Berényi László: Gyóni Géza emlékezete

Gyóni testvérek sírjaI.

Tizenhat esztendeje múlt, hogy először találkoztam vele messze idegenben, a krasznojarszki nagy fogolytábor udvarán. Ahogy felém jött maga gondozta, kopott rabruhájában, lassú járásával, hatalmas vállai közé csuklott, férfias fejével, sötétlobogású szemeivel, még nem tudtam, kicsoda, de önkénytelenül megéreztem, hogy nem lehet mindennapi lélek. Mintha az azóta eliramlott idő ködén keresztül ma is látnám megtört alakját, amint a barakk deszkafalához támaszkodva elréved túl a deszkapalánkon. Vigasztalan kép volt az! A dermesztő fagyban, a hóval lepett őrtornyon komor varjú-csapat gubbasztott. És túl a szeges drótkerítésen még vigasztalanabb: köröskörül, ameddig a szem ellát, sivár szibériai szteppék, nyugat felé ködbevesző dombkoszorúk, keletnek hosszan elnyúló temetők. Köztük a hadifoglyoké, amelyben napról-napra ijesztően szaporodnak a szegényes fakeresztek…

S bent a barakkokban egyre kevesebben lettek a szabadságot sóvárgó, elkínzott foglyok. És sivár, keserves hétköznapjai a rab-nyomorúságnak és szenvedésnek…

Ide sodorta a Nagy Háború forgószele a költőt!

Kevés beszédű, magános lélek volt, de ha rokonlelket sejtett, egyszerre kinyílt s örökre keblére ölelte a hozzá közeledőt. Csodálatosan hamar egymásra leltünk: Ő, a harminckét esztendős, sok csalódáson túllévő férfi és én a tíz évvel fiatalabb gyerekember, akit a háború szenvedései érleltek férfivá. Azontúl nap-nap után elkísértem nyugtalan sétáin, vagy meglátogattam a VII. barakkban, ahol testvérével, Mihállyal lakott együtt. Eleinte csak a messze otthonról, közös ismerősökről, soká nem késhető boldog hazatérésről, de legtöbbször az irodalomról esett szó köztünk. Lassanként aztán egészen megnyílt a lelke: beszélt önmagáról, fiatalos vágyairól, első keserű csalódásairól, tévedéseiről, - mindenről, ami korábbi életét jelentette, s ami most innen a szibériai rabság priccséről oly halálos messzeségben maradt mögötte. Őszinte vallomásra nyitotta száját a fogság lelket őrlő, egyhangú unalma, a türelmetlen lélekből feltörő panaszvágy, aminőre otthon talán esztendők barátsága sem lett volna elég.

Régi emlékeim közt tarlózgatva elhomályosuló szemmel szedegetem a visszaemlékezés virágait, hogy a legüdébb szálat – gondolatban, - elküldjem a költő messze magános sírdombjára, a szibériai Krasznojarszkba.

Kis alföldi település szegényes evangélikus paplakából indult el kálváriás élete. Örömtelen gyermekségére az édesanyja elméjének elborulása vetett nehéz árnyékot. Talán ezért is maradt mindvégig komolykodó beszédű, keserűszájú ember. Az apai házból – a tragikus anyai lelki örökségen kívül – mély vallásosságot és izzó hazaszeretetet vitt magával útravalóul az életbe, ahová szertelen nyugtalansága oly korán kiragadta a csendes szülői házból.

„Az apám jámbor lelkű falusi pap, - mesélte egyszer séta közben, - én sajnos csak külsőleg hasonlítok hozzá. Nem is tudtuk egymást soha megérteni: ő engem mindenáron a biztos, nyugalmas papi pályán akar látni, hogy egykor örökébe lépjek, de engem minden idegszálam az írás felé húzott. Bizony sok keserűséget okoztam a családomnak, pedig nagyon szerettem őket.”

Az elhivatottság érzése mindennél erősebb volt benne. Lelke csak a költői pálya gondolatával tudott megbékélni. Gimnáziumi tanulmányait Szarvason kezdte s Békéscsabán fejezte be, majd a pozsonyi evangélikus teológia növendéke lett. De nyugtalan egyénisége szűknek érezte a szeminárium zártságát, nyugtalan vágyai messze ragadták őt a békés falak közül. Ekkor apja kívánságára otthon, Gyónon a jegyzőgyakornoksággal próbálkozik, de ezzel a rideglelkűséget kívánó pályával is hamar meghasonlik s a szülői házat elhagyva, a bolyongások, a céltalan és sikertelen próbálkozások évei kezdődnek számára. 1907-ben Korneuburgba megy, ahol mint egyszerű póttartalékos szolgálja le a katonaságot, hogy minél hamarabb szabaduljon a katonai élet nyűgétől.

