Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító 1883-ban Szekszárdon született, elhunyt Budapesten, 1941. augusztus 4. Vidéken és Budapesten hosszabb ideig középiskolai tanár. 1917 óta teljesen az irodalomnak élt. Tagja volt a nagyváradi Holnap irodalmi társaságnak, melynek antológiáiban több verse szerepelt. A Nyugatnak első évfolyamától fogva munkatársa, újabban Móricz Zsigmonddal társszerkesztője. A Kisfaludy Társaság tagja volt, a Vörösmarty Akadémia alelnöke, a Nyugat főmunkatársa. A legszebb magyar Istenes versek szerzőinek egyike. Hisz megrázó igazság van Babits Mihály »Psychoanalisis christiana« versében: a lélek bús darabjai sok emberben érdesen csüngnek, érdesen, szennyesen, félig születetlen. Ebben is felsír a sóhaj: Krisztus Urunk segíts meg! – de értelemszerűen a lélek katolikumának teljességét ő sem tudja felmutatni.
Verseiből többet idegen nyelvre fordítottak, maga Babits is sokat fordított a világirodalom remekeiből.
Művei:
Regények
A gólyakalifa
Timár Virgil fia
Kártyavár
Halálfiai
Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom
Verseskötetek
Levelek Íris koszorújából
Herceg, hátha megjön a tél is!
Béke és háború közt
Recitatív
Nyugtalanság völgye
Sziget és tenger
Az Istenek halnak, az ember él
Versenyt az esztendőkkel!
Összes versei
Kiemelt versei
In Horatium
Óda a bűnhöz
Himnusz Irishez
A lírikus epilógja
Messze... messze...
Esti kérdés
Hazám
Húsvét előtt
Fortissimo
Zsoltár férfihangra
Zsoltár gyermekhangra
A gazda bekeríti házát
Csonka Magyarország
Babylon Istenéhez
Áldás a magyarra
Vers az apostolokról
Rekonvaleszcencia
Erdély
Psyhoanalysis Christiana
Cigány a siralomházban
Mint különös hírmondó
Ősz és tavasz között
Balázsolás
Jónás imája
Tanulmányok
Petőfi és Arany
Az irodalom halottjai
Az ifjú Vörösmarty
A férfi Vörösmarty
Tanulmány Adyról
Írók két háború közt
Egyéb művei
A második ének
Barackvirág
Laodameia
Az európai irodalom története
Hatholdas rózsakert
Jónás könyve
Keresztül-kasul az életemen
Új Leoninusok
Műfordításai
Oskar Wilde verseiből
Erato [Az erotikus világköltészet remekei, Babits Mihály neve alatt Szabó Lőrinccel közös fordítása]
Charles Baudelaire: A Romlás virágai[Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal közösen]
Williem Shakespeare: A vihar
Dante: Isteni színjáték
Szophoklész: Oidipusz király és Oidipusz Kolónoszban [Babitsnál még »Oedipus« formában szerepel.]
Goethe: Iphigénia Taurisban
Edgar Allan Poe elbeszélései [Pár szó egy múmiával, A hosszúkás láda, Árny, Metzengerstein, Egy hordó Amontillado, Az Usher-ház vége, Történet a Rongyos Hegyekből, Morella, Az üzletember, A perverzió démona], és versei [A holló, Álomország, Valakinek a Paradicsomban.]
Schöpflin Aladár Babits Mihály verseiről:
Babits költészete a kultúra teljességében élő intelligens ember lírája. Azok a képek foglalkoztatják, melyek a kultúrában élő ember életét körülveszik, a világgal szemben attitudeje tartózkodó, minidig bizonyos distanciában áll a dolgokkal szemben, nem vegyül közéjük és főképp nem belőlük meríti lírája izgalmát. Ez az izgalom belőle magából, nagy mélységekből tör ki és hat ki az egész világra, az emberekre, a természetre, az élet képeire, még az élettelen tárgyakra is, amelyek mozdulatlanságát megeleveníti fantáziájában. Rendkívül finom érzékenységű lénye ráveti a reflexét az egész világra, amely az ő képzeletében nyugtalanul vonaglik az élet nagy izgalmában. Egy nagy rokonszenv, szinte testvériség él benne minden élővel és élettelennel szemben, amely abból származik, hogy nem különíti el magától a világot, hanem magába olvasztja, saját egyéni élményévé teszi. Van valami tragikus ebben az élményben: az önmagára utalt, magányos ember vágyából származik a rajta kívül álló dolgokkal való közössége, a passzív lélek sóvárgásából az aktivitása, amelyre képtelen, s amely épp ezért csillapíthatatlanul vonzza maga felé. A szerelem, család, minden más emberekkel való kötelék aránylag keveset foglalkoztatja, majdnem mindig egymagában áll, egy roppant, az egész mindenségbe elnyúló perspektíva előterében. Egy ember, aki példátlan fogékonysággal reagál mindenre, ami a világból hozzáér és maga ez a reagálás az életének természetes formája, ez maga az élete, a lírájának is egyetlen tartalma. Hogy kicsi vagy nagy dolog-e, ami lelkét megillette és reagálásra késztette, az csaknem mellékes dolog, mert a kicsiny dolgokat is szimbolikusan kitágítja a maga méretére. Sokszor szobájának, vagy egy vasúti fülkének a képe tágul ki benne messze lírai kilátást nyitó réssé, amelyen át belelátni a legnagyobb perspektívába, sokszor egy filozófiai gondolat, egy családi vagy históriai reminiscentia zendít meg benne kozmikus hangokat. A lényeges sohasem a téma, amely a műnek a gondolati tartalmát adja, hanem a költő belső izgalma, amely ő belőle kiáradva eltölti az egész mindenséget. Ebben az izgalomban fantasztikusan megelevenednek az összes jelenségek, az utca képei, a házak, a gázlámpák, a hajnalban csöngető szemetes kocsik, a tájak hegyei, mezői és fák, a lótó-futó emberek, a gondolatok – ezek mind mozgást, életet, cselekvést kapnak –, a költő száguldva rohan belső feszültségének motorjától hajtva, öntudatának ablakán át kinéz az énje fülkéjéből, amelybe be van zárkózva és előtte, mellette, körülötte mozgásban van minden, mint a vonat ablakából kitekintő ember előtt az egész táj: Babits költészete a belső ember költészete, aki maga is kevés vonatkozásban áll az aktivitással, mindet önmagában, belsőleg él át, tulajdonképpen sóvárgó izgalma adja élete tartalmát.
Ez a nagy izgalom, amely átfűti egész világát, nem hagy neki nyugtot egy pillanatra sem, felületes szemlélő előtt csaknem nyugodt formák között nyilvánul, különösen Babits első, fiatalkori időszakának verseiben. Ekkor még a tartózkodás erős gátjai állottak izgalmának közvetlen, fenntartás nélküli kiáradása előtt, finoman kicsiszolt technikai formák, meglepő, sokszor fantasztikus játékként csengő rímek és nyelvi fordulatok mögé rejtette nagy belső nyugtalanságát. Ebben része volt bizonyos tudatosságnak is, a mély irodalmi kultúrájú költő forma-tiszteletének, a technikailag is adequat kifejezésre való törekvésnek, némi csekély részben talán annak az igyekezetnek is, hogy a lazább technikájú, végsőkig közvetlen, külső formáiban önmagával szemben kevésbé pretenciózus Adytól elkülönítse magát. Az igazi ok azonban a költő pszichológiai minéműségében rejlett: abban, hogy benne a nagy érzékenység és ebből folyó közlési vágy az ellentétével, egy nagy tartózkodással kapcsolódott, s érzékenysége éppen ezért csak közvetetten, a forma közegén át tudott megnyilatkozni. A formaművészet tehát számára nem cél volt, mint ahogy a körüle alakult közvélemény nagy része látni vélte, hanem az önmaga közlésének egy lehetősége fejlődősének egy étapján. Természetesen formaművész minden igazi költő, aki zárt formák között dolgozik, akár szétlazítja a formákat, akár folytatja a tradicionális formakincset, akár szétrombolja és újjáalkotja. Ebben az értelemben formaművész Babits is. Amíg szüksége volt a hagyományos formákra, felhasználta őket, rendkívüli készséggel és példátlan originalitással, csakhogy a forma neki sohsem volt külsőség, egy költői dandyzmus tetszelgése, hanem a lényegéhez tartozó valami, kifejezési eszköz. Fejlődése későbbi étapján, mikor belső izgalma szétrombolta mag előtt a tartózkodás gátjait és nem bírt már a tradicionális formakincs keretein belül kifejeződni, ő is szétrombolta a formákat a szabad vers irányában, elejtette az időmérték és vershangsúly segédeszközeit és teljesen a mondathangsúlyra és gondolatritmusra alapította verstechnikáját, még pedig teljes sikerrel, a vers muzikalitásának legcsekélyebb sérelme nélkül.