Féja Géza: Tömörkény István

Tömörkény IstvánKerényi Károly vezette fel a harmincas évek elején a „sziget” eszméjét, a hűvös, körön bévül sarjadzó nyugalmat, az elvonulás termékeny méltóságát. Gondolata a német intellektualizmus hatása nyomán keletkezett s erősen hasonlít Stefan George hasonló törekvéseihez. Szigetet alapított Tömörkény István is, de egészen más értelemben.

    Tömörkény asszimilált magyar; apai s anyai ágon német származású volt. Anyja kocsmároskodott, az író tehát a kocsmában asszimilálódott, a legjobb helyen. A vidéki kocsma ugyanis, melynek nevét újabban vendéglőre és nagyvendéglőre előkelősítik, nemcsak nagyszerű gyűjtőedény volt, minden rendű s rangú magyarok befogadóhelye, hanem komoly emberi szertartás színhelye is. A néma nép itt nyílt ki, a bor s a társaság vigasza következtében. A mélybe szorult dolgok kikívánkoztak, az elfojtott mondatok megrázták bozontos sörényüket és nagybátran előbújtak. Tömörkényt ez a népi kinyilatkoztatás kapta meg, olvasztotta magába és tartotta melegen, míg a halál hidege ki nem fogott rajta. Tömörkény később is, midőn már előkelő kultúrtényező volt Szegeden, hű maradt a kocsmához, szeretett darvadozni, bor mellett figyelni, kétkezi emberek asztalához ülni. Így ismerte meg a szegedi és szeged-vidéki népet, s megható, szemérmes szeretet fűzte hozzá, akár az édesanyához. Édesanyja is volt ez a nép: ölébe fogadta, emberségre nevelte, becsületes életanyaggal tölötte meg.

    Midőn Tömörkény írni kezdett, már ideges nyugtalanság áramai futkostak irodalmi életünkben. Nagy változás előjelei gyúltak ki, mint a rakéták, mindenkinek észre kellett vennie fényüket. Az írók nyugtalanul kerestek, kapkodtak és száguldoztak. Mohón turkáltak a magyar életben, majd irányt váltva Nyugat felé igyekeztek s hoztak is haza drágaköves meg cifra, talmi pitykét. Azután egyszerre döntő jelentőségű egyéniségek léptek előtérbe, irodalmi forradalom indult, az „ó várak” lakói pedig elkeseredett ellentámadásba kezdtek. Ám Tömörkény Istvánra ez az irodalmi pezsgés semmiféle hatást sem gyakorolt. Isten tudja, hogy olvasta-e egyáltalában kortársainak a műveit, érdekelte-e az irodalmi forradalom és a lázas zsibongás. Műveiben mindössze egyszer említi író nevét, Daudet-ra hivatkozik. Annyi bizonyos, hogy a kor irodalmi élete a leghalványabb hatást sem gyakorolta reá. Tömörkény szigeten élt s megelégedett a sziget életével, holtig mesélt róla.

    A sziget: Szeged és népe volt. Irodalmunk egyik leglázasabb korszakában Tömörkény zárt s körülhatárolt tájba és közösségbe mélyesztette gyökereit. Mindenkit az egyetemes magyar kérdés izgatott. Az írók ideges ujja pihenés nélkül gyúrta a magyar lávát és latyakot, óriásokat és szörnyetegeket, jellegzetes egyéniségeket és átfogó típusokat formáltak belőlük. Tömörkény azonban bedugta fejét a tájba, a szegedi homokba, konok hűséggel ment a maga szűknek tetsző útján, nem érdekelte, hogy észreveszik s méltányolják-e? Ő hajtotta végre a kor egyik legnagyobb és legnemesebb vállalkozását: megmutatta, hogy egy magyar életdarabból, zárt s körülhatárolt tájból is nagy íróvá lehet nőni. Bebizonyította, hogy a magunk barkácsolta eszközökkel olykor nagyszerűbb műveket alkothatunk, mint az irodalmi technika csudáival. Mert Tömörkény éppen olyan barkácsoló volt, mint a magyar nép, mondanivalójának formáját is a tájra és a népre szabta. Éppen olyan természetes, egyszerű, a szó legjobb értelmében együgyű hangon írt, mint a vízi s a kétkezi emberek életük eseményeit elbeszélik. Hangja a legegyszerűbb magyar népi elbeszélő hang magasrendű irodalmi változata.

    Első könyve a „Vizenjárók és kétkezi munkások” 1902-ben jelent meg Szegeden. Ritka érdekességű mű, az író készen jelentkezik benne, nem fejlődött tovább, nem is volt szüksége erre, csak terjeszkedett, mint a határtalan Alföld. E kötet több darabját jóval később is szívesen besorozta érett termését összefoglaló köteteibe és nem is vallott szégyent vélük, senkinek sem jutott eszébe, hogy „zsengékkel” van dolga. A „Vizenjárók” éppen olyan érett mű, mint a „Jegenyék alatt”, vagy az „Egyszerű emberek”. Mindjárt első darabja érdekes vallomás az író balladás hajlamáról és arról is, hogy a ballada nem csupán a székely hegyvidék különlegessége, hanem az egyetemes ómagyar műveltség szerves eleme, az Alföldön éppen úgy virágzott, mint a székelyeknél. Feltűnő, hogy az asszimiláns Tömörkény milyen tisztán képviseli a magyarság balladás hajlamát. Nemcsak képviseli, hanem fejleszti is: a komor, lázas, végleteket csapkodó ballada „alföldivé”, egyensúlyozottabbá alakul náluk, a „melegebb éghajlat” jegyeit viseli. „Megy a hajó lefelé” ennek az írásnak a címe, a hajón falusiak ülnek, sok mindenről beszélgetnek, a szerelmi bánata miatt eltűnt lányról is. A hajón ül a „cifra asszony” is, aki mint a leány „világnak ment”, de nem vet rá ügyet senki. Egyszer azonban megborzadnak az emberek, feltűnik a Tiszában a holt leány teteme. Egy öregasszony halotti siratóba kezd, a kormányos pedig partra irányítja a hajót, kiteszik a bűnös asszonyt, aki eltűnik a parti füzesben, a hajó pedig a leselkedő körben; de a szél még visszahozza a sirató hangját. A ballada itten ugyancsak „végletekből” nyílik, de szelídebb emberi kiegyenlítésbe hajol. Így van ez mindvégig Tömörkény írásaiban. Sohasem él vissza a téma lehetőségeivel, konokul szembehelyezkedik nemcsak a hatásvadászattal, hanem a természetesen kínálkozó hatásossággal is. Nem a kirívót keresi, a határesetet, hanem az általánost, az egyetemest. S jó hírt hoz: az „általánosban”, az „emberben” kiegyenlítődnek az élet, a sors balladás ellentétei, a viharok magvai. Az egyszerű lelkek bűvös erővel rendelkeznek: emberséggel, mely lehűti a vad gesztusok vérét, a tragédia forró szándékait.

    A természettudomány behömpölygött az irodalomba és az ember bonyolultan gazdag lényének animális elemeire terelte a figyelmet. Tömörkény egészen öntudatlanul ennek az iránynak az ellenképeit rajzolta: az emberség diadalait. Mintha tudatosan azt figyelte volna, hogy mennyi néma bensősség és emberi tisztaság él népünkben, milyen gyakran diadalmaskodik benne a jóérzés és a bölcsesség. Legújabban Illyés Gyula irodalmunknak a népábrázolásunknak szemére hányta, hogy túlságosan megrészegedett Zolától és elmulasztotta népünk belső világának mélyen emberies érzéseinek kifejezését. A vád bizonyos írók felé talán helyénvaló, de méltatlan, ha a magyar irodalom ellen irányozzák; Tömörkény népszemlélete a felszínes vád eleven cáfolata.

    Második novellája, „A Szent Mihály a jégben” ismét balladás hajlamú: a hajó jégtáblák között reked, mindenki elhagyja, csak a kormányos marad konok hűséggel rajta. A komor balladai hang itt is derűsebb végbe csap: a „Szent Mihály” megmenekül s hazaúszik. Másik hajós írásában a gazda megüti egyik hajóslegényét, oly harag gyúl a legényben, hogy már-már halálos bosszúba csap, de egyszerre csak tiszta emberi hullám jön fel a haragosok mélyéből. Ez az élmény alaposan foglalkoztatta Tömörkényt, több elbeszélése szól arról, hogy a haragos ütést becsületes kibékülés követi.

    Első könyvében még találunk némi szokványos társadalmi feszültséget, a zsöllér bosszút áll a gazdán, a kubikosok a veszélyeztetett gáton konok bizalmatlansággal lázadnak fel az „urak” ellen, de örömest végeznek ingyenes munkát, hasonszőrű kétkezi emberek érdekében. Tömörkény azonban e társadalmi feszültségek kéznél fekvő tényeit sem aknázza ki, nem gyávaságból vagy lelkiismeretlenségből, hanem azért, mert más dolgok érdekelték. A népnek a várossal, az úrral, tehát a „másik világgal” szemben érzett óvatos, ravasz, többnyire néma, de nagyon határozott és egyenes tiltakozását fejezte ki; a paraszti őstermelőknek és a föléjük épült társadalom boldog birtokosainak örök szembenállását; a nép idegenségét abban a világban, mely a XIX. században „európai haladás” és más efféle jelszavak címén rászakadt. Ezen a téren bámulatraméltót teljesített a legszerényebb és legszűkszavúbb magyar prózaíró: irodalmunkban például egyedül ő érezteti, hogy népünknek egészen más tér és időszemlélete van, mint a városlakóknak. Talán túlozunk, ha a nép tér- s időszemléletéről beszélünk, inkább tér- s időérzésről kellene szólanunk, a különbség irodalmi szempontból azonban lényegtelen. Tömörkény a hiteles tanú, hogy a népi életérzés formái és kategóriái egészen eredetiek, tehát a nép bizalmatlansága, „sunyisága”, a „közélettől” való idegenkedése, százados veretű szavai, daca és passzív tiltakozása, mindazok a népi vonások, melyeket hol humorral, hol haraggal, hol pedig lenézéssel kezeltek a felülállók és a felülről nézők: önálló és eredeti világkép kifejezői, illetve a városból áradó idegen világkép ellen véghezvitt elhárító mozdulatok. A tárgyilagosabb figyelők észrevették, hogy a nép „más nyelven” beszél, akkor is, ha történetesen ugyanazokat a szavakat használja, mint az „európai haladás” sodrába beilleszkedett városi ember, – Tömörkény egy egész életet áldozott annak bizonyítására, hogy e „más nyelv” mögött egy másik világ létezik.

    Tömörkény novelláskönyvei örökítik meg azt a páratlanul érdekes folyamatot, hogy népünk másnémű tér s időérzésében miképpen tükröződik a mi világunk, melyre különböző címkéket ragasztgatunk mint „történelem”, „közélet”, „civilizáció”, stb. A nép távolról sem tulajdonít a folyton hullámzó eseményeknek, a történelemnek és járulékainak olyanfokú jelentőséget, mint mi, mert elemibb, ősibb és – valljuk csak be – tágasabb tér- s időérzésbe helyezi őket. Ebben az egyszerű, de valóban nagyvonalú népi távlatban leegyszerűsödnek az események, megszámláltatnak a „fontosságok” s fontoskodások, belső legyintéssel intéződnek el olyan dolgok, melyeket a mi tér- s időszemléletünk túlbecsül. A magyar nép tehát nagyonis határozott belső szellemi magatartással rendelkezik, – Tömörkény ennek a magatartásnak fölfedezője és hűséges sáfára.

    A sváb korcsmáros fia nem a városi magyar társadalomhoz hasonult, hanem a szegedi néphez. Az asszimiláció méhe ebben az időben nálunk a város volt, melynek „magyar légköre” a dzsentriből s az újsütetű középrétegből táplálkozott, a beolvadó többnyire ehhez a légkörhöz alkalmazkodtak. Tömörkény a szerencsésebb és igazabb utat választotta s egyúttal példát mutatott, hogy igazán asszimilálódni elsősorban lent, a népben lehetséges. A kor „intellektuális” színvonalára igen jellemző, hogy ezt a nagyszerű folyamatot senki sem vette észre. A „Nyugat” éppenolyan elhanyagolható tényezőnek tekintette Tömörkényt, mint Juhász Gyulát. Ady Endrének kellett Tömörkényt észrevennie és elsőrangú jelentőségére rámutatnia: a „Nyugat” esszéistáinak látókörét és szellemi jelentőségét élénken jellemzi ez a tény. Ady észrevette, hogy Tömörkény jelentősége és súlya nem utolsó sorban irodalmi bátorságában és emberi hűségében rejlik: a magyar nép emberi mondanivalójának hű tolmácsolását vállalta, – más síkon és értelemben szerényebb tehetséggel, de lényegében ugyanolyan szerepelt töltött be, mint Ady Endre. Ady érezte ezt és rokonának vallotta.

    Tömörkényből értesülünk a „népköltészet” folytatódásáról, helyesebben a nép megörökítő készségének természetéről. Ki törődött ebben az időben a népi lélek „barkácsolásával” Tömörkényen kívül, például azzal, hogy a polgári nevekhez ragasztott „melléknevek” egész népmeséket, olykor eposzokat rejtegetnek és őriznek meg a nép nehezen foszló, „háziszőttes” emlékezetében? Ki tudta egy-egy népi mondat vagy mozdulat mögé odateremteni a hű népi világot, melynek summája a szóbanforgó „együgyű” megnyilatkozás? Egyik elbeszélésében figyelmeztet, hogy a népi lélekben érzések és gondolatok folyamai folynak, de nem törnek olyan feltétlenül és mohón szóbeli kifejezés felé, mint a városlakókban, az „urbánus” civilizáció felszabadítottjaiban. A népben inkább töményedik az élményvilág, bástyává kövesedik és konokul véd egy világképet s emberi magatartást.

    Ebben az időben Móricz Zsigmond is Turi Danit választotta hősnek, Tömörkény azonban megmaradt a Halbőröknél és Förgeteg Jánosoknál, a Hadadiéknál és Savanyáéknál, annál a népi rétegnél, melyet eddig legfennebb a néprajzi és népköltési gyűjtők vettek figyelembe. Tömörkény István is folklorista volt a szó legmagasabbrendű értelmében: nem külső elemeket gyűjtött, hanem a benső kép teljességének kifejezésére törekedett. A régi életformákat, a vízi és réti emberek sorsát éppen úgy ismerete, mint a mai embert s azt tapasztalta, hogy az életformák változásán keresztül egyazon életanyag és világkép árad.

    Tömörkény figuráinak élete három nagy élmény körül forog, – e három élmény: a mindennapi munka, tehát az életharc, a magatartás a „másik világgal”, tehát a várossal és a népre súlyosodó társadalmi rétegekkel, intézményekkel szemben és a katonáskodás. Tömörkény alig lépett ki ebből a hármas körből, nem érdekelte más, mint a népet sem, melybe alázatosan és fenntartások nélkül csakugyan beolvadt. Ő is katonasorban szolgált három esztendeig. Boszniában, a magyar néppel való tökéletes összeforrása alighanem ezalatt fejeződött be.

    Mikor hazakerült a katonaságból, már minden készen volt benne, csak meg kellett indulnia az „eposznak”, mely azután törés és fennakadás nélkül folydogált. Lassan bontakozott, akár a paraszti beszéd, tempósan, pihenőkkel. Látszólag nem volt képes „nagy kompozíciók” alkotására, holott: nem is volt szüksége erre. A népmesékből sem lehet műeposzt gyúrni s ugyan kinek jutna eszébe, hogy a népdalokat dalfüzérré sorakoztassa? Úgy van értelmük, mint Tömörkény elbeszélésének, mozaikszerűen egymás mellett s a látszólag apró képek ösztönösen és természetesen nagy egészet, szerves egységet nyújtanak. A figurák újra és újra feltünedeznek, a tájak finom, de természetes színváltozásba öltöznek, a belső képre új s új jellegzetes vonások kerülnek. Ez az író minden sorában egy magasrendű művészi eszmény tökéletesedéséért, teljesedéséért is dolgozott.

    Műveiben nyoma sincsen a német „Heimatkunst” érzelmi pátoszának és jóindulatú programszerűségének. Tömörkény a magyar fajta páratlan szemérmességét is teljesen magáévá tette. A szemérem az életben éppen úgy, mint az irodalomban mértéktartásként jelentkezik. – Tömörkény ennek a korszaknak leginkább mértéket tartó magyar írója. Az érzelgés, a lírai kalandozás idegen volt neki, akár elbeszélései hőseinek. Ezek a magasrendű írói és emberi erények azonban hirtelenül urbanizálódott és részben elzsidósodott irodalmi életünkben inkább vétekszámba mentek. Tömörkényt „provinciális” íróként kezelték azok, akik egy-egy „provincia” szellemi kifejezésére is gyarlók voltak.

    Tömörkény megérte a világháborút, a földindulás derekán ragadta el a halál. Háborús írásai „Népek az ország használatában” címen jelentek meg. Még megérte Ady Endre elismerő sorait, posztumusz könyvéhez pedig Móricz Zsigmond írt előszót, emlékének több versben hódolt Juhász Gyula: a „Nyugat” nagy magyarjai jóvátették az irodalmi élet felszínes ítéletét és igazságtalanságát. Tömörkény a háborúban is hű maradt önmagához, útjához, írói világához, mely a magyar világnak valóságos, forró része volt. Ezt írja az utolsó mű első elbeszélésében: „Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a paradicsom. A tetején színes virágok, dús, harangosan duzzadó növények, amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik így küldik az élőkhöz szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták fel csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a föld alul, meg a föld fölül… a földmunka alkalmával gyakran feltárulnak a lovakkal eltemetett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései utódoknak bíztatásul fölfelé”. Tömörkénynek tehát megadatott, hogy halála előtt, a nemzeti vércsapolás napjaiban, tökéletesen kifejezze a szeged-vidéki magyar nép mitológiáját. Ennek a népnek életérzése ösztönösen és szervesen bekapcsolódik az öröklét élményébe, talán a tájnak köszönheti ezt, ez a táj ugyanis alig visel a hátán történelmi emléket, nem egy korszakra, vagy eseményre emlékeztet, a mélysége azonban annál zsúfoltabb történelem: évezredek nyomai és emlékei nyugosznak egymás felett, – a mi elsőrangú történelmi emlékünk: a csont, melyet az eke vet fel. Ez a mitológia különben teljesen megvilágítja népünk sajátos tér- s időérzékét.

    Az író ebben a kötetben tovább mélyül, nagyszerűen megvilágítja a népi nyelv természetét. „Ösztönszerű eltávolodás ez mindattól, aminek hivatalos formája van”. A nép a maga életérzésének képére és hasonlatosságára formál mindent, a népi szellem teremtő tevékenysége tehát akkor is tart, ha éppen nem szakadnak ki mesék és balladák belőle. Tömörkény, a szépíró, mint már említettük, folklorista volt, olyanformán mint Ipolyi Arnold és Kálmány Lajos, az eredeti magyar folklór nagy úttörői, akiknek méltó utóda mindmáig sem akadt. Szépíró támogatta őket s értette meg szándékaik eredetiségét és mélységét. Az eredeti magyar folklórnak kútfője lesz majd Tömörkény.

    A magyar nép világháborús magatartását elsősorban Tömörkény műveiből ismerhetjük meg, tehát kútfő lesz ő annak is, aki a magyar nép valódi történetét egyszer majd megírja. Ez a nép nem szegül ellene semminek, de nem is olvad bele semmibe, nem adja oda magát semminemű „világáramlatnak”, legyen az békés, avagy háborús. Néma méltósággal, kemény s feszes tartással őrzi világát, a sajátját, hisz benne, ösztönös jóreménnyel várja diadalát és évezredek megpróbáltatásai gyenge érvek ahhoz, hogy hitében megfogyatkozzék. Az élet fut, tobzódik, erőszakot követ el a népen, lekicsinyli, látszólag magosan föléje ível, azután egyszerre a semmibe vész. A nép azonban ottmarad a mostoha homokon, a semjéken, a nyomorult falvak és magányos tanyák világában, állja az élet folytonos tragédiáját, az események kegyetlen portyázását, mint a szegedi magyarok mondják: a „sarcoltatást”. Ennek a népi magatartásnak komor, balladás mását írta meg a francia hugenotta, a vad hegyek ószövetségi hajlamú protestáns világának a fia, Chamson „L’auberge del’ abime” c. regényében. Történelmi regény ez, a napóleoni háborúk utáni időkről szól. A céltalan, vért pazarló harcok után kegyetlenül támad fel a paraszti tiltakozás: elpusztítanak egy leszerelt napóleoni tisztet, mert „leprásnak” tartják, ő is benne volt az embert megcsúfoló vállalkozásban. Tömörkény népe szelídebb, megadóbb, de nem kevésbé konok. Amit őriz, ami valóban az övé, azt éppolyan rendíthetetlenül védi, mint Chamson parasztjai. Csak a védelem módjai változnak, de mint Chamson s Tömörkény példája mutatja, a paraszti magatartás a szegedi homokon olyan, mint a francia hegyek között. A példa mást is megvilágít, megfellebbezhetetlenül igazolja, hogy a „szigetre” húzódott, a tájba fúródott író egyetemes emberi mondanivalót hagyott.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf