkotásai / Lándor Tivadar, Gerő Ödön, Londesz Elek, Budapest , Athenaeum, 1902.], amit Ferenczy Károly festőművész írásos bemutatkozása is bizonyít:

    *

    „Önéletrajzi levél Londesz Elekhez!

    1862-ben születtem Bécsben. Képet már gyerekkoromban sokat láttam, mert édesatyám nagy műbarát volt. Dilettánskodtam is, de nálunk otthon az a nézet uralkodott, hogy a festői hivatottságnak, már kész tudás alakjában kell [meg]nyilvánulni, azért a gimnázium után Magyaróvárra mentem a Mezőgazdasági Akadémiára, s azután gazdálkodni kezdtem. 22 éves koromban egy télre Rómába mentem dilettánskodni, csak a rákövetkező télen Münchenben kezdtem hivatásos[ként] dolgozni, azután Nápolyban, végre Párizsban folytattam a tanulást, ahol [18]89-ben festettem első képemet, Kallós Edének a portrait-ját [arckép], aki velem volt a Julianban2.

Ezután Szentendrén telepedtem meg 4 évre - azután 4 évre Mudunben, [18]96 óta pedig Nagybányán lakom - a télen át utóbb Budapesten is dolgozom.

    Őszinte tisztelettel Ferenczy Károly”(2)

               *

    A Petőfi Társaság tagja lett, majd családi drámájának hatására megírja legújabb kötetét. Tóth Aladár írta Londesz Elek verseiről:

    Londesz Elek olvasta és jól olvasta Shakespeare-t, Dantét és Goethét és olvasott angolul angol, olaszul olasz, görögül görög, perzsául perzsa költőket. Tanult nyelveket, azt mondják annyit, hogy ha hat kezünk volna, sem tudnánk ujjainkon megszámlálni. Magába szítt minden műveltséget, mihez hozzáférhetett. Hívője volt az észnek, tudománynak. [Milyen felemelő a vers, melyben elmeséli: borzongva áll a fiatal riporter Vajda Jánosnak boncolásra kitett hullája előtt, mihelyt azonban belép a boncolást végző tudós orvostanár: „Nem zord már e hely! Átmelegül derűs tudással, ésszel.”] Tanult és művelődött Londesz Elek életének alázat-lakataival lezárt ajtóin, mikor jött a sors és kemény ökle a zárat betörte.

    Az ember, ki költőnek, egész embernek született, idáig nem érezte félember-sorát, mert élete hiányzó felét – melyet a Symposion „fantázián függő regéje” szerint felbőszült istenek vágtak egykor ki belőle – „A láthatatlan fonáltól vezetve – melyet szívet szívbe magától vezet be” – hitvesében megtalálta és a boldog Éden közepében állt. De:

„Innen sötét jövő beléd ki lát? –
Hogy várva fogadhassa sors nyilát,
Melynek sötétből támad surranása –
Hogy földi szem a célzóját ne lássa.
Láttam: a nyíl felem szívébe pattan –
S szívemhez mégis én kaptam riadtan,
Hogy vigaszát most már honnan vegye? –
Az elsüllyedt hajó árbochegye,
Mely csak azért maradt e puszta tájon, –
Hogy a bánat legyen hová leszálljon.”

 

    „A bánatnál csak önzése nagyobb”… „Követelné, hogy az egész világ megálljon ott vigasztalása végett.” De ezt a bánatot, „mely csak tiéd”, nem oszthatod meg alázatos ajándékozó kedvben a világgal. Önmagadban kell megtalálnod azt a világot, mely ezt veled megosztja és megérti. Alázatban élted életed, az élet azonban szenvedést adott, hogy büszke lehess életedre, hogy méltó légy arra, amire eddig méltatlannak érezted magad: a magányra. – Ilyesfélét érezhetett Londesz Elek, mikor leírta a verssorokat:

„Ha már elvette tőlem a halál
A szívet, melyben bíztam, mely megértett:
Bizalmamat magamra építem,
Csüggedés ellen öltve harci vértet.
Magam legyek megértője magamnak
S felem veszítve legyek így egész –
Reményt lelkem mélységben keressek,
Mint kútgém, mely a kút mélyére néz.”

 

    Ez a költészet parancsszava. Mert ezt a heroikus feladatot megoldani: csak a művészet birodalmában lehet. És íme: Londesz Elek, belép ebbe a megváltó birodalomba. Elfogódottan lép be, mint gyermekkorában útrakelt vándor, visszatérőben a szülői házba. Nem természetes-e, hogy áhítattal megcsókolja a küszöböt, hogy mély tisztelettel hajlik meg a fantáziák és illúziók hatalma előtt? hogy a költői kötelességteljesítés legszigorúbb lelkiismeretességével áldoz a poézisnek, melynek új életre való megváltását köszönheti? hogy úgy írja verseit, mintha csak a Poetica őrszemének átható vizsgálóbírói tekintetét lesné? Sokat bámulta ő a költészet világát, mint „más”-világot, nem pajtáskodhatik vele olyan fesztelenül, mint azok az írótársai, kik gyermekkoruktól fogva egyhuzamban érintkeztek a múzsákkal. Ez a művész rég elszakadt már a magától értetődően verseket virágzó ifjúságtól. A „bel esprit”-k életét élte és most a „bel esprit”-k szófüzéreivel kell felidéznie azt a Szépséget, mely a maga önkénytelen harmóniájában csak az ifjúságból fakad, melyet az öregebb kor nem teremthet, csak elmélyíthet. És így világosodnak meg előttünk mindazok a „szakadékok”, melyeket itt át kellett hidalnia a művésznek, és melyeket a művész, mert igazi költőnek született, itt át is hidalt. Heroikus munka volt, de – bár rendkívüli utakon – mégis természetes irányban, a költő szellemének valódi otthonába vezet bennünket.

    Londesz Elek elveszíthette a világot, mellyel életét megosztotta. De megtalálta költészetében a világot, melyben élete teljes és egész. Lehet ő egy régi generáció tagja, és lehet a mai irodalmi életben magányos, társtalan jelenség. De az a törhetetlen hitből táplálkozó erő, mellyel világát önmagára felépítette: a szellem hatalmába vetett hit örök ereje; s ezt minden generáció példaképül tisztelheti, ezt minden igaz emberi nagyság mindenkor magáénak fogja vallani.

londesz1

A MENNYEI KOLDUSASSZONY

A földre bámulok –
Előttem ellebegnek
Sötétlő árnyai
A bárányfellegeknek.

A föld, mit elrabolt,
Ne várd, nem adja vissza:
Hálátlan cimbora!
A könnyedet megissza.

S hallgatva őrzi meg
Bizalmas vallomásit
És nem nyílik ki szája:
Csak ha sírgödröt ásít.

De mily derült az ég!
Mint imában reményég.
Fehér bárányokat
Tilosba csalt a kétség.

Mert az angyal-fiú,
Ki őrzésükre kellett,
Ott alszik tenyerén
A csillag-boglya mellett –

S aminek nem lehet
Földön szépségre mása:
Álmán ott mosolyog
Mennyei látomása.

Fantáziának is
Mely költő drága kincse,
Ilyen álom való,
Hogy színnel tele hintse!

Álmot ilyet ha most
Meglophat és lejuttat:
Kristályon napsugár
Tört akkor erre utat.

Megy és jön. Már tudom:
Mi történt fent az égben?
Szemem káprázva függ
A kéklő messzeségen,

Mely megnyilatkozott
Lelkem legbensejének –
Szárnyak suhognak ott
És csendül angyalének.

Ahol te, kedvesem
Mennyországban repülgetsz
S mint hattyú nyár delén
Te fényben elmerülhetsz –

De mégis oly sötétes
A köntösöd, hajad!
Jaj, koldusasszony ő ott!
Látom, amint halad

Csillagtól csillagig,
Sugárzó lelkek mellett,
Koldusbot a kezében
Ezüst liliom helyett.

Amikor égbe szállt:
Hűségének díjában
Sok csillag ragyogott
A köntösén, hajában.

De visszanézve rám,
Ki idelent maradtam
S az idő mezején
Csak sóhajtást arattam:

Megállt és könnyezett,
Kezét keresztbe tette,
Majd legszebb csillagát
A kebléről levette

És ajka rátapadt,
Keze szeretve fogta,
Lehajolt azután
És a szívemre dobta.

Óh, égi szerelem!
Tisztább vagy mint a földi!
Szépséged szívemet
Csordultig betölti!

Óh, földi szerelem!  
Ha szép vagy mint az álom,
Győzedelmeskedel
Felejtésen, halálon!

Dobál le csillagot,
Hogy melankóliámon
Ragyogjon – oly sokat!
Nem is tarthatja számon!

Haján és köntösén,
Mert pazarolt elégszer,
Végül nem is marad,
Tündöklő csillag-ékszer.

Most már koldulni megy
Csillagtalan szegényen:
„Jó lelkek, adjatok
Egy csillagot ti nékem!

Búsongó kedvesem
Vigaszt vár lent a földön!
Ihlettel a szívét
Hadd egészen betöltöm!”

Koldul… Az angyalok
Leborulnak nyomában
És zeng a Hozsánna
Az egész Mennyországban.

 

    Budapesten hunyt el 1934. február 12-én. A II. világháború után verseiből Végh György összeállításában megjelent a Századvégi költők [Budapest 1959.] című antológia is közölt.

 

    Művei: himfy album

     

    1. Káin. Drámai költemény. Debrecen, 1886.

    2. Képes könyv. Humoros rajzok. Ugyanott, 1892. [2. kiadás. Ugyanott, 1893.]

    3. Fáustus. Marlowe drámai költeménye. Arad, 1895.

    3. Himfy-krónika a Himfy-Albumban, más szerzőkkel közösen, a Pesti Napló ajándéka 1900. Budapest.

    4. Zichy Mihály élete, művészete és alkotásai, más szerzőkkel közösen, Budapest , Athenaeum, 1902..

    5. A könyv és egyéb történetek, Debrecen, 1906.

    6. Tündérországban, mesék, Budapest, 1917.

    7. A zöld kabát, komédia, Budapest, 1918.

    8. A mennyei koldusasszony, versek, Budapest, 1928 majd II. kiadás 1929.

    9. Az aranypávák dala, versek, Budapest, 1931.

   
    1. „A titokzatos irás”, Bródy Miksa –Tábori Kornél kis tréfái „Csak semmi háború” Karinthyval közös könyvéből.

    2. Gerő Ödön hagyatéka, Magyar Nemzeti Galéria Adattára: 15557/62

     

    Források: Bodó Béla: L. E. [Pesti Napló, 1934. 34. sz.]; Gulyás Pál: L. E. [Elhunytak, irodalom történet, 1934.], Bodó Béla: Lapzárta után, Egy szerkesztőség regénye, Budapest 1963; Magyar Életrajzi Lexikon, MEK..

    Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf