Londesz Elek: A lámpás ember, Egyéniség, Vajda János agyveleje

Londesz Elek:

A lámpás ember

Gyerünk a lámpa nappalából
Oda az éjszakába,
Hol az erkélyről a sötétbe
Lóg a csend lusta lába.

Mi bántana, talán dohányom.
Bizony csípős a füstje!
Azért csillog szemgödreimben
A lámpafény ezüstje.

Majd egy mesét ott elmesélek.
Amelyben megjelennek
Borús és tarka képei
A múltnak és a jelennek.

Mesének mondom el, pedig
Talán valónak érted:
Hogy ragadott meg valakit
Útonálló kísértet.

Életunott bújára lesve
Álorcás éjfelen –
Lesz benne tarkaság elég,
De gyász töméntelen!

Bizony, bizony csak bús mese
Egész mi életünk!
Gyászt kell aratnunk ott, ahol
Boldogságot vetünk!

ELSŐ RÉSZ

Sötét az ég. Esik. Hideg van.
Süvölt és vág a szél –
Így fest az éj, mikor mesében
Boszorkány útra kél.

A Gellérthegy, mely űzi vissza,
Fenyegető ököl
Formán sötétlik – gyűrűjén ám
Drágakő tündököl!

Világos ott egy házikón
Az ablakocska – persze
Sötét ragyogású az is,
Mint angol költő verse.

Egy ifjú pár a pesti parton,
A híd felől jövet,
Egyedül szaporán tapossa
A robajos követ.

Nézik a fénylő ablakot:
Csak otthon ám a jó!
Siessünk, ez a zord idő
Kutyának sem való!

De hallga! Hallik más zaj is –
Tán óra kondulása?
Vagy bús szívből szökött sóhaj
Magát az éjbe ássa?

Ahova kancsalul tekint sok
Ablak-szeme a Várnak –
S honnan szép szigetünkre nyáron
Hajók dudálva járnak –

S ahol két nagy lépcső lefordul
Az alsó part felé –
Onnan szállott a bús sóhaj
A sietők elé.

Ott, majdnem ott, gázlámpa ég,
De oly halvány e fény,
Mint a haldoklónak szemében
Az utolsó remény.

Ott állott mozdulatlanul
Egy fekete alak,
Rejtő homály takarta be
A lámpafény alatt.

Embernek látszik – ej, nem az!
Tehát mi? Szellem-e?
Melynek ilyen éjfél-időn
Kísértni kellene?

De bár kakas még nem rikoltott,
Már hívja sírverem –
Nézd, most a part felé suhant el
S a Dunában terem!

Fuldoklósdit fürdőben éppígy
Játszik vásott gyerek –
Sötét habokban jéghasábként
Ni, holtest hentereg!

Uram irgalmazz most minékünk,
És ne vígy kísértésbe!
De szabadíts meg a gonosztól! …
– El a meleg fészekbe!

Rémülten összebújva, elrohantak –
A szörnyű látomás
Otthon hamar kiszállt fejükből –
Árnyék volt, semmi más!

Repült sok év, sok év után:
A sors még meg se mukkan,
Áfám és Éva voltak ők,
A Paradicsomukban.

De jaj, el nem kerülheted,
„Ami meg vagyon írva” –
Ezzel születtünk és megyünk
A nyugodalmas sírba.

Vallásunk mily bölcsen tanítja
Meg a tapasztalás:
Utad végén a sors időnként
Egy kapa földet ás

S mikor elég mély már a vermed:
Épp akkor érsz oda –
Vágyad hiába jár előtted
S kalandozik tova.

Vár útonállóként a sors rád,
Szöknél, de nem ereszt.
Ádám vállára is sötétből
Zuhant rá a kereszt.

Évája elment, jaj, örökre,
A rejtett ösvényen,
Amelyen soha senki sem jön,
Mindenki csak megyen.

Ádám, a Lánchídról jövet,
Áll s nézi az eget.
Zord felhők kergetőznek ott,
Villámlás fenyeget.

Otthon ilyenkor boldog ám az,
Kit sorsa tönkre nem ver!
S ilyenkor érzi sorsa terhét,
Szegény magányos ember.

Ballag haza. Lélek se várja,
Aggódva otthon érte:
Előtte éj, mögötte csend:
E két társ elkísérte.

Meg fapipája – s lám, e hű társ
Jó társasága végett,
Hogy rágyújtson, megállt. – Előtte
Karcsú gázlámpa égett.

Ott, hova kancsalul tekint sok
Ablak-szeme a Várnak –
S honnan szép szigetünkre nyáron
Hajók dudálva járnak –

S ahol két nagy lépcső lefordul
Az alsó part felé –
No nézd! Kezében hogy remeg most
A gyújtó – és elég.

S mint az, akit szándéka ellen
Dobnának már a sutba,
De pártfogót ragad meg: Ádám
Így kap a lámparúdba.

Fejében összekapcsolódott
A múlttal a jelen
S a régi Lámpás Embere
Most újra megjelen.

S a földön árnyalak gyanánt
Terjeszkedik tova,
– A sír felé is így halad
A Szent Mihály lova.

A grádicsokra is lekúszik –
Ni, hogy ugrik fejest!
– Ádám remeg, mint gyertya lángja
A ravatal felett.

A Dunába halotti leplet
Dobtak a fellegek,
A benne fénylő parti lámpák:
A koporsó-szegek.

Időt mér a görög torony
A fösvény éjszakának.
Úgy kong a súly a serpenyőjén,
Mintha sóhajtanának.

Egy óra volt – egy akkor is,
Azon az éjtszakán –
S a Lámpás Ember is hasonló –
Ej, ej! Na lám! Na lám!

Ádám szaladgál gondolatban,
Hol itt, hol ott kutat:
Hol lel ebből az ingoványból
Kivezető utat?

Halál szelét hallotta zúgni,
Míg a Dunára nézett –
A Lámpás Embert hírnökéül
Küldötte tán a Végzet?

Ajkán a remegés, ni, mégis
Szelíd mosolyra vált:
Hiszen befödné szenvedését
Az árnyazó halál.

Ej mégsem… Aki elveszíti
Reményét, vágyait,
E délibábos életet
Mily könnyen hagyja itt!

De szánni kell, ha úgy megy el –
Ha gyáván megszökött,
Mint koldus, ha kutyák ugatnak
A kerítés mögött.

Eszébe jut most vén barátja,
Ki itt járt hajdanában
A régi híres Perzsiából
Regés Magyarországban.

És mint mesés Szimurg-madár –
Ki hallott már ilyet?
Ha egy tollát a tűzve dobják,
A hívéhez siet:

Jön hívására Napkeletről
Az emlék szárnyain,
Ki e két éjen átvezesse:
A régin és main.

Jön. Hallik már az éjben ott,
Hogy erre csavarog;
Kipeg-kopog kongó kövön
Vándorbot és sarok.

A lámpafény beteg szegény,
Sápadtan remegett,
Elébe, hogy illőn fogadja,
Nem messze mehetett.

Ádám mereszti már szemét
És a sötétbe néz –
Ni, már kibukkant egy papucs,
A bot s nyakán a kéz.

Most meg előbukni lát,
Ni, turbánt, meg fejet –
Mellen fehér szakáll világít
A lámpafény helyett.

Jön. Ünneplő kaftánt se váltott,
Útra sietve kelvén,
Khándi men ámedem! – kiáltja
Muzsikás perzsa nyelvén.

(Hívtál, eljöttem!) Szívesen,
Fog Ádámmal kezet,
Örül, hogy gyors fantázián
Hamar megérkezett.

Ádám köszönti: – Vén idő
Nem formált másra át,
Kelet, Nyugat csak papucsodra
Kenhette rá sarát!

De mivé lettem én! No lásd:
Porba tiport az élet!
Elértem a szörnyű határt:
Mindegy: halok vagy élek!

Atyám, hol a vezető remény
E puszta hegytetőn?
– Sehol, – felelte – minden úgy van,
Ahogy rendelve lőn!

Sorsod kerekéhez ne kapkodj,
Mert karodat töröd.
Hátha nem is tipor le talpa?
Várd meg: hová görög?

Ne bántsa szívünket soha
A békétlenkedés,
Maradjon a jövő titok,
A remény meg kevés!

– Jaj, és még vigasztalás sincs,
Mely arra megfelelne,
Hogy a Végzetnek, hogyha sújtott,
Van-e mégis kegyelme?

Jártadban, keltedben soha
Nem hallottad te ezt?
– Ránéz a bölcs, fejét lehajtja,
És gondolkodni kezd.

Vén homlokára ráncot
Sűrűen szántogat:
Rajtuk, mint országutakon
Halad a gondolat.

MÁSODIK RÉSZ

Megyek vele – gondolja Ádám –
És társául szegődöm
És meglesem, hogy mit művel,
Bolyongva messze földön?

Utána gyorsan! Messze járunk…
A múltba érkezett
És régi emberekkel
Fog örvendőn kezet.

Megcsapta rózsák illata,
Fülemüle dalolt,
Pálma fejére ékszerül
Odasimult a hold.

Leány kacag, rézkupa cseng –
El, el! Más útra át!
A bölcsesség ilyen helyen
Bizony nem üt tanyát!

A hon Perzsiából elmegy
Álmodó Indiába,
A félvilágot összejárja
Fáradhatatlan lába.

Süveges örményeknek
Aranysáfrányt viszen
És Rúmba göndör perzsa bőrt,
Átkelve nagy vizen.

Szamárháton bejárja
Homokos Bokharát,
Hol bőre színét hőség
Süti barnára át.

S teve-karavánjával,
Mely hosszú, mint sereg,
A Kaukázusban járva,
Fehérré didereg.

Verekedők között verekszik,
Szelídek közt szelíd,
Korhelykedik korhelykedők közt,
Hogy nyerjen, ha veszít.

Mert siketek között te is
Tégy úgy, mint a siket,
És félszeműek közt te is
Behunyd az egyiket!

Így majd nem ütnek ők agyon
És meglesz a kenyér –
Csak az önérzet pusztul éhen,
Egy falatot sem ér!

Tarka selymet szövő csinektől
Bagdadba érkezett,
Kufárkodik zajos bazárban,
Arannyá vált rezet.

De amikor már messze hallik
Döngése a bazár-kapuknak,
Amelyeket fekete szolgák
Az est leszálltakor becsuknak:

Az Ezeregyéj városára
Kacéran borult rá az ég,
Mint bajadér fejére fátyol,
Melyen sok apró csillag ég

S melynek kékes-fekete selymén
A hajtű csúcsokat csinál –
Házak felett az esthomályból
A sok mecset-torony kiáll.

Forró kobakjáról a kucsmát
Maga mellé letette,
Édes merengés hattyúi
Úszkálnak most felette.

S mint amikor incselkedik
Holdarcú felesége:
Könyökét meg-megbökdösi
A hosszú kucsma vége.

Levelét már régóta várja,
A rózsaillatost –
A honi kucsmát epedően
Megsimogatja most.

És nem maradhat már tovább
És másnap már megyen,
Loholva méri az utat,
Át völgyön és hegyen.

Kinccsel rakottan, boldogan
Jut végre Iszpahánba
S lovat, gyorsabbat mint a szél
Fogat szekérbe, hámba.

Selymet, aranyszövésű köntöst
Rakat rá a szekérre,
Török fésűket, gyöngyöket –
Királyságot megérne!

Fut már a ló… Nyomába
Tevéi mikor érnek?
– És a sötét por, mint a Végzet,
Nyomában a szekérnek.

Megérkezik. Nem várja senki.
Hol vagy? – kiáltja. – Csend.
Rossz sejtelem árnyéka leng
Odakint, odabent.

A szomszédok gyűlnek, szaladnak,
Hajtva kíváncsiságtól,
Mert komédiát vár az ember
Élettől és haláltól.

Jaj, ott a sír! Mint szép szavaknak
Végén az árva pont!
Jaj, nem mosódik el, pedig
Rá záporkönnyeket ont.

Zokogva szórja szét a síron
Könnyét, jaját, nyögését:
– Lestem volna arany helyett
Inkább szíved verését!

Vágytam szerezni, hogy te bírhass,
Örülni, hogy örülhess,
Járni, hogy te megállhass
És állni, hogy leülhess!

A temető mellett haladva
Az út fordulatán
Lassan vonul az esthomályban
A teve-karaván.

Nézi a sír mellől a síró
Keserves megvetéssel:
– Szerencse, már mit érsz nekem,
Ha így jössz, így ha késel?

Mély fájdalom no lásd, no lásd!
Nem lel sok szép szavat,
Drámában a költő beszél,
Nem maga az alak.

Sokat nem is beszélhetett,
Mert hívta már az élet,
S benne a már-már elhaló
Lélek megint megéled.

A tevehajcsár rátalál –
Nem menekülsz előle! –
S az elvesztegetett időt
Már számon kérte tőle.

Vigasztalása jó tanács,
Bár most keveset ér ez
S bár vigasztalni jól tud az,
Aki maga nem érez.

– Hagyd abba a töprenkedést!
Mi elvégeztetett:
Úgy lesz! Panaszkodnod mit ér?
Szó elszáll s jő a tett.

A sors elrejti a jövőt
És így játszik velünk,
Nevetve: mily bárgyúk vagyunk,
Kik gőggel eltelünk!

Játéka néha bölcs. Ilyenkor
A sejtelem sajátod.
Tanácsolgat, de benne ám
A jövőt mégse látod!

Mert földi szem kívülről
Lát földet és eget.
De észrevenni nem bír
Belsőt és lényeget.

Csakis lelked szemének
Volna látása itt,
Hogy megláthassa véle
E világ titkait.

De hiába sajátod:
E lelkiszem csukott
S marad is, míg a földit
Végleg be nem csukod.

S mint földi szem megérzi
Csukott pillák alatt,
Hogy álmot kergető nap
Süti már a falat.

S azt is, hogy sötétben maradtál
A fény elszálltakor:
A lelki szem is így jelenti:
Hogy rád kerül a sor!

Örvendj, ha a sors kedvezése
Ennyit megengedett
S rákészüléssel várhatod meg:
Mi elvégeztetett.

Kérded: csak ennyit ér tehát
Tudás, tapasztalás?
Az állat ily tudatlan!
És az ember se más!

Tudásra vágytál: messze láttál –
Szemednek ez mit ér?
A vég végén behunyhatod:
Nincs ott számára tér.

S elméd, ha kényszerítenéd:
Haladjon még előre,
Megjárná! – Mert a semminek
Őrület ott az őre.

Hiú az ember és tudatlan!
Csak akkor bölcs, okos,
Ha lába visszafordulóban
A múltakon tapos.

Bölcsen kiszámíthatja ott,
Mikor volt bárgyú, vak?
Minél ennél érthetőbb, fiam?
Játék után a sakk!

Mit ér e tudatlan tudás?
Ifjún öreg szakáll?
Szomorúan örül az,
Ki fél sarut talál.

De ha valódi bölcs gyanánt
Fürkészed át a múltat:
Meglátod: akkor gyönyörű
Tapasztaláshoz juttat.

Látod ennek meg annak
Okát és mint esett?
Rosszra hogyan fordult a jó
És jóra baleset?

Nem vigadtál, ha sorsod
Bajt régen rád nem ont –
Régen húst lakmároztál,
A részed most a – csont.

Tanulj a Naptól: mily türelmes
Lenyugvón, felkelőn –
Jót, rosszat úgy formál a végzet,
Ahogy rendelve lőn!

HARMADIK RÉSZ

Gondolkodás után szoborból
Ismét emberré váltan,
Mozdul a Bölcs, Ádámra néz
S mormogja: Megtaláltam.

Kérded: van-e vigasztalás,
Mely arra megfelelne,
Hogy végzetünk ítéletének
Van-e mégis kegyelme?

Van! – de csak szenvedés vezet rá!
Abban adhat kegyelmet,
Hogy nemcsak porba sújthat,
Onnan fel is emelhet!

Akit lesújt súlyos csapással
Az örök végezet,
Ámbár nemes volt és igaz,
Ámbár nem vétkezett:

Öröm annak a szenvedés is,
Mert megpróbáltatott
S háborgására türelemből
Vert erős lakatot!

Időt mér a görög torony
A nap dús hajnalának –
Úgy zeng a súly a serpenyőjén,
Mintha dalolgatnának.

Ádám feleszmélt és kereste
A Bölcset, de hiában!
Eltűnt előle s messze volt már
Virágos Perzsiában.

Piroslik már a láthatár,
Üdén lehelt a lég.
Ádám merengve néz körül –
A lámpa már nem ég.

Csalfán az árny majdnem becsalta
A mélymedrű Dunába!
Szerencse, hogy töprenkedett még
És lassú volt a lába!

Indul haza s a bölcsre gondol,
Akit csapás legyűr,
De sírja szélén is tovább küzd
És fárad emberül:

„Hogy lelkemet a Lelkek Lelke,
Ha már élnem hagyott,
Szebbé formáltan kapja vissza:
Hadd lássa: ki vagyok!”

Időt mér a görög torony
A nap dús hajnalának –
Úgy zeng a súly a serpenyőjén,
Mintha dalolgatnának.   
 

Londesz Elek:

Egyéniség

Verset ne írj, csak akkor,
Ha magadat megérted!
Hogy nem te vagy a versért,
Hanem a vers teérted!

Ha elmélet-be mártod
Írás előtt a tollat,
Olyan madár vagy akkor,
Mely kottából dalolgat.


Londesz Elek:

Vajda János agyveleje

Mikes Lajosnak

Ifjú koromban történt ez velem
És repültek bár a hosszú évek
S már integet hópelyhező telem:
Ifjan maradt ez meg lelkem szemé-nek,
És ebből kellett most megértenem
A jóslatát egy átélt, bús regének,
Mert megropogtat sorsom durva karja
És markának nyomát lelkembe marja.

Magasba nyúlt egy zordon sziklaszál –
Magányosan bámul a láthatárra,
Feléje még vándormadár se száll,
Borzadva nézel rá, mint régi várra,
Melyben rabot rothaszt el a halál.
Vihar sok ráncot vésett homlokára –
Ez volt a zord fenségű és magányos
Vívódások költője: Vajda János.

Élet, halál titkait döngető
Félbemaradt vers volt holtteste mellett:
Zord épület, amelyen nincs tető,
Szörnyű köveitől irtózni kellett.
Halottszagú és mégis éltető
Ritmusa meglihegteté a mellet:
Tompán kopog, mint lópatán a vas,
Ha nyargal éjszakában a lovas.

Rideg cellájához méltó a hely,
Ahova elvitték: a boncterembe.
A csonka verstől elszakadt a fej,
Melyben meg volt a vége is teremtve,
De ezt csak a halál olvasta el
Meg én – s a vér beléfagyott erembe:
Meglátva azt, ami nem látható,
Olvasva, ami nem olvasható.

Hogy is volt ez…? Fehérbe öltözött
A délután – a hó még csendesen száll
A Múzeum ifjú házak között
Mint régi, fehérparókás tudós áll –
Idő, ha jött a négy órád, az öt,
Láttam: a költő mindig erre kószál;
Emlékemben most is itt hánytorog:
Szikár alak, parapli, sárga rokk.

Most elmaradt, már négyre jár pedig –
A szerkesztőség ablakában állva
Itt várhatnék rá ítéletnapig,
Hiszen tegnap parentáltam halálba!
Nézem az út havát most: óh alig
Nyomódik abba élők fürge lába
S alig hogy egy percet átálmodok,
Friss hó alá tűnnek a lábnyomok.

Bent a szobában sűrű már a füst
És benne szárnyas tervek kergetőznek,
Mert igazában most forr ám az üst,
Melyben az újsághírek zúgva főnek.
Most, most, lapzártakkor, sietve üsd
Forró vasad! Fogd el szálló időnek,
Minden hírét ma, völgyön és hegyen!
S az estilapban minden ott legyen!

Négy óra. Mondom: – Megyek, várjatok,
A Rókusban most boncolják a Költőt.
Félötig még lapot ne zárjatok!
(Magamra rántok egy kockás felöltőt,
Melyben kellőleg imponálhatok )
– Hírt, ha csak öt-hat sornyit is betöltőt,
Adunk: hogy a bonckés mit tárt elő?
Milyen súlyos a lángzó agyvelő?

Húsznál alig több éveim hevét
Felszítva, ott vagyok már lesre készen.
Érzem a boncterem fojtó legét,
De állom azt, borzongva bár, merészen
S bár hűti már szándékom melegét
S nem telt egy perc belé, átjárt egészen
Itt az ilyesmit szívre nem veszik!
Ni, ott a szolga szalonnát eszik!

– Megvolt a boncolás? – kérdem hamar.
– Még nem, mert még nem jött meg a tanár úr.
– Hol lesz? – Hát itt! – s holttestet kitakar
S valami furcsaságot ott alágyúr.
– Az úr itt – kérdi tőlem – mit akar?
Mondom. Néz. Ujjával orrába váj, túr –
Óh, hogy akkor meg nem mozdult a holt!
Ez az ember nem tudta: Ő ki volt?

Költő híre tehát csak ennyit ér?
Sóhajtok keserűen. Néz a szolga.
De a felelgetés elől kitér –
Órára pillant. Sietős a dolga.
Elmegy azután vödörrel vízér’,
Egy szivacsot gondosan megszagolva.
Körülnézek – borzalmas e terem!
És az öreg Költőt megismerem.

Ott fekszik egy márványlapon, szegény,
Most már elérte vágyát, a nyugalmat
Most már nincsen lidércfény a szemén
S panaszkodó ajka békélve hallgat.
Ott jár a lelke már a fény egén,
Társtalan üstökös hátára kaphat,
Hogy vele átbolyongja az eget
S kutassa: milyen titkot rejteget?

Költő, nyugodj meg! Fetrengés helyett
Repülhettél az ihlet égi szárnyán.
Kő és hideg bizony fekvőhelyed,
De égbenyúló hegyről jött e márvány!
S mint tört habok porzásán part felett
Magasba ível a színes szivárvány:
Megtört hatalmad itt, silány halál,
Mert halhatatlansága rája száll!

A szolga visszatérte megzavart.
Elfordulok, hogy könnyemet ne lássa.
A szivacson jó nagyokat csavart
S pereg vize, mint könnynek indulása,
Melyet erős szív vissza-visszatart.
Megélénkít megint ajtó nyílása:
A szolga haptákot csinál elébb –
Kilincs zörög – Petrik tanár belép.

Vegye hamar a bonckését elő!
Könyörögtem neki a könnyezésig.
Nem lehet semmi most késleltető:
Sürgős az ügy, mert az újság lekésik!
Milyen súlyos el lángzó agyvelő?
A jó tudós – nevét szívembe vésik
Szemei – bensőmben meglátogat
És lát lobogni bennem lángokat.

 Mosolyg szelíden. Nem zord már e hely!
Átmelegül derűs tudással, ésszel.
Int a tudós, csak ennyit mond: – A fej!
S a szolga másik percben már fűrészel,
Olyan szelíd kedéllyel, mint a tej.
Az agyvelőt kivette puszta kézzel
És üresen marad a koponya
Nincs benne észnek már többé nyoma.

Mint az üresen felfordult fazék,
Melyet eldobtak, mert nincs benne étel:
Úgy tátong a fej roncsából a Vég,
Mely életünkre vár, szörnyű setéttel.
De nem! Mert még reményt adott az ég:
A földön még nem végeztél e léttel –
De jaj, olyan nehéz elhinni ezt,
Mikor kételkedés kísértni kezd!

Hítt a tudós. Mérleget vett elő.
Előttem a hatalmas agyvelő;
Nézem, időmet ezzel bárha vesztem:
Ebből pattant a sok szép vers elő?
E nyálkás zsírcsomót utálni kezdtem.
Rohantam vissza és a hírt – alig
Lihegve – megírtam lapzártáig.

Merész ifjúság! Vágyak tábora!
Bár harci kedvem nem volt benne lármás,
Csalfasága ha mégsem akkora
S küzdelme nem lett volna alvajárás:
E zord kalandomban árnyak sora
Rémít meg akkor, hogy rám is mi vár más?
Hihettem volna: én fekszem talán
Az elhagyottak márványasztalán.

Harminc év múltán kell megértenem
Vak véged jóslatát, te csonka-ének!
Holt agyvelő, volt benned értelem!
Kitártad a jövőt lelkem szemé-nek:
Hogy majd rideg magány marad velem,
S emléke boldogságnak és reménynek
Záporeső szárnyán ha visszaszáll,
Úgy állok itt, mint kopár sziklaszál.

szozattv


szozat a tiszta hang 01 meghivo karpatia Email Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf