Szalatnai Rezső: A költő nem hal meg

Bármerről nézzük is, Babits Mihály távozása veszteség és igazságtalanság. Eltűnt egy ember, aki a magyar szellem és magatartás történeti értékrendjének egyik legsajátosabb képviselője volt. Soká betegeskedett és nyitott szemmel várta a halált. Nem félt, nem esett kétségbe. Az a Babits Mihály, aki emez esztendő augusztusában a halált várta, bátor és éber lélek volt, hajthatatlan és konok, makacs és szilárd és ellenálló, mint a nemes fémek, melyekre nem hat a környezet. Így láttuk őt már néhány éve, az ellentétek és suttogó hírek hínárja fölött, írásműveiből, az utolsó versekből és tanulmányokból. És így szerettük őt, most már megvallhatjuk, láthatatlanul és ismeretlenül, hisz a szellem számára nem kellenek a szemlélet fényképei. Mesterünk és őrizőnk volt, mértékünk és biztonságunk, mely a szlovákiai magányban különös erőt jelentett. A mi harcunk és életformánk hitelét jelentette ő az elmúlt években, ő volt a textus, melyre hivatkozhattunk magyarok és nem-magyarok előtt. Felelős, rendületlen szöveget tartott s épp emiatt éreztük őt hiteles helynek és hősnek. Rangot képviselt az írástudók között, a legmagasabb jelzéssel állott elül, igényünk és ösztönünk szerint húzódtunk hozzá.

    Valaki szólhatna, Adyt is így szerették. Igen, Adyt is, még pedig egyszerre és párhuzamosan Babitssal. Tudjuk, Babits Mihály (és Kosztolányi Dezső) minő álláspontra helyezkedtek Ady költészetének értékelésénél. Éveken át szomorúan olvastuk és hallgattuk a pesti irodalompolitikai vitákat. Hisz nekünk is volt részünk ilyesmikben. De nem vettük tudomásul, mert lényegtelennek tűnt fel. Az írásműveket olvastuk el; az íróra nézve ez a döntő s az irodalomra nézve hasonlóképpen. A kisebbségi létben nyugodtan és szenvedélyek nélkül válogathattuk ki egymás mellé az értékes alkotókat, teljesen figyelmen kívül hagyva vonatkozásaik egyfajta szálait. Ady nagy tudatosító erőnk volt tüstént a létforma elején, benne a Duna-táj örökségét tisztelhettük és érezhettük, hogy ez az örökség élő valami, akárcsak költeményeinek eredeti szépsége. Babits fokozatosan hódított meg. Amint hűlt körülöttünk a józanság és emberiesség tüze, úgy csapódott fel az ő lángja. «A nemzet – írja egy cikkében – néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren is ordítoznak». Úgy éreztük, a magyar nemzet ő benne él most. A változások közepette a változatlanságokra hívta fel figyelmünket. Rámutatott a magyar tradícióra, mely független a korszellemtől és a divatoktól. Külső és belső események hullámverésében kinyilatkozásként olvastuk nevezetes cikkében «A tömeg és a nemzet» címűben ezeket a sorokat: «A szellem adta meg az európai Magyarország erkölcsi erejét és életlehetőségét és életlehetőségét a művelt népek között. Keleti jellemünk s nyugati kultúránk találkozott ebben a szellemben, becsületes lovagiasság és belátó okosság. A szabadság pogány szeretete a béke és igazság krisztusi hitével. Hogy megszüljék többek közt a magyar jogérzetet, mely nemzetünk egyik büszkesége. Ennek a szellemnek kivirágzása volt a XIX század magyar liberalizmusa. A legtisztább keresztény érzés sugallta: az emberszeretet s az emberi lélek szabadságának tisztelete.» Egy virtuális Magyarország igazolása volt Babits Mihály, akárcsak Ady Endre is. Ady háborgásait és nyughatatlanságát sorsunk miatt Babits értelmi kételye fűzte össze. Ady a Tiszántúlról jött, Babits dunántúli volt. Ady végzetes református, Babits küldetésszerűen és igazságosztóan katolikus. Ady a drámai magyart élte át, Babits a nézőt és töprengőt. Ady az életből szívta az eszméket, Babits az eszmékből közeledett az élet felé. Ady a magyar szavakat forradalmasította, Babits a magyar mondatot. Mindketten egy nemzedékből valók voltak, egy gondolatot szolgáltak, egymástól büszkén el-elszállva, a pálya befutásának törvényével a szívükben, a pályáéval, melyet különbözőnek éreztek. Most derül ki, mennyire azonos volt. Mindez elmondandó ma Szlovákiából, a magyar irodalom és szellem egységes és megbonthatatlan erejének érzésével, egy halott költő el nem múló nevelő hatása előtt.

    Ez a költő, akinek ilyen képét érezzük magunkban, rendkívül összetett írói egyéniség volt. Az alkotás szinte egyetlen műfaját sem hagyta érintetlenül. Versekkel, újfajta versekkel jelent meg és cikkeivel izgatta első olvasóit. Érezhető volt, akárcsak a hangján, a magány iránya, a súlyos, tömör, teljes zengésű stílus, mely egyszerűnek és könnyűnek tűnik fel az első pillanatban, aztán mély s visszatérő visszhangot ver fel benned, mint Bach valamely muzsikája. Később regényeivel és műfordításaival tűnt fel. Aztán irodalomtörténeti esszéivel örökítette meg nevét és bírálataival s megint a verseivel és novelláival hódított új híveket és ellenségeket. Dante Isteni színjátékának remek fordításával, régi görögök és Shakespeare tolmácsolásával, angol, francia, német, olasz poéták bevezetésével s átadásával gyönyörködtette az olvasót. Aztán apró cikkeket írt, vallomásokat és napló-töredékeket tett közzé. S aztán folyóiratot szerkesztett; egy könyvkiadó-vállalat élén állott, a Baumgarten-díj kurátoraként működött, szóval irodalompolitikát végzett s éppen ez szerezte neki az érzékeny embernek, a legtöbb ellenséget. Írók két háború között – mondta Babits utolsó kötete címében. A két háború közé szorult éveknek magyar írástudója volt ő. Ez volt az ő korszaka.

    Messzi Fogarason, a vidékiségben élő fiatal tanár gyertyát gyújt a görög klasszikusok szövegére s a havasok alatt írja első nagy költeményeit.  

Ó,
Desolatio!
Nekem e föld halni jó, –
ezek a felhők –
(nekem ilyen… szemfedők… kellenek)
ezek a havasok –
(nekem ilyen… sírkövek… kellenek).
    

    Ebben a magányban, mely végigkísérte életét, mint egy öltöny a testet, fejlődött ki Babits Mihály egyénisége. Barátok helyett az európai világgal jött össze s a magyar élet és irodalom fanyar, hasító, bűvös magányosságú költőivel. Nem lett emberkerülő, sőt emberszeretete így kristályosodott ki. Később egy helyütt azt írta vallomásképpen, hogy «Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér» – s mennyire igaza volt. Első köteteinek verseiben összefutottak az európai líra szinte összes lehetőségei; ízek és formák zsibbasztó rajzása fogja el az olvasót, mintha tájak közt járna, végig valamennyi vidéken, a legcsodálatosabb lírai vegetációban. Nyugati és déli lehetőségek olvadoznak itt a magyar forma keménységében. Metafizikai derengések s a megismerés rejtélyes lobbanásai lépten-nyomon. S mindebben kezdettől fogva a legrégibb európaiakkal és ódon magyarokkal szövetkezve tüstént úgy jár-kel, mint a szellemi kontinens társteremtője. Ő írta meg az európai irodalom történetét, a könyvet, mely egykor lexikona lesz egy szellemi emberiességben élő nemzedéknek.

    A költő soká a világ dolgain kívül élt, az esztétikai szemlélet és édes matériája területén. Hangszerelte, újból meg újból kipróbálta a magyar költői mondatot. Játszott vele, díszeit váltogatta, csiszolta és ötvözte, míg tökéletesnek és teljesnek nem érezte. Élményeiből, emlékeiből, szülőföldje ízeiből, könyvek között megtett útjairól számolt be, csak épp érintve a tárgyi vonatkozásokat, egy harmóniába épített világ szemléletével. Aztán jött ez első világháború s megdöbbentette a költőt. A valóság élménye vette körül hirtelen s határozni késztette. Babits Mihály határozott is. Az ember, s a magyarság sorsélményeit vállaló s kifejező költő jelent meg ekkor az új Babits-versekben. A tökéletes versek írója szembefordult a háború fúriáival s a Béke hirdetője lett. Egyszer számba fogjuk venni a magyar írók magatartását és alkotásait az első világháborúból. S akkor majd látnivaló lesz, hogy legjobb alkotó íróink, Adyval az élén, mily tisztán és erősen képviselték a magyar literatúra lényeges örökségét. Meggyőződésüket és az igazságot, élményeiket és vágyaikat merték kifejezni és vállalni. Köztük volt Babits Mihály, akinek írásaiból annál erősebben csapott fel ez a láng, mert a maga Európáját és Magyarországát is védte vele, melyet ott érzett a magyar tájakban, a Dunántúlon, mint Vörösmarty és Berzsenyi Európáját és Magyarországát. Gondolunk csak a Húsvét előtt című nagy költeményére.    

De ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélegzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él, az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon alleluja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre,
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!
    

    Így szólalt meg, és ehhez hasonlóan, annak a kultúrának a nevében, melynek akkor már elismert hordozója volt. Most érik meg az a Babits Mihály, aki nemcsak mindnyájunkhoz szól, de mindnyájuknak valót mond is. A verseken az élet hitele s a nemzet pecsétje, oly rendületlenül és eltörölhetetlenül, oly természetesen és teljesen, mint egy döntő, igaz, nagy tanú vallomása. Az európai korok legszebb textusaiból rázza fel a valóság, hogy az Igazság vallója, a Tanítás végzője, a Szépség és Teljesség világnézetének hirdetője legyen. Csodálatos módon történt, hogy nem kellett ehhez az új formához semmiféle átértékelést végrehajtania. Az elefánttorony finom, halk költője lélekben és igazságban kész volt új szerepére. A magyar sors tragikus fordulatai, válságai, a nyomor és szenvedés mindenfajta megnyilvánulásai mélyen megrendítik őt is. De kereszténysége s humanizmusa átfogó, széles távlatokra s nyugalmas, türelmes, biztos derűre készteti. Csalódása és undora a véres szavaktól, az anyagiasság ronda és töppedt bizalmaskodásától végzetesen és örökre elválasztja minden divattól, újdonságtól, hírtől, fondorlattól és napi politikától. Egyre feljebb emelkedik. Az esztergomi dombokról nemcsak az országot és a nyájas Dunántúlt látja, de az egész világegyetemet, a Napot, mely nem emlékszik a csillagokra, a nemzeteket és a jövőt. Azért tudott oly élesen találó biztonsággal írni minden zavargó dolgunkról és eseményünkről, hazai és európai viszonyokról egyformán. Megvesztegethetetlen szemmel nézett szét. A fiatal kortársak előtt úgy tűnt fel, mint egy konzervatív magányos írástudó, antik írók szövegei között, szótalan magatartásával a korszerű lendületességek előtt. Az is volt Babits, igen, konzervatív és ez a konzervativizmus a halál előtti években megkapta az ellentétes oldalról az összes elutasító politikai jelzőket is. A kor változataiban azonban Babits változatlansága: megtartó, bíztató erő lett. Mély erkölcsi magatartása csaknem vallásos színezetet kapott. Velünk élt, láthatatlanul, de érezhetően. Holt próféta, mondta egy megrázó költeményében, holt próféta a hegyen; Jeremiással és Jónással azonosította magát, elvált mindentől és mindenkitől, a sekélyektől éppúgy, mint a tartalmasaktól, magányából nézte a világ süllyedését.    

Mindegy! A világ süllyed vagy én lettem halott,
Akként élek, mint akik már Változatlanok.    

    Abszolút verseket írt, a tartalom és forma azonosult bennük. Virágok, bogarak, madarak, csillagok közé vonult félre. «Mert így vonul ma félre, aki jó: küzdeni a komisznak való, míg eljő az új háború majd s kipusztítja az emberi fajt». De hirtelen kürthangok szólnak a verseiből, intések és fények hullanak elénk, megszólal a természet a hosszú tűnődés után. Káprázik a szemünk. Ismét a nagy lírai varázsló tűnt fel. S megkönnyebbülten, a beteljesülés és megértés bronz őszi színeivel, az érett férfi tiszta látásával s rendületlenségével suhannak el vele a mulandók felett: a múlhatatlanságba.

    A költőről szóltunk csupán, holott ugyanakkor szólnunk kellene Babitsról a regényíróról s a tanulmányok és műfordítások klasszikus szerzőjéről is. Prózájának sajátos varázsa van. Akár esszéjét, akár elbeszélő stílusát élvezzük, megkap az a hasonlíthatatlan fegyelem és latin világosság, az ő érdekessége, melyet néhol-néhol áttör a magyar ízek emlékező derűje, borillata, hajnali párák és az őszi gyümölcs hamva. Mily megrázóan tudott ez a költő események és történeti utalások nélkül emlékeztetni magyar voltunk lényegére. Mondatai egyszerűknek látszanak, külön-külön, de együtt, összefűzve; tüneményes csillogással fogják meg az olvasót. Hasonlatait, mondatrészeit kiragadva, pőrére húzva, nem tudjuk meg, kivel van dolgunk, csak a modorosságát tapasztaljuk. Együtt, egyben, összeállva zeng szépen a Babits-mondatok koncertje. Fiatal korában játszott a prózájával is. bíbelődött a mondattal, akárcsak első verseivel. Később különös könnyedséggel, minden ékítmény és cifraság nélkül írt. Ő csinálta meg a teljes zenéjű magyar prózai mondatot. Eszünkbe jut a Gólyakalifa, a Tímár Virgil fia és a Kártyavár, három kisebb méretű regénye, a fiatalabb évekből. S a Halálfiai, a nagy regény, melyben a magyar középosztály széthullásáról számol be. Az események sorozata ismert, minden nagy regényírónk foglalkozik vele, de Babits nem a külső okokat firtatja, nem vagyoni romlásról beszél, hanem a lelki képet rajzolja meg. A magyar kisváros alakjai a borízű, borból élő világban elzárkóznak mindentől. Levegőtlenségük fojtogatóan hat a fiatal nemzedékre, mely idegességében, nyughatatlanságában fájdalmasan tapogatódzik a világ és ország falai között. A falak között, ahol sötétség van! S eszünkbe jutnak tanulmányai és cikkei. A tanítás és elemző nyugtalanság csodálatos gyakorlatával hatolt be ez a költő más írók szellemébe, például Vörösmartyéba, de végig a magyar és idegen írókéba, akik vonzották és gondolkodásra késztették. Krisztusi munkája, irodalomtörténeti értékelései új megvilágításba helyezték irodalmunk egy-egy problémáját. Megállapításai, mondatai élénken élnek még emlékezetünkben, esszéinek páratlan érvelő és előadó heve egyedülálló hatással volt ránk.

    Úgy távozott el, mint aki bezár egy ajtót s ez az ajtó fel nem nyílhatik többé. Babitscsal együtt megszűnt a «Nyugat» is. A folyóirat, melynek hatásáról és küldetéséről szellemi életünk történetében annyit szóltak és disputáltak már, de korántsem végérvényesen. Babits nevelő hatása a «Nyugat» lapjairól áradt szét. Akik tanítványaiként hűségesen ragaszkodtak hozzá, a mesterhez, e lapban örökítették meg magukat, Babits volt a válogató, irányító, ízlésfejlesztő és elutasító. Szigorú mértéke volt, mint minden igaz nevelőnek. Úgy éreztük, amikor írásműveinket közzétette, hogy hitelesítette jelenlétüket a magyar irodalomban. Még felnevelte azt a nemzedéket, mely most nélküle szétszórodik. Mert a szerkesztővel a lap is megszűnt. A «Nyugat» nagy gárdája tragikusan távozott el a Lélek országába, annyi ellentét és félreértés közepette, hogy majd a megmaradottak, a fiatalok, tanítványok szólhatnak róluk a végső pontos szókkal. Jaj, látjuk a sort: Ady, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Osvát Ernő, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, József Attila sorsát. S most Babits Mihály beteszi az ajtót. Valami megszűnik lelki életünkben, holott élnek még a «Nyugat» köréhez tartozók s Babits tanítványai mind. Valami megszűnik s nem tudjuk, minő formában tűnik fel a szellem, az ő szellem s a «Nyugat» szelleme mostantól fogva. Annyi bizonyos, hogy nem halt meg, aki testi mivoltában eltávozott most tőlünk. Az idő és sorsunk alakulása aktuálissá teszi Babits minden lényeges vonását és szavát. Magatartásunk visszahívja az ő magatartását. Ízlésére és biztonságára hivatkozni fogunk ezentúl, erősebben mint valaha. Közöttünk marad, szítani fogja nyugalmunkat és türelmünket. Közöttünk marad múló vonásai nélkül, a lelki hatóerő egyenlő irányú áradásaképpen.

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 trianonest A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf