Dsida Jenő: Miért borultak le az angyalok Viola előtt

/részlet/

ELSŐ FEJEZET
mely hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrű monostori erdő?
Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.
Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő
bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,
én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,
cserjék közt futosott: tán hogy ne legyen tanú pajzán
dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek
szép Violám kitakart testének hószínű rajzán
s ajkammal vonom útját száz finom árnyerezetnek.

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest
lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,
lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest
nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,
míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag
jószagú színes ölén. Ily cuppantó-zajú csókra
megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.
Elrezzentek a csókák. Könnyű ruhák lila csokra
ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szalag.

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt
szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemű mámor
ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.
Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor
s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot
látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti
lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott
s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti
s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,
néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.
Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj
s combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál…
Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó gally.

Mennünk kellett. Várt a világ, gondjával a pénz és
számtalan otthoni nyűg. Mialatt segítettem a lenge
fodru ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés
sustorgott ki szívemből, mintha damaszkuszi penge
gyors hasítása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,
mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek
s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötöző puha vászna
vagy te szívemnek. És ha a földnek hantjai födnek,
testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Csókolja meg, szeretőm, búcsúzóul a messzi-magas-tág
mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi!…
Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág:
Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli
nap tovasurrant, úgy fut el egyszerre a szép fiatalság.