Vargha Gyula: Vörösmarty

Zendüljön diadalmi ének,
A nagynak a halál nem árt;
Dicsőség a költő nevének,
Mely századokra vet sugárt.
Üdv aki szózatos dalával
Megbűvöli földet és eget,
S fölverte ajka érc-szavával
A riadó mélységeket.

Ég s föld, a táj dús völgye, halma,
Erdők, mezők és nádasok,
Mind az ő tündér-birodalma;
A lomb, amint lobbal susog,
Sokhangú füttye száz madárnak,
A szél, mely úgy zeng, mint a húr,
Hangok, színek sugarad, árnyak, –
Felettük ő korlátlan úr.

Hányszor bejárta méla lelke
A déli tájak völgyeit;
E szöghajú, sugár Etelke,
Mint kelő hajnal várta itt.
Az ég szülötte, nem a földé;
Gyöngy perg, amerre áthalad,
S a költő álmait betölté
E rózsás ködből szőtt alak…

Édes sebét titkolva hordta;
De volt egy még fájóbb sebe,
A honfibú lelkét gyakorta
Sötét felhővel vonta be.
A múltba visszasírt a sóhaj,
Oh, hol a régi hős erény?
Csak tengve él a pusztuló faj
A hon véráztatott terén.

Mint árva gerle, búgva nyögte
Szíve a fájó bús panaszt.
A szebb idő elmúlt örökre,
Szegény költő, ne zengd te azt…
De csalta őt csodás igézet,
DE vonta őt a büszke múlt,
S amint a mély homályba nézett,
A sűrű ködfátyol lehullt.

S ím, sírjaikból felrobognak
A honszerző dicső apák:
Kürtszó rivall, zászlók lobognak,
Nyerítenek a paripák.
Remeg a föld, hol átrohannak,
Riadva fut a vert Zalán,
Megállni ily kemény rohamnak
Egész világ se tud talán.

Nagyság, dicső múlt! Ím, a költő
Lantjára egy ország figyel;
A szíveken életre keltő
Melegség árja ömlik el.
Édes a múltba elmerülni,
Abból fakad remény, vigasz.
Ki nagy múltján tud lelkesülni,
Jövőjéről se mond le az.

A mély örvény hiába ásít,
Sötét felejtéssel teli,
A lángész fényes alkotásit
A vak homály el nem nyeli.
E zengő nyelv csodás bűbája
Halhatlan életet követel,
S mely hallja, s lelkesül reája:
A nemzet, az se veszhet el…

A lángészt, fényes delelőjén,
Övezte hírnév, tisztelet;
De fárasztó a sok verőfény,
A szomjú szív másért eped.
Késő vágy, hallgass, szólt az elme,
Nyárban ne várj bimbós tavaszt;
De a Merengő hű szerelme
Számára visszahozta azt.

S lágy rózsalevelekkel átfont
Babérral fennkölt homlokán,
A dalnok ihletetten állt ott,
A messzelátó bérc fokán.
Nem múltba néz, jövőbe pillant,
A ködbe tűnő távolig,
És új erővel zendül a lant,
Buzdít, emel, fedd, bátorít.

S dermedt álmát lerázva végképp,
A nemzet bátran, ifjan áll;
Kedv, tetterő pezsdíti vérét,
Átfut szívén a villamár.
Már fönn repül, ragadja szárnya,
Küzdelme oly csodás, mesés…
De ott leselg a végzet árnya,
S eljött a nagy temetkezés.

A vén cigánynak nyűtt vonója
Felsírt a tépett húrokon.
Van-é még veszteni valója?
Az, amiért élt, puszta rom.
Lejárt a nap, már itt az este,
Minden kihalt, komor, setét,
S remény nélkül, kétségbeesve
Hajtá le megfáradt fejét.

Oh költő, bár sírját megásták,
A nemzet mégse volt halott,
Megzendült, mint buzgó imádság,
Százezrek ajkán, Szózatod,
A feltámadás himnuszában
Mily fenn szárnyalt, hallottad-e,
a sok nehéz haláltusában
Megedzett nép erős hite?!

Költő, ha fenn a fényhazából
Áldó szemed alátekint,
Nézd, ez a föld, mely éltet, ápol,
Magyar föld még, s szabad megint.
A szorgalom kitárja kincsét,
Munkában ég a férfi-kar,
S küzdelminek bár vége nincs még,
Megtörve nincsen a magyar.

Láng-lelked égő honszerelmét
Öntsd át belén, te hű, te nagy.
Kaján bosszú ne szítson elmét,
S szívünk’ ne kérgesítse fagy.
A belviszály vad, éhes ölyve,
Hazám, ne tépje kebledet.
Oh véreim, egymást gyűlölve
Szeretni a hont sem lehet!

De téged, „hangok nagy tanárja”,
Ki hozzánk láng-nyelven beszélsz,
Nem nyelhet el az idők árja,
Amíg e nemzet él: te élsz.
Idő múlik, újulva váltják
Egymást a tűnő századok,
S a késő unokák is áldják
A napot, mely nekünk adott.