Sajó Sándor: Egy kőkereszt beszél

Megsüppedt síron barna kőkereszt.
A kő alakja vállas emberé.
A félhomályban ráhajló faág
Beszélő ember karjaként mozog.
A sírjából kelt ember így beszél:

Van már e földön minden, ami jó,
repülőgép és rádió,
már kicsi szám a millió;
fény- s hanghullámok röpítik tovább,
országokon át, óceánokon át,
a szót, a hírt, – az ember nyomorát…
Repül az ember nagy-nagy messzeségbe,
föl a légbe, a kékbe, az égre,
maga sem tudja, mi végre.
A villámszikra iskolába jár
s már megművelten száz jót osztogat
és gyorsabb, mint a gondolat
és áldott, mint a napsugár…

De minden volt már, ami van
s ahogy te vagy most, voltam én is,
és semmisem lesz, ami van
s a Csimboraszó tetején is
bizony csak törpe vagy, fiam.

Van már itt minden, ami jó,
repülőgép és rádió,
fény- s hanghullámok röpítik tovább
a szót, a hírt, – s az ember nyomorát:
és búg a gyár és zúg a gép
és fáj a gond és sír a nép,
a gép az embert húzza-nyúzza,
s az éhes, bőszült emberállat
a gépet mind-mind összezúzza,
és vége lesz e szép világnak!
Ha millió szív kínra dobban
s kifogy a végső csepp örömből,
ha minden szenvedés kirobban
és már az égbolton dörömböl, –
ítélet lesz majd Babilonban!

Egyet lehel az Úr a földre:
és gőg és hívság és »kultúrfölény«
korhadtan hull majd sírgödörbe
s az ember minden gépcsodája
ott porladoz majd szertemállva
tűnt ezredévek elsüllyedt ölén…

Az égi törvény így betelvén,
az újult ember tiszta lelkén
fölgyúl az élet millió csodája
és koszorút fon Isten homlokára
és fölmagasztal, mikor megaláz:
a magból hogy lesz fű, virágszirom,
a fényből hogy lesz rózsa, liliom,
a búzaszemből hogy lesz dús kalász…
S elálmélkodva ennyi szent csodán
Istendicséret lesz a tudomány,
ember nem hajszol balga álmokat,
és együgyűn s nótázva szántogat
eltűnt világok szemfedő-porán…