Herczeg Ferenc: A Himlő-utca

karacsonyfacsipkeVolt egyszer egy fiatal özvegy királyné és annak volt egy hétesztendős kis királyfia. A királyné tündérszép asszonyvolt, a kiskirály pedig úgy hasonlított hozzá, mint a bimbó a rózsához. Alattvalóik szerették őket és ellenségük sohasem támadt. Ha tavasszal a szép királyné kezén fogva végigvezette fiát a palota kertjén, akkor egyszerre kihajtott minden rügy, megszólalt minden madár és elmosolyodtak még a holt kőszobrok is.

    Karácsony táján történt egyszer, hogy a kiskirály beteg lett és fekete himlőbe esett. A szép királyné éjjel-nappal ott sírt, ott virrasztott az ágya mellett. Olyan nagy volt a gyász és a rémület a palotában, hogy még karácsonyfát is elfelejtettek gyújtani a kiskirálynak.

    Alkonyatkor a beteg egyszerre föleszmélt és gyönge hangon így szólott édesanyjához:

    - Ég-e a karácsonyfa?

    A szép királyné könnyekre fakadt.

    - Hej, milyen rossza anya vagyok én, hogy megfeledkeztem a fiam karácsonyáról! – zokogott. – Hanem kívánj magadnak, amit akarsz és ha szívem vérével kellene is megfizetnem érte, mégis megkapod!

    - Szeretnék egy kis fahuszárt – mondotta a beteg. – Piros dolmány legyen rajta és fehér paripa alatta.

    - Százat adok, fiam, pirosdolmányos, fehérparipás huszárt!

    - De nekem olyan huszár kell ám, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – szólott a kiskirály. – Egyszer láttam olyat, már nem jut eszembe, hol és mikor láttam.

    Ahány miniszter, zászlósúr és gárda volt a palotában, az a királyné parancsára mind hintóba ült, lóra kapott, szanaszét szaladt a fővárosban, beszélő fahuszárt keresni. Huszárt találtam is vagy egy társzekérre valót, de azt hogy hop, hop! egyik sem tudta mondani. A beteg kiskirály pedig egyre csak a beszélő huszár után epekedett.

    Nosza keserves sírásra fakadt a szép királyné is.

    - Én megtalálom a beszélő huszárt! – mondotta. – Az én anyai szívem fog vezetni!

    Szegényes ruhájában senki sem ismerte meg. Pedig sok ezer ember nyüzsgött az utcákon, a lámpafénytől tündöklő kirakatok előtt és a játékos-boltokban csakúgy szorongtak a vásárlók. A szép királyné sorra járta a főutca kereskedőit és mindenütt megkérdezte, hogy nincs-e olyan huszárjuk, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – Bizony egyiknek sem volt.

    Az idő elmúlt, a boltajtókat sorra becsukták, a lámpákat leoltották és az utcán is nagyon megritkult már a nép. Csak a szép királyné bolyongott még szüntelen ide s tova és ahol nyitott boltajtót látott, ott besurrant és kereste a beszélő huszárt.

    A főutca végén volt egy átjáró ház, annak az udvarán is játékos-boltok voltak. Hátha ott árulják a huszárt? A királyné végigment az udvaron, de bizony ott is csak néma huszárokat kínáltak neki.

    Amint kilépett az udvar hátsó kijárásán, döngve becsapódott utána a kapu. Már itt is vége volt a vásárnak.

    Egy szűk, sötét utcában találta magát, magas fekete házak között. Az utcán nem járt egyetlen ember sem és az ablakok mind sötétek voltak. Egyetlen lámpa pislogott előtte, ennek szomorú fénye mellett elolvashatta az utca nevét: Himlő-utca. Amikor elolvasta, megrázkódott, azután tova sietett, hogy kimeneküljön a rettenetes nevű utcából. Úgy gondolta, hogy a legközelebbi sarkon betér megint a főutcába. A Himlő-utcának azonban nem volt sarka. A fekete, néma házak olyan sűrűn sorakoztak egymás mellé, mintha megfogadták volna magukban, hogy nem eresztik ki többet a királynét.

    Időközben sűrűn kezdtek szállingózni a hópelyhek. A királyné csak ment előre, ment a sötét soron. Egyetlen bolt sem volt erre és most már nagyon fájt a szíve, mert belátta, hogy nem viheti haza beteg fiának az ígért ajándékot.

    Nagy sokára valami vörhenyes fényt látott derengeni a vak éjszakában. Egy kis boltnak a kirakata volt. „Beteg gyermekek boltja” – olvasta a szép királyné. A szíve lekezdett viharosan dobogni… Hátha itt megtalálja a huszárt? Benyitott a boltba. Az ajtó csöngettyűje élesen vinnyogott, de bizony senki sem sietett a vevő elé. A boltban egyetlen kis petróleum-lámpa füstölgött. Keskeny, alacsony és igen hosszú bolt volt: olyan, mint egy folyosó. A királyné megkopogtatta az asztalt. Senki sem jött. Majd félénken megszólalt:

    - Kérem, vevő van itt! – Senki sem válaszolt.

    Végül megindult a bolt sötét háttere felé, hogy megkeresse a gazdát. Ment a homályban, hordók, ládák és fölhalmozott árucsomagok közt tapogatózva, mindig tovább ment. Egyszer vissza is tekintett, akkor oly messzire volt az ajtótól, hogy a petróleum-lámpást már csak akkorának látta, mint a szentjánosbogár fénye.

    Most vékony fénysávot pillantott meg maga előtt a padlón. Valami ajtó hasadékából szűrődött elő. A szép királyné a sötétségben megkereste az ajtó kilincsét és bekopogtatott. Senki sem válaszolt neki és akkor félve benyitott.

    Egy igen kicsi irodába lépett, amely ugyancsak teli volt zsúfolva ládákkal és dobozokkal. Az irodát zöldernyős lámpás világította meg. A mindenféle limlommal megrakott asztal előtt egy öreg ember ült és valami könyvben számolgatott. Sárgaarcú, sovány, roskatag öreg volt. A szájában pipát tartott, amelyből sűrű füstmacskákat eregetett.

    - Kérem, – szólott a királyné, – én beteg fiamnak keresek valami karácsonyi ajándékot.

    Az öreg ráemelte fáradt tekintetét és halkan mondotta:

    - A beszélő fahuszárt, ugye?

    - Azt, azt! – kiáltotta örömmel a királyné. – Hát megvan? Óh, adja ide!

    - Jó volna, úgy-e? – hápogta az öreg. – Csakhogy nagyon drága ám!

    - Odaadom érte mindenemet! Oda még az arany koronámat is!

    A vén kereskedő a fejét rázta.

    - Csakhogy azt nem lehet ám arannyal megfizetni!

    - Odaadom a szívem vérét is! – mondotta könnyek közt a királyné.

    Az öreg hosszan és komolyan nézett a szemébe.

    - Ha úgy van, – mondotta a nyomatékkal, – akkor talán megkaphatja a huszárt. Jöjjön velem!

    Egy rozsdás kulcscsomót akasztott le a szögről és köhögve, ingatag léptekkel megindult. A kályha mellett fekete kis vasajtó volt. Azt kinyitotta. Hideg, dohos levegő csapta meg a szép királyné arcát. Néhány korhadt falépcsőn lementek, aztán lenn voltak a pincében. Igen nagy pince volt, amelyet a bolthajtásról lefüggő vaslámpás világított meg gyér és halvány fénnyel. A falai feketék voltak, a talaj meg nyirkos volt.

    - Hová megyünk? – kérdezte félénken a királyné.

    Az öreg azonban ajkához emelte a csontos ujját és csendre intette.

    A pince egyik sarkában bolthajtásos nagy kapu látszott. Az karnyi vastagságú, rozsdás vasrudakkal volt elzárva. Olyan volt, mint valami vadállatnak a ketrece. Az öreg oda vezette a szép királynét a kapuhoz. A királyné benézett és megrettenve tántorodott vissza. Valami borzalmas nagy vadállat feküdt a nyirkos ól homályában. Egy óriási, lomposszerű, koromfekete bivaly. Erős két szarva előregörbült; gonosz két szeme vérben tüzelt. Amikor megpillantotta a királynét, meglódult és talpra szökött. Haragosan csapkodott a farkával és bömbölő hangja megremegtette a pince bolthajtását, akár a mennydörgés.

    De aztán még valamit látott a királyné, amitől iziben elállott a szíve verése. Az ólban, fenevad lábai előtt, kis koporsó állott.

    - A koporsóban van a beszélő huszár – suttogta az öreg kereskedő. – Ha nagyon szereti a fiát, menjen be és hozza ki.

    Az anya kétségbeesetten tördelte a kezét.

    - Hogyan küzdjek meg én, gyönge asszony a fekete szörnyeteggel?

    Az öreg a vállát vonogatta.

    - Olykor a leggyöngébbek is győzedelmeskednek rajta. Máskor porba dönti a legerősebbet is. Akik fölkeresik, azok elől gyakran megfut. Akik menekülnek előle, azokat üldözőbe veszi.

    - És ha letipor engem, akkor a fiam nem kapja meg a huszárt? – kérdezte a királyné.

    Az öreg a fejét rázta.

    - Akkor nem. Ha letiporja önt, akkor a szarvával keresztüldöfi a szívét. Ön nem hal bele, de a szíve a holta napjáig vérezni és fájni fog.

    A királyné a beteg fiára gondolt és egyszerre csodálatos hősiesség szállta meg.

    - Bemegyek a huszárért! – mondotta.

    Az öreg betolta a nagy kulcsot a lakatba. A fenevad odabenn harciasan bömbölve és toporzékolva szegte le a fejét… Amikor azonban a remegő asszony összekulcsolt kezekkel eléje lépett, akkor a bivaly egyszerre összeroskadt magába, majd sűrű fekete füstfelhővé változott, amely gyorsan kihúzódott a vasrácson át a pincébe. Csak a gonosz két szeme maradt ott a földön, két izzó parázs alakjában. De a parázs is hamar kialudt.

    A királyné térdre vetette magát a kis koporsó előtt és remegő kézzel fölemelte a tetejét. Ott volt a huszár! Keréken járó fehér paripán ült és piros dolmányt viselt. A szép kriályné örömében csókokkal borította a favitézt és ekkor az megszólalt, kemény hangon kiáltva: hop, hop!

    - Oh, most már azt hiszem, a fiam meggyógyul, ha látja a huszárt! – mondotta a szép királyné.

    - A huszár mindenesetre meggyógyítja! – bólintott rá az öreg. – Ha bele akar látni a fia jövőjébe, akkor nézzen be ebbe a tükörbe!

    A koporsó feneke tükörrel volt kirakva. A királyné belenézett, de aztán rémülten elkiáltotta magát. Ott látta a fiát, amint a palota kertjében a fahuszárral játszott, – ép és erős volt, de milyen volt a szegény kiskirály arca! Teli volt rettenetes himlőhelyekkel, a félszemét pedig megvakította a betegség. Szánalom és iszonyat volt ránézni.

    - Hát nincs ez ellen orvosság? – kérdezte kétségbeesetten a szép királyné.

    - Van, a Himlő-patikában árulják. Menjen végig a sikátoron, haladjon mindig egyenesen, akkor odatalál. De adok az útjára egy jó tanácsot. Ha beszél a patikussal, akkor mosolyogjon és ne m mutasson félelmet. A Himlő-patikus nem ad orvosságot a szomorú és a gyáva embereknek.

    A szép királyné belépett a sikátorba, amely a pince végéből nyílott. Tíz lépést se tett még és már vak sötétségben találta magát. A huszárt a kebléhez szorítva, másik kezével a nyirkos falon tapogatódzva, folytatta nehéz útját. Egyszer jobbra fordult a fal, máskor meg balra. Egyszer fölfelé haladt az út, másszor meg lefelé. Úgy látszott, hogy a fekete sikátor sohasem ér már véget.

    Végre! Piros fényt látott a messziségben. Amikor közel ért, egy üvegajtót talált a fekete sikátorban, abból verődött ki a világosság. A királyné halálra fáradtan nekitámaszkodott az ajtónak és benézett az üvegen. Egy lámpafényben úszó, ósdi kis patikába látott.

    Köröskörül a falon fekete polcok voltak, fiókokkal és sorba állított fekete tégelyekkel. A mérleg-asztalnál állott a patikus és valami orvosságot kavart. A patikus kövér fiatalember volt. Fekete ruhát viselt és fekete pápaszemet. Az arca olyan fehér és puffadt volt, mint a vízbe fulladt emberé. Miközben dolgozott, egyre kajánul vigyorgott magában.

    - Ez a Himlő-patikus! – mondotta a szép királyné.

    Belépett a boltba. A patikus abbahagyta a munkát és hajlongva lejtett a királyné elé.

    - Van szerencsém jó estét kívánni, szép hölgy! Mivel lehetek szolgálatára? – kérdezte a kezét dörzsölve.

    A királynénak eszébe jutott az öreg kereskedő tanácsa és azért mosolyogva beszélt a jókedvű patikushoz.

    - Egy kis orvosságot szeretnék a fiamnak…

    - Mi baja a kedves kicsikének?

    - Csekélység az egész! Egy kis himlője volt, attól megvakult a félszeme és himlőhelyes lett az arca…

    - Hiszen azon nagyon könnyű segíteni! – mosolyogta a patikus.

    Avval levett a polcról egy tégelyt s abból kiemelt egy kristályüveget. Az üvegben szivárványszínű víz volt.

    - Itt az orvosság!

    A szép királyné boldogan nyúlt az üveg után.

    - Mi az ára? – kérdezte.

    - Nagyon olcsón adom, szép hölgy! Annyiért, amennyibe nekem van. A fia félszeméért a saját fél szemével és minden himlőhelyért egy-egy himlőhellyel méltóztatik fizetni. Láthatja, hogy nem nyerek a vásáron semmit.

    Az anya rémülten nézett a vidám patikusra.

    - Talán drágállni méltóztatik? – kérdezte az, miközben a fekete szemüvege gonoszul megvillant.

    - Dehogy drágállom! Szívesen megfizetem! – szólott nevetve a királyné.

    Anyai szívében pedig így gondolkozott: – Csak a fiam legyen szép és boldog – mit bánom én, hogy mi lesz velem?

    - Ha úgy van, akkor szíveskedjék az operációs terembe fáradni, ott hamarosan rendbe hozzuk a dolgot!

    A patikus kinyitott egy kis ajtót és udvariasan hajlongva előrebocsátotta a királynét. Bolthajtásos, nagy laboratóriumba léptek. Tikkasztó meleg volt odabenn és sűrű pára vette őket körül. A homályban eszeveszett gyorsasággal lüktető és dobogó gépek dolgoztak. A gépeket nem lehetett látni a sűrű gőzben, csak egyes tüzes pontokat, amelyek szédítő sebességgel forogtak körben.

    - Itt gyártjuk a forró lázt! – magyarázta előzékenyen a patikus. – Ha érdekli, szép hölgy, bevezethetem a hidegleléses kamrába is!

    - Más alkalommal szívesen meg nézem, – válaszolt a királyné, – ma azonban kissé sietős az utam.

    A patikus lámpást vett a kezébe és kinyitott egy csapóajtót, majd egy vascsigalépcsőn levezette a királynét a pincébe. A pince végében megint csapóajtó volt.

    - Ez az operációs terem! – magyarázta a gazda.

    Azzal bevilágított egy nyirkos gödörbe. A gödör teli volt lomhán nyüzsgő, fekete, óriás kígyókkal. Förtelmes csomókba fonódva hevertek ott. Az apró szemük alattomos zöld fényben világított. Most pedig valamennyien fölemelték a szögletes fejüket és sziszegve öltötték ollós nyelvüket…

    - Mit szól ezekhez az állatkákhoz? – kérdezte a patikus.

    A szép királyné megemlékezett a vén kereskedő tanácsáról. Sem félnie, sem szomorkodnia nem szabad.

    - Nagyon szép kígyók! – rebegte halkan.

    - Ha tetszenek önnek, szép asszony, akkor fáradjon le hozzájuk. Ők majd megoperálják a félszemét és ellátják bájos arcát a kellő himlőhelyekkel.

    A szegény anya megrettenve nézett a patikusra. Most vette csak észre, hogy a fekete pápaszeme alatt szakasztott olyan gonosz és véres szempár tüzel, mint a koporsót őrző fenevadé volt. De aztán megemlékezett az iszonytató gyermekarcról, amelyet a kis koporsóban látott és elszántan leereszkedett a gödörbe. A patikus rácsapta az ajtót, az anya pedig lehunyta a szemét és szívéhez szorította a kis huszárt… tüzes, szúrós fájdalom nyilallt végig az arcán és a félszemén…

    - Hogy van, szép hölgy? – kérdezte odafönn nyájasan a patikus.

    - Jól vagyok! – rebegte mosolyogva a királyné.

    - Szíveskedjék kijönni, a műtétnek vége.

    A gazda vigyorogva tükröt adott a kezébe.

    Hej, mi lett a világszép királynéból! Aranyhaja hófehér volt. Egyik szeme, a drágakőnél tündöklőbb szeme megvakult. Arcát, a hajnalpír bájában mosolygó arcát, förtelmes sebforradások rútították el. A világszép királynéból a világ legcsúnyább asszonya lett.

    A patikus most már kezébe adta az üveget a szivárványos vízzel.

    - Ezzel méltóztassék megmosni a kedves fia arcát! Attól eltűnik a betegség minden nyoma.

    - És a magamét is? – kérdezte szomorú mosollyal a királyné.

    A gazda fölkacagott.

    - Nem, szép hölgy! Önnek nem használ az orvosság. Sohasem nyerheti vissza a régi arcát. Ha csak valami csoda által nem, – no de manapság nem történnek már csodák!

    - Miféle csoda által? – kérdezte a királyné.

    - Visszanyerheti a régi arcát – haha! – ha valaki komolyan mondja és hiszi, hogy ön a világ legszebb asszonya! Volt szerencsém! Ajánlom magamat!

    A királyné tudta, hogy ez lehetetlen, mert hiszen most ő volt a világ legrútabb asszonya. A fáradságtól vánszorogva hagyta el a Himlő-patikát. Most már a huszár mellett az orvosságos üveget is szorongatta a keblén. Száz lépést is alig tett meg a fekete sikátorban, amikor egy bolthajtásos kapuhoz ért. Áthaladt az ív alatt és ekkor nagy fényesség áradt szemébe. A palotatér lámpái ragyogtak az éjben és a királyi palota ott állott a tér végében.

    A gárdák persze nem ismerték meg királynéjukat és nem is akarták beereszteni a kapun. Olyan rút volt, hogy félelem és szánalom fogta el az embereket. A királyné azonban megmutatta nekik a fahuszárt és amikor az hetykén elkiáltotta magát, hogy hop, hop! – akkor nagy örömmel beeresztették. – Megjött a kiskirály beszélő huszárja! – kiáltották sugárzó arccal.

    A nagy lépcsőn sok virág nyílott; arany kalitkában ott csipogtak a kiskirály kedves énekes madarai is; a fordulónál szép márványszobrok ékeskedtek. Amikor a rút királyné fölvánszorgott a lépcsőn, a virágok hervadtan lekonyultak, mintha leforrázták volna őket, a kis madarak holtan lehullottak, a kőképek pedig könnyezni kezdtek.

    A királyné belépett a betegszobába. A fia vérvörös, sebhelyes arccal, lázasan és eszméletlenül fetrengett ágyán. Senki sem volt mellette; mindenki félt az irtózatos betegségtől. Az anya szelíden megcsókolta a fia tüzes homlokát, aztán egy selyemkendőt megitatott a szivárványos vízzel és óvatosan megmosta vele a beteg arcát. Mire levette a kendőt, a fiú arca sima és fehér volt, akár a rózsalevél… Egy himlőhely se látszott már rajta!

    A királyné ekkor odatette a huszárt a kiskirály szívére. A gyermek megmozdult, majd mosolyogva kinyitotta a szemét, aztán gyorsan a huszár után kapott… A huszár megszólalt: hop, hop! – és a kiskirály tapsolni és ujjongani kezdett nagy elragadtatásában.

    - Föl akarok kelni! Játszani akarok a huszárommal! – kiáltotta vígan.

    És nevetve kiugrott az ágyacskájából és egy ingben körültáncolta a szobát. De aztán egyszerre megállott és elkomolyodott. Odasompolygott édesanyjához, aki örömében könnyezve ült az égy szélén.

    - Jaj, édes mamám, mi történt veled? Hová lett a ragyogó szemed? Hová a rózsás arcod?

    A királyné szelíden megsimogatta a gyermek fejét.

    - Ne törődj vele, kis fiam! Nem baj az, ha én rút vagyok is, csak te légy szép és boldog!

    A fiú szenvedélyesen odavetette magát az édesanyja keblére.

    - Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz, hogy rút vagy! Te vagy a világon a legszebb mama! Te vagy a legszebb!

    És gyöngéd kézzel végigsimított a királyné fehér haján és forró csókjaival elárasztotta arcát. És ekkor csoda történt. A gyermek csókjai alatt egymásután eltünedeztek a sebhelyek: a királyné arca rózsás és tündöklő lett; a megvakult szép szeme megint fölragyogott; haja színaranyként fénylett. Megint ő volt a világ legszebb asszonya. A palotában és a kertben ekkor mindenütt nyílni kezdetek a virágok, dalolni a madarak, a kőszobrok pedig elmosolyodtak.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo