Benedek Elek: Karácsonyi ének

Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó, a szél meg-megrázta az ablakot: Huszár nagyapó s nannyó a régimódi tűzhely mellett üldögélt, s időnkint a szénvonó lapátocskával harizsgáltatták a parazsat. A nagy hasábfák fel-fellobogó lángja csak nehezen világítá meg a kis szobát, mintha ez a félhomály is nagyapó s nannyó alkonyodó életét példázná. A tűzhelyen egy kövér, öreg macska dorombolt, a vén falióra halkan, bátortalanul ketyegett, de ezek nem zavarták a szomorú csöndességet, sőt inkább akkor zavarnák meg, ha macska dorombolása, óra ketyegése hirtelen megszakadna. Az asztal mellett egy növendék leányka tett-vett csöndesen. Ki-kinézett az ablakon, aztán fázósan rezzent össze, s szinte lábujjhegyen lépett az öregek mellé, nehogy megzavarja. Leült egy kis székre az öregek közé, s nézte ő is a fel-fellobogó lángot, a fénylő parazsat, mint homályosul el lassanként, finom hamupili szövődvén reá.

    Nannyó megfogta a leányka kezét:

    - Ugye, unalmas itt nálunk? Mondtam, hogy legalább ma estére menj haza.

    Megszólalt nagyapó is:

    - A fiataloknak fiatalok társasága kell. Az öregember zsémbes, rosszkedvű. Törődött teste a puha ágyban sem talál igazi nyugodalmat. Jajszóval fordul egyik oldaláról a másikra. Egész éjjel: jaj, a lábam, jaj, a derekam – zavarják a fiatalok álmát.

    A leányka élénken tiltakozott:

    - Ó, ó, az én álmomat nem zavarják. Amint a fejemet a párnára nyugtatom, becsukódik a szemem, s olyan édesen alszom reggelig!

    - Jó, jó, de ma estére mégis haza kellett volna menned. Bezzeg, van ott most víg élet! Hallgatják a kántáló gyerekek verseit. Aztán asztalhoz ülnek mind, s durákot játszanak. Azt én is szerettem játszani. Amikor a nagybácsid hazajött karácsonyra… – Nagyapónak elakadt a szava, könnybe borult a szeme.

    - Most nem jő haza – sóhajtja nannyó.

    - Sem ő, sem a többi – folytatta nagyapó.

    A leányka az ablakhoz futott, hosszan kinézett, de nem látott egyebet a nagy fehérségnél. A hó a kis virágoskertben szinte az ablakig ért már. A száraz mályvakóró alig látszott ki a hóból. Csüggedten tért vissza az öregekhez.

    - Nem jöhetnek el. Pedig bizonyosan tudom, hogy eljöttek volna. Hallja, nagyapó, mint zúg a szél? Nézzen kifelé, hogy hányja a szél a havat!

    Az öregekhez simult: de jó most itthon, fedél alatt!

    Mondta nannyó:

    - Azon nem is csudálkozom, hogy a nagybácsid nem jött haza. Én már voltam egyszer Pesten, tudom, hogy milyen messze van tőlünk.

    A lányka epedve sóhajtott fel:

    - Istenem, ha egyszer én is elmehetnék abba a szép városba! Álmomban már többször voltam ott. Éppen olyannak láttam, mint amilyennek a mesék a tündérvárost mondják.

    - Olyan is, gyermekem, éppen olyan. Én láttam, én tudom.

    - S hiszik-e, egyenest a nagybácsi házához találtam. Láttam a gyerekeket is. Sokáig játszottam velük, aztán mondtam nekik: Na, gyerekek, nekem most haza kell mennem, mit üzentek nagyapónak s nannyónak?

    - Ugyan, mit üzentek? – kérdezték az öregek egyszerre.

    - Csókoljuk a kezüket, jöjjenek Pestre!

    - Azt nem mondták, hogy ők ide jönnek?

    - De, de, igen, emlékeszem, világosan emlékszem, hogy mondták ezt is.

    - Ez igazán szép álom volt – mondta nannyó.

    - Ez igazán szép – mondta nagyapó is.

    Folytatta nannyó:

    - Hiszen, tudom én, hogy a fiam itt volna most is, ha szárnya volna… De mit csináljon szegény feje? Karácsony este csak nem hagyhatja el a gyermekeit? Emlékszik, nagyapó, amikor a gyermekeink még mind itthon voltak? Ó, de szép volt!

    Nagyapó mélázva harizsálta a szenet. Nem felelt a kérdésre, szóval folytatta méla gondolatát.

    - Felneveltük őket, s lám, nem maradt nekünk, csak ez a leányka. Ezt ide adták, hogy öreg napjainkban vigasztalónk, gyámolítónk legyen. Szegény leányka! Te itt megvénülsz mellettünk…

    - Ó, nagyapó, ne mondja ezt! Én jól érzem itt magamat. Annyi jót és szépet tanulok maguktól. A meséit, a régi történeteit mindig hallgatnám.

    - No, no, majd megunod. A vén cigány mindennap felejt egy nótát, s azt a keveset, ami megmarad, szüntelen ismétli.

    - Csak ismételje, nagyapó!

    - Különben meglehet. A nagybácsid is szerette hallani. Még most is, ha hazajő… vajon jön-e többet? Látod, látod, leányom, így járnak a szegény szülők. Felnevelik a gyermeküket világ pompájára, s mi örömük benne? Elrepülnek, mint a madár, messze földre, s csak a hírüket hallod. Látod-e többet, vagy sem, a jó Isten tudja… Hallom, hogy a Lakatosék fia hazajött karácsonyra. No, látod-e, a vén Lakatos asztalosnak adta a fiát, jó mesterség, becsületes kenyér, még úr is lehet belőle. Ez a fiú minden nagy ünnepre hazajön.

    - Ne békétlenkedjék, nagyapó! Hazajő, persze hogy hazajő. Könnyű neki. Brassóban lakik. Laknék Pesten!

    Hosszú hallgatás áll be. Már a vén macska sem dorombol, csak az óra ketyeg. Lassan, vontatottan, mintha nehezére esnék, üti el a tíz órát.

    - Tíz óra. Feküdjünk le, nagyapó!

    - Feküdjünk, feküdjünk! Minek? Úgysem tudom elhunyni a szememet.

    Az ablak alatt e pillanatban megcsendül a kántáló gyerekek éneke. Csudálkozva néznek össze az öregek.

    - Lám, lám, hozzánk is eljöttek.

    Behallik az ének minden szava, ámbátor, ha nem hallanék is, az éneket jól ismerik. Ezt énekelte nagyapó is gyermekkorában. Ezt az ő apja is.

Örüljetek, örvendjetek,
E napon vígan legyetek,
Mindnyájan most vigadjunk,
Mert ma született Urunk.
Siessünk, ne késsünk,
Betlehemi istállóhoz
Induljunk.
Lőrincke, Ferencke,
Vigadjál,
Andriska, sípodon
Sípoljál!

    Nagyapó halkan dünnyögi: Úgy, úgy, vigadjál, sípodon sípoljál. Az ablak felé fordul tekintete, mintha bíztatná a gyerekeket: tovább, tovább!

Isten fia a jászolban,
Szénán fekszik a szalmában,
Szűz szent anyja ringatja,
Szent József takargatja.
Pásztorok, vigadjunk,
Mert született Urunk,
Kit régen vártunk,
Gyurika örvendezz
És dudálj!
Jancsika, sípodon
Furulyálj!

    Utána mondja nagyapó: Jancsika, sípodon furulyálj!

    Áradozva mondja nannyó:

    - Emlékszik-e, nagyapó, de szépen énekelte ezt a mi fiunk! A hangja kicsengett a többi gyereké közül, mint az ezüst csengő!

    - Kicsendült, ki – bizonyítja nagyapó. – Mintha most is hallanám. A te apád is szépen énekelte – fordult a leánykához. – De most neki sincs hangja. Megöregedett. Szemünk láttára öregedett meg. S mi még élünk, áldassék érte Isten szent neve!

    - Nagyapó! Nannyó! Hallják? Csengettyűszó! Nem hallják?

    A leányka izgatottan szalad az ajtónak, fejét kidugja, majd hirtelen visszafordul: – Igen, igen, valaki idejött!

    Fölkelnek az öregek is, izgatottan kipirult arccal tipegnek-topognak, mennének ki, de a kislány nem ereszti: maradjanak, maradjanak, még meg találnak hűlni.

    - Ó, ó, Istenem, vajon ki jöhetettt? Talán apádék?

    - Nem az ő csengőjük!

    - Vajon, a legény itthon-e? Lesz-e, aki segítsen?

    Így telik el néhány perc, végtelen hosszú idő az öregeknek, remény, aggódás közt. Vajon ki jöhet?

    Végre megnyílik az ajtó, s belép egy hosszúbundás székely ember, utána egy úriruhás ifjú, széltől, hidegtől elkényszeredetten. Amint belépnek a jó meleg szobába, csak úgy csurog le róluk a ruhájukra fagyott hó. Az ifjú révetegen néz körül a kis szobában, alig hallani a köszönését. Édesapja viszi a szót, s ámbátor látszik, hogy a hideg őt is megviselte, előbb megáldja az ünnepet, s úgy kerül sor az engedelemkérésre, hogy késő este bebátorkodtak, szállást kérni éjszakára.

    - Isten a szállás – fogadja nagyapó. – Telepedjenek le! Ide a tűz mellé.

    Aztán megindul a beszéd, s annak során kiderül, hogy kik a jövevények.

    - Kerekes Balázs az én becsületes nevem – mondja az apa. – Csíkszentsimoni ember vagyok. Ez a legény az én fiam, Kolozsvárt tanul az egyetemen. Mikor is vala? Ugye, tegnapelőtt? Jő a telegrám s mindjárt meg is nézzük a feleségemmel, vajon mi lehet benne. Hát, a fiam jelenti, hogy hazajő karácsonyra, várjam ekkor s ekkor a vasútnál. Hiszen hogyne vártam volna, pedig hozzánk egynapi járat a vasút. Én ott voltam már hajnalban, pedig csak délre, nézek fel s alá, mindenfelé, jő-e a gőzös? Nem jött bizony. Egyszer csak hallom fél füllel: nagy hófúvás van, este jön meg a gőzös. Úgy is lett. Setétben indultunk az állomástól, alig tudánk csak idáig is elvergődni. Mondta a fiam: „Édesapám, kérjünk szállást valahol, ne menjünk neki az erdőnek.” „Jól van, fiam – mondtam én –, nekem ugyan nincs ismerősöm itt, de a székely embernek szavajárása s a szíve is azt mondja: Istené a szállás.”

    - Ez úgy volt, úgy van s úgy is lesz minden időkben – mondta nagyapó.

    - Azt mondja a fiam – folytatta Kerekes Balázs –, hogy ő tudja, hová menjünk. Hogy ő ismer ebből a faluból egy urat, aki nagydiák volt, amikor ő kicsi. Annak még él az apja, menjünk oda. Így alkalmatlankodám ide.

    - Jól cselekedték, igazán jól cselekedték.

    Ezalatt a kislány asztalt terített, nannyó a takaréktűzhely mellett forgolódott, kobászillat áradt el a kis szobában, melegedett a töltött káposzta. Oda-odaszólt nannyó az ifjúnak:

    - Megfázott, ugye, lelkem? Ó, Istenem, Istenem, ilyen volt az én fiam is. Így húzta haza a szíve. Nem félt sem a hidegtől, sem a hófúvástól, minden karácsonyra hazajött. Pedig ő Pesten tanult.

    Felvidult nagyapó is. Madarat lehetett volna vele fogatni.

    - Ó, de jó, hogy az Isten ide vezérelte. Te leányka, tettél- tüzet a „tessék”-szobába? Jó táz legyen! Az ágyneműt melegítsétek föl! Éreztem, igen, éreztem – folytatá nagyapó –, hogy mégis jó valaki. Tessék, Kerekes Balázs barátom, öcsém uram, kerüljenek az asztalhoz!

    Leültek az asztal mellé az öregek is, s a vendégek kedvéért ők is falatoztak.

    - Szereti-e, lelkem, a töltött káposztát? Ó, hogy szerette az én fiam! Egyék, lelkem, egyék! – bíztatta nannyó. – Juliska, töltsed a bort. Hol a szemed? Vigyázz ide!

    Éjfél is elmúlt, mire fölkerekedtek az asztal mellől. A vendégek átmentek a „tessék”-szobába. Ott hatalmasan dorombolt a tűz, pattogtak a szikrák, enyhe melegség, virágillat fogadta. Nannyó bekísérte őket, s még ő maga is újra rázogatta, puhítgatta a vánkosokat.

    - Ide feküdjék, lelkem, ide! Ez az én fiam diákkori ágya. Úgy. No, most aludjanak jól! Nyugodalms jóccakát kívánok!

    Nagyapó feküdt már, amikor nannyó visszatipegett. Tréfásan, ingerkedve fogadta nannyót.

    - No, tudom hogy jó ágyat vetett annak az ifjúnak. A fia ágyára fektette, ugye?

    - Oda fektettem, nagyapó, oda. Ó, de felvidult a szívem! Úgy tetszik nekem, mintha az édes fiam volna itthon.

    Mondta nagyapó:

    - Áldassék érette Istennek szent neve, nekem is úgy tetszik.

    Valahonnét, messziről, ide szállt a kántálók éneke: „Örüljetek, örvendjetek… szűz szent anyja ringatja… szent József takargatja…”

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf