Petőfi Sándor: A magyarok istene
Félre, kislekűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn mindet annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel; ő védelmeze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfújt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.
Így keresztüléltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!
Pest, 1848. április