Gyallay Domokos: Jézus Maroskenden

A maroskendi eklézsia a múlt század derekán a legjobb legációk közé tartozott. Sok úri patrónus élt a faluban, buzgó hívek, akik ezüst tallérokkal fizették meg a fiatal igehirdető fáradságát. De a jámbor gazdák sem sajnálták a szentegyház ünnepi követétől az ezüst húszasokat és piculákat, ha illendően meg tudta csillogtatni előttük a mennyország üdvösséges javait.

    Az egyik karácsonyra a tisztelendő rektorprofesszor jó tetszéséből bizonyos Barabás Pál nevű teológus nyerte el a maroskendi legációt. Külföldi akadémiára menendő, jeles ifjú volt, a jámborság és a jó igyekezet példája, professzorok kedveltje. A maga emberségéből felnőtt szegény diák.

    Hát nem is hozott szégyent iskolájára. Olyan gyönyörűen meghirdette a karácsonyi nagy örömöt, olyan lelkes, zengő szavakkal, hogy a templom hidegében is forróság öntötte el a hívek szíve táját.

    - Ez aztán tudja éltetni az embert Isten igéjével – mondogatták a maroskendiek a templomból hazamendegélve.

    Az ünnep délelőttjein az úri patrónusoknál tisztelgett a legátus, vecsernye után pedig a gazdaemberek házait járta végig az egyházfi társaságában. Mert így szokás ez évszázadok óta: a híveket otthonukban is meg kell látogatni, és az ünnepet szép tisztességadással felköszönteni.

    Hiszen kellemes út volt a Barabás Pálé! Az ezüst tallérok és ezüst húszasok egyre sokasodtak az ünnepi dóka öblös zsebében, mint a nagy halak és a kis halak a szerencsés halász iszákjában. A legátus megelégedéssel szűrögette ujjai között a szapora kincseket; futni fogja belőle öltözetre, lábbelire, könyvekre. Minden garasnak megvan a helye.

    Harmadnapjára csak egy utca maradt megjáratlanul, hamarosan végeztek vele. Az utolsó háznál, a Maros partján állottak meg; a folyó téli zajlással, zörögve tekergőzött medrében, mint valami pikkelyes hátú nagy kígyó.

    Az egyházfi átmutatott a túlsó partra.

    - Azok a házak, túl a vízen, szintén Maroskendhez tartoznak, de nem érdemes oda átfáradni, mert nyomorult nép lakik ott, azoktól ugyan egy garast sem lehetne kivasalni…

    A legátust megkapta a dolog.

    - Pedig, egyházfi uram, én azokat is meg szeretném látogatni! – szólt a túlsó partra bámulva.

    - Nem érdemes, higgye meg! Nagy nyomorúság van odaát… Összefutott, szegény, gyalogszeres nép… Nincsen ott mit keresni. Aztán meg a Maros is zajlik, nem lehet átcsónakázni.

    - Van híd a közelben?

    - Jó mérföldnyire innét, a szomszéd faluban. Ilyenkor, télvíz idején megszűnik az érintkezés a vízen túl lévőkkel. Fogadom, egy sem jött át az ünnepekre a templomba. Elrugaszkodott nép az, tessék elhinni…

    Visszafordultak. A főutcán elbúcsúztak egymástól. A legátus fölfelé indult, az egyházfi lefelé.

    „Átment volna kéregetni a nyomorultak nyakára, ha le nem beszélem! – füstölgött magában az egyházfi. – Hej, telhetetlen papzsák lesz még ebből!…”

    A legátus ezalatt meggyorsította lépteit. A szomszéd falu felé igyekezett, ahol híd vezet át a Maroson. Ő is gondolkozott magában.

    „Nem jöhettek ők a karácsonyi örömüzenet meghallgatására… hát annál inkább hozzájuk kell nekem mennem, és az ünnepet számukra is megáldanom…”

    S ment sietve a havas úton, körülötte fehér ragyogás és áhítatos csend a mezőkön.

    Még jó napvilág volt, mikor elérte a vízen túl levő házakat, de itt az északos szögletre már hideg homály borult. Szomorú hely volt, a reménytelenség szigete…

    Beszögzett ablakú, düledező viskók, aljukon árvizek szennyes hordaléka, tetejükön északi viharok dühös karmolásai.

    A hóba vert ösvényen elindult az első ház felé. Nagy család lakott a házban, ott szorongtak mindnyájan a pislákoló tűz körül, mint kotló szárnya alatt a fázékony csirkék. Fölrebbentek, amint belépett, és ijedt, ellenséges pillantásokat küldözgettek feléje.

    A legátus elmondotta a karácsonyi köszöntőjét. Szép bibliás szavakkal főként arról emlékezett meg, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket, s hogy Jézus áldása senkit sem illet meg méltóbban, mint a sokgyermekes szülőket. Az apa zavarban volt, s még azt is nehezen tudta kinyögni:

    - Köszönjük szép szavait, Isten terjessze ki kegyelmedre is a kívánt jókat!

    A legátus a gyermekek felé lépett, amire ezek végképp elvesztették bátorságukat, és a kuckó mögé hátráltak. Elnézte őket: sápadtak, éhezettek voltak, és szemük nagyokat lobbant, mitn a fogyó gyertya lángja…

    Barabás Pál belemarkolt a nagy kabátzsebébe, és egy halom pénzt tett az asztalra.

    - Fogadja el kegyelmed ezt a csekélységet – mondotta az apának –, és fordítsa jóra, mint az Úr Jézus karácsonyi ajándékát!…

    A második házban, ahová benyitott, öreg házaspárt talált. Fűtetlen, komor volt a szoba, és az öregek oly gyámoltalanok. Üdvösségükre kívánta az eltöltött ünnepeket, s megajándékozta őket az Úr Jézus nevében.

    Mire visszatért az útra, az emberek csoportba verődve vártak rája, mint valami csodára; alázatosan köszöntek neki, és utat nyitottak számára.

    A legátus azonban megállott a csoport szélén. Ott volt az utcasor apraja-nagyja. A homályos hideg égbolt alatt Jézus nevében ragyogó szavakkal köszöntötte őket.

    - Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugasztlak titeket!

    Majd az édesanyákat szólította, és aszott, reszketeg kezükbe ezüst tallérokat és húszasokat nyomott.

    Ekkor egy asszony lépett eléje, és esdeklő hangon így szólt hozzája:

    - Uram, kegyelmed olyan áldott jó ember, és a tudománya is csodálatos: könyörgök, fáradjon el amoda, a domb mögé, egy asszony fekszik ott nagybetegen, hátha meg tudná gyógyítani…

    - Vezessen oda, jó néni!

    A ház előtt, ahová érkeztek, egy kis kamasz fiúcska rőzsét rakott le egy gyalogszeres szánkóról.

    - Nyiss ajtót, meg akarjuk látogatni anyádat – szólt a legátus kísérője.

    Az asszony lecsukott szemmel, öntudatlanul feküdt az ágyon, arcán emésztő láz pírja. A legátus elgondolkozott kissé, majd a kisfiúhoz fordult:

    - Fiacskám, édesanyádat holnap a városba visszük a vármegye doktorához. Reggel szekérrel jövök értetek, várj rám!

    A hídon át visszatért a faluba a kurátornál lévő szállására. Számot vetett pénzével, bizony odavolt a nagyja, a nemesebbje, nem futotta belőle fuvarosra. Mert a doktorra és orvosságra is számítani kell valamennyit…

    A tervével azért nem hagyott fel. Korán reggel már ott volt a beteg asszony házánál. A fiúval eléhúzatta a szánkót, és útra készítette. Hosszú deszkákat tett beléje meg szalmát bőven, aztán fogta a beteget, és elhelyezte a szánkában.

    - Te fiam, itt maradsz hátul a szánka végén, és vigyázni fogsz a takarókra, én pedig húzni fogom a szánkát – magyarázta a fiúnak.

    Hegyen föl, lejtőn le szép simán haladt a szánka. Barabás Pál nagy párákat fújt a friss téli levegőbe, olykor megtörölte verejtékező homlokát, és megdörzsölte ujjait, amelyek ugyancsak meggémberedtek a szánka rúdján.

    Megérkeztek az ispotály udvarára. A legátus eltűnt a nagy épületben; nemsokára ápolók jöttek ki, és az asszonyt beszállították. A fiú egyedül maradt az üres szánka mellett.

    Nem sokáig kellett várakoznia. Barátja, a jóságos fiatalúr kijött az épületből, és így szólt hozzá:

    - Fiacskám, menj haza szépen az üres szánkával, és bízzál Istenben: édesanyád néhány hét múlva a maga lábán fog hazatérni… Végy magadnak ennivalót ezen a pénzen – nyújtott át néhány garast. Ezek voltak utolsó garasai.

    A vízen túliaknak ettől fogva ez volt állandó beszédtárgya: a titokzatos fiatalúr karácsonyi látogatása, annak édes vigasztalásai, alamizsnaosztogatása meg a beteg asszony iránt tanúsított csodálatos kegyessége… Ki volt, honnan jött, miért cselekedte mindezeket? Ily csodát nem ért meg a vármegye egyetlen községe sem, mert csoda, ami történt, megfejthetetlen titok… Hacsak az ispotályban levő szegény asszony nem tud valami bizonyosabbat mondani a fiatalemberről.

    A szegény asszony néhány hét múlva csakugyan hazaérkezett az ispotályból, éspedig a maga lábán, friss erővel, egészséggel. A tekintetében azonban valami különös volt, valami áhítatos vonás, és hangjában is változás érzett, csendesen és meghatottan beszélt.

    - Ki volt az a fiatalúr, aki ispotályba vitt téged a szánkóval? – kérdezték a falusfelei. – Nem beséltek róla bővebben a doktor meg az ápölők?…

    - Keveset beszéltek róla, de nekem az is elég – felelt az asszony.

    - Áldott jó ember volt, ezüst tallérokat osztogatott, és gyönyörűséges dolgokat beszélt nekünk! – mondták a népek.

    Az asszony égre emelte szemét, és elragadtatással, rendületlen hittel szólt:

    - Hát én megmondom, hogy ki volt az a fiatalúr. Az Úr Jézus volt, higgyék meg… Ő olyan jóságos pártfogója a szegény asszonyoknak… Eljött hozzánk, hogy kegyelmeteket szép szavakkal megvigasztalja, és engemet meggyógyítson. Maga az Úr Jézus volt, higgyék meg!…

    Az emberek előbb megdöbbentek, de aztán az ő arcukra is áhítat és elragadtatás fénye ült.

    - Az asszonynak nyilván igaza van: Jézus volt, ki minket meglátogatott, és megszentelte a karácsonyi ünnepünket, az ő szent lelke van mirajtunk… Áldassék érte dicső neve… – kezdették hirdetni lelkesülten.

    A szegény asszony hálás szívéből így virult ki egy szép legenda, amelyet ma is beszélnek Maroskenden. A szentestén, ünnepek áhítatos hangulatában elemlegetik az unokáknak, hogy Jézus egy karácsonyban a vízen túl lakó szegényeket, alamizsnát osztogatott nekik, és vigasztalást, jó reménységet csepegtetett szívükbe… Egy szegény beteg asszonyt pedig maga vont el szánkán az ispotályba…        

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo