Jékely Zoltán: Júliusi éjszaka

Csillagvilágok hullton hullnak,
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra  merőlegesen;
hol a Tejút tündér-övéből,
hol Androméda nagy ködéből,
hullnak s mint csibor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.

Óriási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak;
de rájuk vicsorít a semmi,
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az Égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
„Megint! Ott is!” Hangod kiált,
ha búcsúzik egy-egy világ.

Hogy boldogságra van-e jussunk,
ne kérdezd; a bokorba fussunk,
meleg szénaboglyát keressünk,
csillag módra beléje essünk.
Ne bánd, az ő bajuk, ha hullnak,
de mi égünk, mint a kigyúlt Nap
s ha ők hullnak a végtelenbe,
hadd hulljak én is az öledbe!