Arany János: Öreg pincér

Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyarítva,
De kivált hogy pláne magyarba:
Ha gyanítaná, jönne zavarba!

Töri bár húsz éve a nyelvet,
S foga megritkult, haja elment:
Nem bírta kivenni a vadját,
Megijedne bizony, hogy eladják.

Fizető kellner sose lessz ő,
Nem kenyere a kétszerkettő;
Szolgálni sem ugri-szilaj már,
Megelőzné bátran a lajhár.

Hogy sokra se vitte a pályán,
Megláthatod ócska ruháján,
Galléra törött, s elegendő
Karjára egy hétig egy kendő.

Mint nem fia e mai kornak,
Lőn Ganymédje víznek, bornak,
Kenyeret hoz, vált oda tányért;
Ingyen teszi, nem adományért.

Ha azonban vetsz neki épen
Pár fillért: köszöni szépen –
Nem mint az a sok cifra, dandy –
S hozzá is adja: „Küss’ die Händi!”

Köre hát nem valami széles;
De mi hű szolgád! mi kedélyes!
Jó szót neki; s ha belefúl is,
Elkotyog érte… magyarúl is.

S elpörgi, legyen bár négy lap,
Könyv nélkül, hogy mi az étlap;
„Mást írtak?”… sose kell megróni:
Meglesz az a sült, makaróni.

Ha senki se hívja, elámolyog
A folyosón, vagy fel- s alá bolyong.
– Hadd futkosson a többi „kölyök!” –
S meglöki minden tálca, könyök.

Elnézi: be dőre világ ez!
Hogy’ fut, rohan – enni se hágy ez –
Nyerekedni, vigadni… a csődbe,
Dunába, vagy a temetőbe!...

No öreg, ha lenéz más minden,
Jer elő: szolgálj te ki engem,
Bár nem vagy „fashionable” módis:
Gyere, meglesz borravalód is.

Jer, osonjunk félre mi ketten;
Jó ott nekem, a szögeletben,
Rajtam sincs semmi legényes:
Hadd üljön elől, aki kényes.

Társaid úgyis annyiba néznek,
Hogy nekem a főtt rost is beefsteak;
Te legalább nem rágatod a gúzst:
Adsz, ha ígértél, becsületes húst.