Nyirő József: Mikor Bódi András karácsonyt tartott a gyermekeinek

Évtizedek óta nem volt ilyen nagy tél. Hullott a hó az égből, és csikorgott a hidegtől mindent. A farkasok a kutyakölyköket megették a szalmából. Incze Feri cseberrúddal verte el a juhoktól. A kereset teljesen megszűnt, az utakat többöles hó torlaszolta el, s az erdők úgy látszottak, mintha el volnának temetve. A vágteret ugyan kijelölték, ki is nyilazták, de már hozzáférni semmiképpen nem tudtunk, s az a veszedelem fenyegetett, hogy a sok fa mellett megfagyunk. Egész karácsony előtt kerestem a favágókat, de senki sem merte az életét kockáztatni, az bizonyos, hogy aki fennreked a havasban, annak vége van. Annál meglepőbb volt, hogy a fiatal Bódi András magától jelentkezett.

    - Én, instálom, felvállalom a fát, de csak úgy, ha legalább a felét előre fizeti.

    - Akkor abból nem lesz semmi, András – feleltem –, mert most annyi pénzem nincsen. Itt van az ünnep is, s minden krajcárt nem szakaszthatok el a háztól. A falevágás úgy elmarad újesztendő utánra.

    - Márpedig én vagy most vágom, vagy sohase.

    - Miért – lepődöm meg –, a pénz ünnep után is olyan jól fog, mint most.

    - Másnak lehet, de neköm nem.

    Érthetetlen és különös volt a csökönyössége. Semmiképpen sem akarta az üzletet elszalasztani.

    - Hát előre mit tudna adni? – próbálkozott ismét.

    - Minek kell most, előre a pénz? Tudod, hogy nem szököm meg vele!

    - Az az én bajom – morogta szemlesütve és elment.

    Másnap ismét jelentkezett.

    - Ha húsz lejjel olcsóbban vállalom ölit, akkor se tudná legalább a felét előre kifizetni?

    - Most már sehogy sem adom, András. Elmehet. Nem szoktam megszorult embert kihasználni. Nem vagyok uzsorás.

    András megszeppent.

    - Én sem vagyok megszorult embör.

    - Hát akkor minek kell a pénz?

    Ingadozott, hogy megmondja-e, ne-e. Végül is megszántam.

    - Nézze, András! Mondjuk úgy háromszáz lejt nagy bajjal még meg tudnék húzni magamtól, de azt csak holnap. Ha így jó – jó; ha nem jó – nem jó.

    - Egye meg a fene – állott reá Bódi András.

    Az alku meg volt kötve, de az ember tétovázott.

    - Talán nincs megelégedve, vagy megbánta az egyességet?

    Megrázta a fejét.

    - Nem az a baj, instálom. Most már nem tudok addig elmenni, míg meg nem mondom, mire kell a pénz…

    - Én nem erőltetem, András. Mindenkinek megvan a maga baja.

    - ’Szen az igaz, de nem a baj végett kell, hanem, mert nem tudom nézni, hogy két ártatlan gyermekemnek ne legyen karácsonya.

    Hallgattunk mind a ketten. Jól értettem, hogy mit mond Bódi András, de ő mégis magyarázgatta.

    - Az úgy van, tuggya-e, hogy egy árva krajcár nincs a háznál, nincs a háznál, nincs es kilátás rá, hogy szerezni tudjak. Megölne a keserűség, ha az innepre legalább egy gyertyafarkat a gyerekeknek nem tudnék gyújtani…

    - Ne is mondja tovább, András! – hárítottam el a vallomást.

    - Én nem es mondom, csak még annyit, hogy az a fennvaló jóságos Úristen áldja meg a tekintetes urat!… Holnap hozzákezdek a fához, a pénzért eljő a feleségem. Az igaz, hogy csak két nap van karácsonyig, de azalatt es sokat haladok. Ami marad, elvégzem az ünnep után.

    - Hagyja az egészet az ünnepek utánra – próbáltam mérsékelni a buzgalmát.

    - Ne es mondja neköm effélit!… Tám, hogy-hogy ki tudja mit gondoljon rólam a tekintetes úr!…

    A pénzért a jelzett időben eljött az asszony, az is hálálkodott egy ideig, s aztán meg is feledkeztem Bódi Andrásékról. Vártuk az angyalt, ahogy lehetett. Üres bugyellárissal azt is nehéz lecsalogatni az égből. A gyermekeknek azonban elég a festett dió, pár szem cukor, hogy örülni tudjanak, és nem ami, hanem az ő örömük teszi halhatatlanná a karácsonyt. Az ilyen magamfajta vén medve is ellágyul, ha hallja a naiv kis verseket, meggyújtjuk a csillagszórót és eljátssza nekik a sok szép hazugságot. Ezt a karácsonyt azonban Bódi Andrásék egészen elrontották. Már túl voltunk a karácsonyfa-gyújtáson, mikor sírva, reszketve beállított a fiatalasszony, hogy az embere még mindig nem jött haza az erdőből.

    - Bizonyosan valami szerencsétlenség érte – szepegett.

    - Lehet, hogy csak megkésett- igyekeztem lelket verni bele, de a veszedelmet tisztán éreztem én is. Tudtam, hogy Bódi András élve a szentestén fenn nem marad a havason, valóban felmerül hát a kérdés, hogy nem történt-e valami baja.

    - Kerestem embereket – felelte az asszony –, de ilyen időben nem akar senki a havasok közé felmenni… Jaj szegény uram! – siratta zokogva.

    Hiszen nagy kedvem se volt, tiszta istenkísértés most nekivágni az erdőnek, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, felelősnek éreztem magamat is. Kissé bántam, hogy a feleségem sem igyekszik lebeszélni, de a fehérnép szereti az ilyen romantikus hősiességet. Reszket belül a félelemtől, de a szemei lángolnak, hogy az ő férje legyőz ezer veszedelmet. Kétségbeesik akkor is, ha elmegyek, és kétségbeesik akkor is, ha nem megyek. Megnyugtatom, hogy nem nagy dolog az egész, szép világos este van, az erdőköt úgy ismerem mint a tenyeremet, fegyveresen megyünk és lóháton.

    Nagy üggyel-bajjal sikerül is összeszedni az embereket. Fejszéket, pokrócokat, köteleket pakolunk fel, egy kis jó szilvóriumot, szurokfáklyákat, és meleg báránybőr bekecsekbe öltözve nekivágunk az útnak. Három vaddisznóra idomított kuvaszkutya kínlódik mellettünk a hóban. A hideg úgy vágja az arcot, hogy reped meg bele, s a fehér, halott világ fölött néma dermedezik. A lovak haragosan horkantanak, farkuk, sörényük, minden szőrszáluk zörgő jég csak. Egy szót nem tudunk beszélni, mert fagy meg a tüdőnk a betóduló vastag hidegtől. Szerencsére viharra nincs kilátás, s az erdőben elviselhetőbb a hideg. Különös szépségétől még így sem bírok szabadulni, s azt mondom a mellettem kocogó Páldeák Mihálynak:

    - Gyönyörű ez az erdő.

    - Elég gyönyörű – mongya vissza Mihály. – Vinné el az ördög magával együtt!

    - Jó lesz, ha sietünk – tanácsolja Vizi András –, mert ha köd talál lenni, itt pusztulunk mind, ahányan vagyunk.

    Idegesen forgatom a fejemet, s félig lefagyott szemekkel nézem a hóba merült bokrok alját, hogy nem ólálkodik-e vadállat mögöttünk, de Mihály bá megnyugtat:

    - Azok nem koslatnak ilyen időben, azoknak több eszök van, mint nekünk.

    Valahogy átvergődünk a hágón, beereszkedünk üggyel-bajjal a patakmedrekbe, magunk mögött hagyunk néhány istenkísértő szakadékot, s már izzadunk, mikor végre a vágtér széléig eljutunk. A kutyákat hiába biztatjuk, hogy „keresd!”; csapott farokkal, lüktető horpasszal dideregnek a fehér szoborrá zúzmarásodott lovak lábánál.

    Már nem kell sokáig mennünk. Egymásra döntött hatalmas fák mutatják, hogy hol dolgozott Bódi András. A lankában kalyibát is eszkábált magának, embermagasságig bevonta ágvesszővel, s csak a tetején hagyott lyukat a füstnek. A hó a réseket betemette, keményen összefagyott az egész, a teteje fekete a füsttől. Vizi András már messziről lekiáltja:

    - Hahó, Bódi András! Hol a francba vagy?

    Senki sem felel. Nincs egyetlen élő az erdőben. Veszedelmet sejtve sietünk a kalyibához, és egy rossz, tűz égette, avas juhászbunda alatt félholtan megtaláljuk a favágót. A tűzhelye fekete, őt magát láz emészti, de kezei, lábai lefagytak. Pálinkát erőltetünk bele és tüzet gerjesztünk a kalyibában. Valahogy életre kapjuk a dermedt embert. Él, de nem tud magáról.

    - Most mit csinálunk? – kérdezi Vizi András.

    Páldeák Mihály azonban megelőz a feleletben:

    - Ennek es jobb volna, ha bévetnők a szakadékba, hogy ne kínlódjék tovább.

    - Fogja be a száját – ripakodom rá, de magam is tehetetlenül nézem a szerencsétlen embert.

    - Igyeközzünk – tanácsolja Vizi András –, mert ha a reggelig hideg itt éri, egészen csonttá fagy. Ennek nincs már meleg vére, hogy ellenálljon neki.

    Még egyszer alaposan ledörzsöljük, pokrócokba csavargatjuk és két ló között sietve útnak indítjuk.

    Pitymallik már, mire hazaérkezünk vele. Magunk is félfagyottan kerülünk le a lóról. Alig várom, hogy ágyba kerüljek, és huszonnégy órás vad, magánkívüli álom vesz erőt rajtam. Mikor felébredek, az asszony büszkén tréfál.

    - No, maga is jól átaludta az ünnepeket.

    - Mi van Bódival? – érdeklődöm.

    - Él, de azt hiszik, menthetetlen. Még mindig nem tért magához.

    Estefelé átmegyek a szerencsétlen emberékhez.

    Éppen akkor léptem be, mikor az asszony a karácsonyfán a gyertyákat gyújtogatja, s a két kicsi gyermek reszketve áll körülötte.

    - Te mit csinálsz, Zsuzsika? – kérdezem meglepődve, de a férfi felel az ágyból nehezen zihálva.

    - Szent karácsonyeste van, tekéntetes úr, meggyútsunk a gyertyákat, hogy a gyermekeknek legyen öröme… Én, igaz, meghalok, de nekik legyen öröme.

    Mindez pár esztendővel ezelőtt történt, de azóta ezt az eseményt úgy örökítették meg a faluban, hogy időt számítanak tőle.

    „Ez akkor volt, mikor Bódi András karácsonyt tartott a gyermekeinek.”

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf