Újházy László: Buda Ferencnek

Akár e tavaszban,
olyan világban élünk:
egyszer kánikula van,
majd elfagy a vetésünk.

Fütyül a betyár szél
tanya-hazánk felett, -
kiáltozásaink
már-már egyetlenek,

fut az ég velünk.
A betűk valóban holtak,
felesleges találmány:
kik olvastak, azok voltak.

Az irodalom „erdejében”
élő fákat vágnak,
s marad puszta, futóhomok
neki a világnak.

A „fennkölt” értelem
közönybe ásva rozsdáll,
vagy napszámba szegődik
a sok nagyokosnál?

„Hajtunk” a pénz után,
élünk szabadságban,
fuldoklunk mi mégis.
[Ámbár szabadság van.]

Azért egy szál virágot
ez a piszkos fény még adhat
szemeink közé – ökölcsapásként -,
hisz vagyunk mi
világi hólepedőkben szépet álmodó szegények.

És megadja az Isten, mert megadja megint:
lehet még rajtunk vért,
lehet véres ing