S ezalatt egyre írogat: neve és versei itt is, ott is feltűnnek a fővárosi és vidéki lapokban. Két évvel később mégis saját költségén jelenik meg második verskötete, a „Szomorú szemmel”. A komoly kritika ugyan elismeréssel szólott róla, de igazi sikere, aminőt várt, nem volt. Nem lehetett. Hiszen ekkor az egész ország Ady dicsőségétől volt hangos. A közönség lelkét Ady hangjának újszerűsége és varázsa tartotta lenyűgözve. S Gyóni a kor, a divat ellenében is egyéni mert maradni. S hogy mennyire tudatosan vállalta ezt a szerepet, maga írja:

S ha téged elnyelt már az óceán,
S lopott csóvája kihunyt bolygóidnak:
A magyar égen – mást te sem hihetsz –
A magyar égen akkor is lesz csillag!    

A költő maga is fényes csillag a magyar szellemvilág égboltján, amelyen társtalanul, öntörvényű röppályán halad, keresztülszelve Adynak, a hatalmas bolygónak káprázatos útját. Aki ilyen útra lép, annak örökre el kell magát jegyeznie a csalódásokkal és sikertelenségekkel. Az ilyen költői pálya fárasztóbb minden útnál s mégis itt terem a legkevesebb babér, s a legtöbb tövis.

A fővárosban kopogtató Gyóni számára nem akadt hely s meg kellett elégednie a Soproni Napló szegényes szerkesztői állásával. A világháború kitörése már Szabadkán találja. A Bácskai Hírlap csendes redakciójából ragadta őt ki a nagy világégés forgószele. Mennie kellett névtelen százezrekkel. Ki ért rá azokban a lázas napokban törődni azzal, hogy ennek az egyszerű pionír-káplárnak a lelke tele van kincsekkel, szépségekkel?

Ezredével a gyászos emlékű przemysli várba kerül, ahol mint egyszerű közkatona végigszenvedte a várostrom minden borzalmát és nyomorúságát. S csodálatos, éppen ezek a napok, ezek a szenvedések borítják új virágba költészetét. A Tábori Újságban jelennek meg örökszép háborús költeményei, amelyeket a körülzárt lengyel várból repülőgépek juttatnak ki s amelyek nemsokára kötetté duzzadva „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett” címen jelentek meg a várvédő katonaság szegényes zsold-filléreiből. Gyóni lelkének idegen volt a háború céltalan emberpusztítása, de a kötelesség elfojtja benne a béke vágyának szavát, csak a haza-kívánkozás és az otthonszeretete, amely azokban a véres napokban benne lázadozott minden katona lelkében, kísért egyre verseiben. A költő ott áll a vértől iszapos vársáncokon, a névtelen katonák között s a békés munka, az otthon boldogságáról dalol nekik és ezekhez a dalokhoz ágyúdörgés, halálsikoly szolgáltatják a kísérőzenét. Mélységesen őszinte és emberileg igaz Gyóni Géza háborús költészete s ez adja meg verseinek legnagyobb értékét. Mint tudjuk, a vár végezetül elesett s a megmaradt várvédők – köztük a költő, a várban feltalált Mihály öccsével – megindulnak a félelmetes szibériai hómezők felé. A hosszú, hajszás út után a krasznojarszki nagy fogolytábor lett Gyóni Géza kálváriájának utolsó, leggyötrelmesebb állomása.

II.

Ami ezután következik, kevés szóban elfér, mert a tragédia ettől kezdve rohamosan közeledik a végső kifejlés felé. Lehet-e nagyobb szenvedés a szabadságot szomjazó, szülőföldjét és népét rajongva szerető költő számára a rabság keserves nélkülözésénél és lelket senyvesztő elzártságánál? De ez a szenvedés is virágba borult a költő lelkében: itt születtek költészete legragyogóbb igazgyöngyei, a „Levelek a Kálváriáról”, amelyekben benne sír a szabadságot és békét szomjazó lélek minden keserűsége és benne tüzel minden türelmetlen reménykedése. Hihetetlenül termékeny volt költészete ezekben a napokban. Lázas sietséggel ontja magából verseit, mintha érezné, hogy sietnie kell, ha mindent el akar mondani, ami lelkét égeti.

A munkában keres orvosszert türelmetlen és sorvasztó szabadságvágya ellen: óraszámra ott gubbaszt a nyomorúságos priccsen s egyre rója gyöngybetű sorait, rendezgeti kéziratait, amelyek közül nem egyet a hazakerülő invalidusok lopnak haza. Angolul tanul, fordít, megismerkedik Ali Hajdár török költő- és rabtársával. Tervezget, vitatkozik, hogy felejtse a kínzó rabságot. De esténként, ha minden elcsendesül, szemét kerüli az álom s nyugtalan agyában ezer kínzó gondolat és lázas kép kavarog. Talán megőrülne, ha ott nem volna mellette Mihály, a hűséges testvér, akivel együtt dideregnek a nyomorúságos takaró alatt s felhúzva a képzelet mérföldes csizmáit, hazaröpülnek a Tisza mellé.

Igen, a költő számára egyetlen vigasztaló ezekben a szomorú napokban, Mihálynak, a gyöngéd testvérnek féltő szeretete, meg az a pár hazai levél, ami nagyritkán eljut hozzá a drága leánytól…A hozzá jutó hírekből megtudja, hogy nevét már otthon is szárnyára vette a dicsőség, hogy ünneplik, beválasztották a Petőfi Társaságba. Ilyenkor futó pillanatra átsuhan arcán az öröm pírja, de holt volt ő már a kicsinyes emberi hiúságoktól!

A régi sikertelenségek és csalódások keserves állomásai után jött a háború szenvedés-sivataga, aztán a rabság meredek kálváriája. És Gyóni ezen a fárasztó úton levetkezte már az emberi hiúságok minden felesleges nyűgét. Öröknek hitt szerelmek, dacos akarások, büszke álmok, nyugtalan dicsőségvágy: mérhetetlen messzeségben maradtak mögötte. Megbékélt, alázatos szívvel úgy levelezgeti elfolyt életét, mint öreg imakönyvet, amelynek lapjai közt bánatvirágok préselődnek. Már szeretni tudja a lelkét megtisztító szenvedéseket. Költészete lassan imádsággá halkul és a nyugtalanító szépség-szeretet Istenszomjjá, hitté szűrődik. Az ő számára a halál a vigasztaló kapu. A földhöz már csak egy érzés, a testvéri szeretet és egy vágy, a hazatérés – fűzi: hazavinni Mihályt és még egyszer leborulni a csendes gyóni temetőben az öreg pap horpadt sírjára.

Mi, akik közelében voltunk s ismertük, tudtuk, hogy csak a testvér szeretete őrzi őt az összeroppanástól. Éreztük, ha ezeknek el kellene szakadniok egymástól – az mindkettőjük halálát jelentené. Csak arra nem gondoltunk még, hogy ez a tragédia annyira közel van már. Mikor a második szibériai téllel kezdték a viaskodást, Mihály tüdejét már halálos kór emésztette. Talán, ha idejében enyhébb vidékre kerül, még meggyógyulhatott volna, de Mihály hallani sem akart arról, hogy bátyjától elszakadjon. Tudta, hogy annak az ő közelsége az életet jelenti. Együtt maradtak hát, együtt várták a kicserélést, a békét, amely már nem késhet soká. S csendesen mondogatták:

- Majd otthon, az akácillatos magyar földön!...

Mert akkortájt – 1916 karácsonyában – komoly békehírek jártak, amelyek boldog reménységgel melengették a szibériai fagytól dermedező rablelkeket. A költőt ekkor már az egész tábor ismerte. Versei kéziratban keringtek kézről-kézre s egy-egy alkalom-szülte csendes ünnepen neves művészek szavalgatták rabtársaiknak. Ekkor történt, hogy a költő, aki maga is nélkülözött, hogy melegebbé, szebbé tegye bajtársainak, a nyomorgó közkatonáknak karácsonyát, - saját kezűleg lemásolt verseit árulta a tisztek között s a befolyó pénzt utolsó fillérig bajtársainak adta.

Nem sokkal karácsony után híre jött, hogy a békekísérletek meghiúsultak s a háború újult erővel folytatódik. Mihály törékeny testét az a csalódás ágynak döntötte, de a költő bízott felépülésében. Nem is gondolt arra, amit mi mindnyájan tudtunk már, - hogy Mihály tüdejéből már nem futja az újabb várásra. A kórházban vannak mind a ketten s mikor Mihály betegsége hirtelen rosszabbra fordul, a költő a hitvesnek küld üzenetet:

Asszony, van-e még imádságod?
Mert nem segít más, nem segít más,
Csak kulcsolt kéz, esendő sírás:
Lesírni az Irgalmasságot.

S mint utolsó menedékbe kapaszkodik a reménységbe, hogy a következő percben újra nehéz sejtések fátyolozzák el hangját:

Most…most…jön talán –
Jön a bujdosó Messiás, a béke.
Vagy, hogy szakadjon minden kínnak vége:
Kaput nyit már az irgalmas halál.

És a költő sejtelme valóra vált: mire eltakarodott a félesztendős szibériai tél, Mihály halálra vált, fonnyadt arca végbúcsút mosolygott testvérére. Mikor Mihályt temettük – 1917. június 8-án – a költő megtörten vonszolta magát a szeretett testvér szegényes koporsója után, amelyet nemsokára örökre elnyelt szemei elől a könyörtelen szibériai föld. S a szomorú halotti menet felett, fent a napcsókos levegőégben kis pacsirta repdesett trillázva. Ezt örökíti meg az „Öröme van a pacsirtának” című költeményében:

Szabad madár, áldott madár
Ujjong, cikáz, dalol, nevet.
Lent botorkál a gyászcsapat;
Betegszív, rabság, gyászfogat -
S öröme van a pacsirtának.
A nyári égben most lelt társat:
Ujjongó csókkal most köszönti
Testvér, a te jó lelkedet.  

A költő egyedül maradt. Nem, vele maradtak a fájdalom marcangoló rémei és a kétségbeesés. A temetést követő napon ágynak dől, s lassan megindul ő is azon az úton, amely a foglyok egyetlen szabadítója volt akkor. Szervezetét megőrölte a harctér borzalmas szenvedése és a sorvasztó rabság lassan ölő gyötrelme, - lelkén pedig a szeretett testvér halála ütött halálos sebet. Ennek a halálnak reá zuhanó fájdalma bontotta ki a végzetszerű sötét árny iszonyú szárnyait Gyóni lelke felett. Az édesanya megtört lelkének tragikus öröksége volt ez! De hatalmas szelleme még küzd az iszonyú rémmel. Ennek a küzdelemnek emlékét őrzi a „Sötét hatalmak kezében” című költemény-ciklus. De már egyre gyakrabban csillan fel nagy, sötét szemeiben a téboly lángja: látomásai vannak, titokzatos hangokat hall s a drótpalánkra ülő kis madárban Mihály lelkének visszatérését köszönti.

Néhány napig viaskodik a romboló kórral: még egyre ontja magából verseit, amelyekben ott lüktet a hazavágyódó fogoly minden lázas vágya. De már lankadnak a szárnyak, lelke már lehullóban van a téboly örvényébe. S hogy még borzasztóbb legyen vergődése: ő maga is érzi, tudja az iszonyú véget, retteg a közelgő téboly iszonyatától. Utolsó világos pillanataiban még végső számadást tesz, apró emlékeiről, kéziratairól rendelkezik. Megírja sírversét, amelyben így foglalja szavakba életét:

Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.

Tizenöt évvel ezelőtt – 1917. június 27-én – szomorú hadifoglyok szürke csapata szegényes pompával kísérte ki Gyóni Géza egyszerű koporsóját Mihály mellé az ijesztően nagy krasznojárszki fogolytemetőben, ahol annyi reményteljes fiatal élethajtást fagyasztott le a szibériai rabság kegyetlen fagya. Ami Gyóni Géza lényéből mulandó, most ott pihen egy messze kis fakereszt alatt, de lángoló lelke bizonyára régen hazajött „felhő lován ülve”, mint verseiben ígérte.

Áll-e még a költő magános sírkeresztje a krasznojárszki fogolytemetőben? Nem szántották-e fel azóta azt a nekünk oly drága helyet? Haza hozza-e a kegyelet a költő idegenben porladó hamvait?

Haza kell őt hoznunk! Ezzel a késői elégtétellel meg kell becsülnünk a költő emlékét. Tartozunk vele a múltnak, önmagunknak, s a jövendőnek, amely számon kéri tőlünk Gyóni Géza emlékét. Mert az ő költészetéből a szenvedések kohójában megtisztult lélek tükrözi vissza a mi sorsunkat, az örök emberi lelket, az ő könyvének lapjain, - mint Veronika vércsíkos kendőjén – az örök emberi szenvedések képét látjuk. Ezért kell nekünk, ha megkésve is az emlékezés babérkoszorúját odafonnunk a költő messze sírkeresztjére. És még valamiért: hogy hinni tudjunk önmagunkban és a jövendőben.

1932

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo