Egy rendhagyó vasárnap Szabadkán – Kosztolányi Dezsővel

„A költő aki eltűnt közülünk, fiatalságom első barátja volt. Ezt talán nem kellene itt említenem, személytelenül kellene róla írnom. Kit érdekel, hogy mi volt ő nekem? Arról van szó, mi volt mindnyájunknak, a Nyugatnak, a magyar irodalomnak, az egész magyarságnak... Barátságunk különben is osztozott az «ifjúkori barátságok» rendes, szomorú sorsában”, írta Babits Mihály Kosztolányi Dezsőről. Bevallom, én sokáig nem tudtam így, ilyen pozitívan gondolni a magyar literatúra és a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakjára, íróra, költőre. Ennek az oka igen prózai, második gimnazista koromban lényegesen több időt-figyelmet szenteltem egy feketehajú, kékszemű, akkortájt megismert nőnemű tündérnek, mint tanulmányaimra, így Kosztolányira. Ezért, az alábbi és szinte mindenki által ismert verséből én egy sort sem tudtam idézni az órán –Kosztolányi hívő magyartanárom legnagyobb felháborodására – és így természetszerűleg „egyes” osztályzattal lettem jutalmazva.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat
(…) És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

    /részlet/

    Később is erős tartózkodással kezeltem, zavarban voltam vele- verseivel, egyszerre vonzott és taszított, nem értettem [mert talán nem is akartam megérteni]. Csak egy jó pár éve, Titus Livius, Ab urbe condita című könyvének tanulmányozásakor került kezembe újra verse, benn a kötetben – talán könyvjelzőként – egy gépelt lapon Kosztolányi Marcus Aureliusról szóló költeménye:

    Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejű cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogású szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.

Császári fenség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igaza,
bamba tömegtől visszahúzódó,Ű
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e savanyő földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, ami hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Csak a bátor, a büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medusa-valóság kőiszonyatját
s szól: „ez van”, „ez nincsen”,
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.

Messze vagyok már, messze repültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszú alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szívedhez,
Marcus Aurelius.

                                                     /Róma/    

    Ekkor újra eszembe jutott egykori tanítóm, aki akárcsak Kosztolányi, „szilárd talajt talált a hagyományban; és pedig nemcsak az irodalmi, hanem az életbeli hagyományban is”. A végső lökést a megtéréshez azonban Ascher Oszkár egykori visszaemlékezése adta a halott barátról, Kosztolányi Dezsőről. „A sok-sok írásból, összekuszált sorokból pedig kirajzolódik Kosztolányi Dezső - nem mint «az ember» vagy «a költő», hanem így: «Kosztolányi az ember, mint művész”. Ennek a „művészembernek”, az író, költő, több lap, folyóirat munkatársa, a reneszánsz Kosztolányi Dezsőnek egyébként is bőséges irodalma, emiatt nem akarok a részletekben elveszni, inkább megidézném egy pár sor erejéig. Képzeletünkben együtt járva Kosztolányival szívének e legkedvesebb tájat, Bácskát és Szabadkát most, ma verssoraival dúsítva:

    Százharminckét év múlva

    Sok víz lefolyt Kosztolányi születése óta a Dunán. Ha azonban a „race, moment, milieu tainei hármasságát alkalmazod Kosztolányi Dezső költészetének vizsgálatára, megkapod annak a légkörnek a vegyelemzését, mely alatt a Bácska képe kialakul. Ezt gondolom, becsukván a zöldtámlájú verskötetet. A költő apai ágon magyar nemesek, anyai ágon német és francia eredetű polgárok származéka, apja tanár, anyjának apja patikus, genealógiája szinte képletszerűen hordja magában a magyar középosztály kialakulásának elemeit. «Lateiner-pálya» felé csúszott nemesi ősök egyfelől, német eredetű polgári ősök másfelől. Ő maga már nem érzi se a nemességből való lefelé ereszkedés, se a német polgárságból a magyar középosztály felé törekedés csalódásait és erőfeszítéseit. Beleszületik a középosztályba. Mikor? 1885-ben virágvasárnap. Közel három évtized áll előtte addig, míg a háború kitör. Ez a három évtized a magyar társadalomnak ebből a rétegéből nézve a dús nyugalom és kissé fülledt bizakodás történelmi időszaka, melynek elégedettsége alatt kevés negyvennyolcas keserűség húzódik meg, mintegy zsíros ételek fanyar fűszereként. Hol születik? Szabadkán, a «fekete földű és piros ború» Bácska fővárosában. A táj ugyanazt mondja, mint az időpont: a forró, szinte tomboló bőséget. A környezet, melybe beleszületik: vidéki úriház, hűvös szobákkal, apró kerttel a ház előtt. A kertben virágok aranyzöld, narancssárga és böjtilila üveggömbökkel ékesített karók körül pompáznak a napfényben. A szűkebb környezet a család: anyagi javakban nem éppen dúskáló tanárcsalád, a lateiner pályára azonban némi fény esik az apai ősök címeréről. Aki ebben a pillanatban, ilyen összetételű családból, ilyen társadalmi helyzetben, ebben a környezetben születik, úgy érezheti a következő félszázadban, de különösen a következő harminc esztendőben, hogy minden nyitva áll előtte: az út sima, nincsenek rajta akadályok. Annak aki a maga erejéből akar lenni valami, a lehető legkedvezőbb születés ez: nem hord magában predesztinációként csüggesztő akadályokat, viszont nem biztosít oly helyzetet, mely a férfierő kifejléséhez szükséges akadályokat is előre eltüntetné a század gyermekének útjából. Fajta, pillanat és környezet mind egyértelműen ugyanazt mondja: a költő a naposabb oldalon, napfényes történelmi pillanatban születik. Oly napon, melynek a neve is csupa aranysárga fény: virágvasárnap. Ismerik a kisvárosi virágvasárnap ízeit és hangulatát? Ezt a napfényes nyugalmat, mely a barkaszentelő mise és az ünnepi ebéd közt árad el a néptelen utcákon, hol a járókelők e napon nem dolguk után járnak, hanem a mise és ebéd ünnepi aktusai között sétálnak haza? «Szép enyhe tavaszi nap volt» jegyzi meg egy levelében az apa a költő-fiú születésnapjáról, később. E napfény éles, de még nem forró, fényfoltot, árnyékot egyértelműen és világosan kirajzoló, tavaszi napfény, csupa érlelő ígéret, forróságot és izzó színeket beígérő. Ha az ember a kor műveit szemléli, általában az az érzése, hogy ebben az időben nagyobb hévvel és nagyobb fényerővel járt a nap Európa fölött, mint később a háború után; vagy éppen napjainkban. Az a napfény ez, mely a francia impresszionisták vásznairól is árad s dús tomboló életet hirdet, oly vérbő életet, mely alá szükségképpen erősebb kontúrokkal rajzolódik ki a halál, ahogyan erősebb fényben feketébb az árnyék. Kosztolányi Dezső e napfény útravalójával születik.  

    Szabadkán, vasárnap

    A szülővárosát, talán a hangsúlyozott hitelesség kedvéért, éppen egy nyári s vasárnapi napon, pontosan a mise s ebéd körüli órákban látod, féltizenkettőkor: «a piacunkon színes árnyak. / Vörös napernyők. Lila foltok. / Kisvárosi arany-vasárnap». Szabadka versbeli képe ekképp jelenik meg «sáfrányszínű sugarak» záporozásában, még a hőmérséklet is pontosan adva van «36° Réaumur» Az emberek «úri szagos misére mennek», a kertben: «a nap tűzzáporától összeverten / haldoklanak a sápadt rózsafák». Mindezeket az úri kisgyerek látja, szobai gyermek, a hűvös vidéki úriházak gyermeke, aki ilyenkor feszes és fehér ruhába öltözötten, mint cicomázott bábu jár az utcán, így találkozik városával, mely a délies éghajlat, a derülátó évtized, s a magabiztos osztály fényeinek hármas lángolása alatt fekszik Magyarország déli szögében, a Duna s Tisza közt. Fény mindenütt: «napfényben égnek a fejér falak…» «láng ég a fákon, a bokor zöld oltár. / Mostan miséznek a kis madarak». A vidék úgy tündöklik e verssorokban, mint Arles s a Provançe Van Gogh vásznain: «A pitvaron a tengeri / nevet a nap piros füzére, / de sárga árnyát elveri / a paprikák piros füzére». Így csak ebben a tájban, ebben a városban, ezekben az évtizedekben, ebből a társadalmi rétegből nézve, ettől a politikai fájdalmaktól aránylag a többinél függetlenebb költészetben tobzódhatnak a fények: «A délután pezsgett a poros utcán / Mint az aranybor…» A költői tájképben mindig bujkál halványan és ki nem mondottan, csak sejtetve egy kis társadalomrajzi szándék is, annak a társadalomnak a légköre, melyből a költő a vidékre néz: «Másként halálos csend és néma untság, / poros akác-sor, vakolatos utcák… Olykor a hárs alatt árnyas sarokba / kalácsos, tejszínes, hosszú uzsonna…» Szinyei Merse majálisának kora ez: «Az esemény… Mi esemény? / Az, hogy kisült a sütemény… és hogy jó a barackbefőtt / és hogy megért a ringló». A bácskai táj couleur local-ja fölé a középosztályi-úri élet képei rajzolódnak, s ezek a vidék jellemző vonását: a bőséget emelik ki. A körülmények szerencsés összejátszása ez: a Hortobágy nem a középosztályból nézve lenne hiteles, Szabadka és Bácska e rétegből nézve a leghitelesebb: «A Kossuth uccán porzó / zöld ködbe jár az úri nép, / hallgatja a cigányzenét / és áll az esti korzó» – emlékezik a gyermekkori képre a férfi. Mert ha kor szerint a századforduló idejéből, életkor szerint a gyermekkor idejéből látja a várost, pontosabban az úri gyermekkorból: «Mert vén Szabadka áldalak, / mit hosszú, bús évek alatt / hittem sorsnak, hazának, / te álom voltál és regény / poros hárfája ’A szegény / kisgyermek panaszá’-nak». Erről vall Esti Kornél rímeinek négy sora is:

Gyerekkorom mindig téged kereslek,
ha járom a poros-boros Szabadkát.
Mióta lapdám elgurult itt,
nem ér az élet egy fabatkát.

    Ez a gyermekkor, az úri-vidéki környezet e gyermekkora teszi, hogy Szabadka holdja egyéni és egész szokatlan dologhoz hasonlíttatik, olyasmihez, melyen a hasonlatokkal a világirodalom által meglehetősen elhalmozott égitest is elcsodálkoznék: «csak néztem a vékony korongot, / mely egy fa tetején borongott, / és sárga volt akár a boltban / a savanyú citromcukor». Az úri kisgyermek holdja ez, mely «ezüst lepelbe leng elő», mint az anya, ki bálba megy este s a kert is megfelel az úriházból látott sejtelmes természet igényeinek: «A kéményekből füst nem göngyölög, / szundítanak a kutyák a fák mögött, / rejtelmesen susognak a sötét fák». Így tájat látni, csak tejszínes uzsonna után lehet, oly házból kijövet, melynek komódján ódon, ónémet régi óra áll.

     «Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska»  

    De húzzuk kijjebb a szülőföld körét. Mondottuk: a szülőhely Kosztolányi Dezső számára a legszűkebb értelemben a kisvárosi úriház. A természetből az úri kisgyerek először a vidéki úriház előkertjével találkozik, másodszor a kisvárosi utcával: poros akác sor. Harmadszor a Szabadka körüli ájjal: a Bácskával. A bácskai táj csakúgy a kisvárosi virágvasárnap aranyfényében jelenik meg, mint Szabadka maga: képét egy úriházban született kisgyermek látásmódjának köszönhetjük s így lesz teli a Bácska gyermeki félelemmel:

Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.
Itt félve jár az őri kisgyerek.
Mérges virágok, nyiszlett emberek.
Egy távol torony ferde lángolásba.
Méreggel mart, fehér, virágos orcák.
Lánggal rikító selymek, rác mennyország.

    A kép színei csaknem trópusiak. A Balkán e tájon át szomszédja Magyarországnak, vele egy rikítóbb, színesebb, nyersebb világ üzenetei érkeznek be a két folyó közé, oly világé, hol vadabbak az ösztönök, hol a piros: vörös, a zöld: méregzöld. A táj fölött szenvedélyes nap jár, ki «részeg, s izzik, mint a réz», mint az a réz, melyet rác leányok ékszerül viselnek vasárnapi ünneplőjükön. A tikkasztó szenvedély fényében ragyog, s minden végletes itt, a vidék mintha gutaütés előtt állna: «A napraforgó, mint az őrült / röpül a pusztán egymaga / a tébolyító napsugárban / kibomlik csenevész haja». A Bácska e tikkasztó délköri fényben, vad szenvedélyek fortissimójában vonul be Magyarország tájai közé, tomboló színek és fények orgiájában, az utcák, fák, füvek, emberek, a nap, s a napraforgó mintha valami dyonisosi ünnepet ülnének éppen. Ekképpen az emberek is «különösek, tarkák és rikítók» és «Künn a kalászos rónán áll a bál. / még a csigás homok is várja-várja, / fényt izzad a föld, táncol a halál». E tájnak Ceres az istennője, a termékenység a csillaga, a szenvedély a szele, ez a vad, értelmetlenül, konokul, rendeltetésszerűen és szünet nélkül termő erő fénylik a sírokon is: «Kövér bozontos hantjukon / lakodalmas enyészet». Legsajátabb színeikben ott tündököl fel a föld, hol tulajdonképpen nincs is szó tájról, városról, vidékről: «Itt fekszenek csodásan ők / hol annyi búza bor van, / a véreim, az őseim / a fényes nyári porban». A magyar költők közül Kosztolányi az, aki legszívósabban harcol a halállal, a magyar tájak közül a Bácska törődik bele a legkevésbé az elmúlásba, a halálba. A temető itt nem nyugvóhely, hanem termőföld, a halottak holtukban is az életet szolgálják: «Az életet dicséri mind / s a sírjuk tőle áldott». E könyörtelen fény alatt tündöklő kép csak egyhelyt ad némi enyhületet és válik rikító színű tájból pasztellszínű idillé; a «hullámos» Palics körül.

    Vannak egykönyvű olvasók és leggyakoribban az egytájú költők. Az egyetlen táj, mely verseikből kibomlik, a szülőföld: a szó legszűkebb értelmében vett haza: a napfény futása a házfalon, este elé lassan kúszó árnyék, néhány fa, a felhők járása az égen, valami sajátos fény, és sajátos levegő, mely éppúgy neveli és formálja a lelket, mint a bor, vagy a kenyér, melyet megiszunk s megeszünk. Ez egyetlen táj, mely Kosztolányi kötészetéből kilép: a Bácska. Más helynév, mint Szabadka, Palics, Bácska, inkább csak kivételképpen, műhelygyakorlatképpen kerül bele a verseibe. Ily rímes furcsa játéknak köszönheti létét e költészetben Kassa: [«Kassa / Csak arra vár, hogy egyszer / Rákóczi kürtjét újra megríkassa»]. Szeged: [«Mikor látom fakó eged? / A holdat a füzes megett? / Addig szívem be nem heged / Szeged») és Győr: [«Győr / Kelet s nyugat közt állj hazámba, kedves / őr»]. Ez azonban már nem otthon, hanem úti élmény, e játékos strófák a három hazai városról, a Párist, Bécset, Korzikát, Nápolyt, Berlint, Londont, Varsót, Lisszabont, Rómát, Konstantinápolyt, New Yorkot, Kairót, Brüsszelt, Madridot megéneklő úti-epigrammák között foglalnak helyet. A táj, melyet otthonának lát, mely mint táj föl-föl bukkan a verssorokban, mindig Bácska, illetve a síkság, az Alföld oly fények alatt, melyek bácskaiak. A kép a helymegjelölés nélkül is hitelesen délvidéki. Számadó vesében [«Életre-halálra»] ezek a sorok jelölik a hazát: «De láttam egykor kánaáni / aratást / Kerek eget, mely egy családot / ölel át / Parasztleányok hercegnői / derekát». Mindig a Bácskát látja, e csupa tűz vidéket.

    «Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna, / olvadt aranyba fürdő búzatenger» – erre az Alföldre a vonatból néz ki, nyilván útban Szabadka és Budapest, a gyermekkor és férfikor otthona között, a szülőföld és főváros között. Az Alföldet ő is gőzösből látja, mint Ady, csupán a táj nála nem politikai indulatokat forraló és bizonygató valóság, hanem csak táj, fények alatt: «Egy nádkúp, egy kút tűnik csak fel olykor, / itt-ott egy árva tikkadó kazal. / A búza habja szikrát hányva mormol. / Az élet alszik, mindent tűz aszal, / a gulya tétlenül delelve ődöng, / távolba búsul egy vén, puszta fal. / Kék, sárga színben éga hevülő föld, / egy ócska kis síp álmosan huhog / és a rónán sehol üdítő zöld. / Fáradtan álldogálnak a juhok, / a délibáb poros mezőn suhanva / köddé fakul és eltűnik utóbb.»

    *

    A később szociáldemokrata képviselővé avanzsált Túróczy-Trostler József irodalomtörténész, egyetemi tanár így írt az 1930-as évek közepén Kosztolányi Dezső verseiről:

    …Mit jelent a szabad, atektonikus, rímtelen vers Kosztolányinál, aki zárt lírai formákban rögzítette meg a maga és nemzedéke impresszionista élet- meg valóságszemléletét s új szerephez jutatta a rímet a magyar líra európaizálódásában? Lehiggadást, a ráció diadalát az irracionalizmus zenéjén, belső intellektualizálódást, elhajlást az impresszionista divat felé? Kétségtelen, hogy ezúttal nem pusztán külső, felszínes, gépies formacseréről van szó. Eredendő természeténél fogva Kosztolányi impresszionista kerülővel, lépésről-lépésre s ezért talán időveszteséggel, de erőpazarlás nélkül jutott el a valóság új lényegszemléletéhez. Aki a jelenségek mögé, a rejtett összefüggések mélyére és hátterébe pillantott, az bátran lemondhat a lírai sűrítés eszközéről, impresszionista pompáról, tisztán fülhöz forduló képekről, hasonlatokról: az eddigi hallható festőiség hallható plaszticitásra változik, a háttérnélküli egy-pillanat nyugtalanító melódiáját felváltja a részek látható, érezhető, megnyugtató harmóniája.

    Az impresszionista fület-szemet tárt minden benyomásnak, elfogultan várta őket s hagyta, hogy lírai reagálásra bírják. Ma elfogulatlan érzékkel közeledik hozzájuk, kijelöli helyöket a maga világában: a valóság reagál a költő szemléletére. Nincs már külső megrázkódtatás, a vihar befelé fordítja erejét, kívül szélcsend a halkan gyűrűző víztükör. A hangulatmenet mintha már-már logikai menetben világosodnék. Távlatrövidítés azzal a veszedelemmel fenyegeti Kosztolányit, hogy teljesen elemző prózára fordul a nyelve. Ezen a ponton érintkezik a formális expresszionizmussal, de éppen ezen a ponton lép érvénybe ritmusának belső összefoglaló ereje, átszínező hatalma, amely a szót megmártja ritmikus környezetének levegőjében s ezzel tüstént csökkenti prózaiságát. De a belső nyelvalak zártsága is útját állja annak, hogy a logika elhatalmasodjék a nyelven. Ezek a versek csak abban az értelemben „szabadok”, hogy nincsen szabályozott metrumuk, hogy látszólag elszigetelt részekből vannak összerakva, holott valójában szinte kivétel nélkül egy belső ritmikus magból nőttek ki, épültek fel úgy, hogy ez a mag központi szervként táplálja, tartja összefüggő lüktetésben a vers szervezetét. A vers ereiben még most is vér foly, ha nem is a régi, elementáris, de viszont nem is elvont intellektuális folyadék, vagy „kozmikus” áram.

    Kosztolányi költészetének vezető motívuma, az ámulás még mindig teremtő erő, igaz, hogy egyre inkább reflexívebb, higgadtabb alakmása: a kérdés helyettesíti. Szimbólumainak jó része ma is kérdőjel. Belső formája most is a kérdés közös formájára redukálódik. A világ még mindig csupa titok, az élet még most is csupa izgalmas gazdagság, születés, elmúlás, halál, temető most sem vesztette el nyugtalanító, kétségbeejtő varázsát. Ma is olyan érthetetlen minden, mint teremtő ébredésünk első napján, de már-már beletörődünk ebbe az érthetetlenségbe, már nem ostromoljuk annyi hévvel a dolgok nyitját s beérjük a plasztikus élettartás maximájával: csodálkozás a legmagasabbrendű dolog, amit elérhetünk. Semmi szükség bonyolult, tanácstalanságot leplező apparátusra, a szó nem öncél, nem narcisza önmagának, nem von kerítést a tárgyak köré, hanem konkrét, alázatos szolgájuk. Általában: a régebbi impresszionizmushoz képest megváltozott a szó s a valóság viszonya. Éppen fordítottja a réginek. A tárgyak, a jelenségek birtokukba veszik a szókat, mondatokat, az egész osztatlan eleven beszédet. A tartalmátvesztett nyelv újra megtelik konkrét tartalommal. Ez új hódításnak, a szimbolikus jelek rekonkretizálódásának eredménye: A külső szemlélet szómágiáját felváltja a belső szemlélet tárgymágiája. Az ember egészen közel kerül a dolgokhoz. Ez a közelség nem a naturalizmusé, amelyet az érzékek, a természettudomány, nem az expresszionizmusé, amelyet intellektuális akarat és erőszak közvetítenek, hanem vérrokonok közelsége, amelynek szeretet vagy gyűlölet a forrása.

    A költő nem tudós, nem keres törvényeket és igazságokat, csak megörökíti őket, nem filozófus; nem teremt rendszereket, de hozzájuk fordulhat nyersanyagért: a költő funkciója intuitív ellenszenven vagy rokonszenven alapuló, szimbólumokban lecsapódó megértés. Intuitív megérzés után intuitív megértés: itt van most Kosztolányi helye. E megértés visszfénye, alakmása egy mélyebb, rejtettebb fénynek, hasonlata nem lehet csak a ruhátlan, hústalan meztelenség, közvetítője, jele pedig csak egyszerűség. Van egyszerűség, elementáris, amelytől nem idegen semmiféle magasság és mélység; van, amelyet a művész plátói örökségül hoz magával a világra, van mímelt egyszerűség: a pózé, van olyan, amely súlyos harcok viharos egyezménye s végül a megbékült, alkotó kérdés és ámulat egyszerűsége: a Kosztolányié.

    Hajnali csók

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

                                                               1908

    *

    Valóban nagyszerű irodalmi és esztétikai élmény Kosztolányi. Ugyanakkor fontos tudni róla, hogy „az Etimológiai Szótár számára »izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény.« Búcsúztatót írt a cz-hangjel halálára, forró hevülésű levélben üdvözölte Kertész Manót a »Szokásmondások« megjelenésekkor, s nyílt levélben támadta meg Meillet professzort, az egyik legnagyobb európai nyelvtudóst, mert nyelvünkről fitymálóan írt egy könyvében. A magyar nyelvművelő mozgalomnak nem volt buzgóbb munkása nála: valósággal a lelke volt annak. Nem volt nyelvtudós, ezt éppen a legnagyobb apparátussal készült cikkei [pl. a Meillet-cikk] mutatják, – ahol tudóskodni akart, ott naivitásokat írt, közhelyekre tévedt. De nem volt dilettáns sem, fejjel magaslott ki a műkedvelő nyelvészek közül. Ösztöne volt nyelvünkhöz. Hagyatékának három kötetét egyenként is, egyvégtében mind a hármat is elolvastam, találtam bennük feledhetetlen s jelentéktelen sorokat egyaránt, de pongyola sort egyet sem, stilisztikai hibát felet sem. Van író, kinek hibátlan sorain érezzük, hogy csak az ihletés legnagyobb feszültsége emeli nyelvét a hibátlan tökély ilyen fokára. Nála nincs ez az érzésünk, ő sohasem küzdött a kifejezéssel. Vannak mondatai, melyeket egyik cikkéből átemel a másikba, mint aki tévedhetetlenül érzi kifejezésének tökéletességét, – mint Gyulai Pál, a magyar nyelv egyik legnagyobb mestere. Írók megítélésében tévedhetett, nyelvünk szavait tévedhetetlenül értékelte. Rossz jellemzése akad, rossz jelzője nem.

    Ifjúkori költeményeit befelhőzi a szecesszió s felettük lebeg Rilke szellemszárnya. Mégis, válogatlanul tudom olvasni ezeket a verseit is. Kora s egy nála nagyobb költő nem nyomhatta úgy rá bélyegét egyéniségére, hogy nyelvének kecses tökélye ne kárpótolna ezért. Mint a nemzet, ő is nyelvében él. Igazsága, emberi és művészi egyaránt, a nyelv igazsága: tiszta forma. Az, mit az örök emberben magyarnak nevezünk. Ő mondta azt ki kereken, hogy mi magyarok »még sohse szerettük nyelvünket.« Ő semmit sem szeretett, csak a magyar nyelvet. Ezzel épül bele alkotása a magyar örökkévalóságba. Műve a legkülönösebb ékszer: tartalma sápadt arany, de a foglalat mélytűző, izzó gyémánt, Kohinoor. A nyelvművész Arany közelebb állt szívéhez, mint Petőfi s egyszer így disztingvált: »Arany a legnagyobb magyar költő. Petőfi pedig a magyaroknak legnagyobb költője.«

    Kosztolányi a magyar nyelvnek egyik legnagyobb költője…

    Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

                                                                        1935

    *

    Mintha még ma is élne, egyre-másra jelentek meg kötetei. Halála óta, nem számítjuk, hány írása-verse látott napvilágot. De csak a könyvesboltok kirakata előtt kápráztat létének varázsa, mikor meglátjuk nevét egy új könyv borítékán. Ha felnyitjuk posthumus műveit, a káprázat elmúlik, mert halálának bizonyosságára nyitunk, Kiadatlan, vagy elfeledett cikkei, versei épp úgy nem hatnak újaknak, mint a jólismert, könyveiben csak a kegyeletes, de idegen kéz rendező elve azt újság. Kosztolányi nem »fejlődik« már, nem lep meg többé, nem ígér semmit. Műve mögül elmúlt, aki fejlődhetne, az ő meglepő s mindig újért buzgó egyénisége. Rossz keresztyének vagyunk, s még mindig elszorul a torkunk, ha arra gondolunk, hogy nincs többé, de szavai már nem egy személy szavai, hanem egy lezárt mű részei. Erényei nem hívják ki elismerésünket, hibáinak nincs szükségük jóindulatunkra: minden sora az immár változhatatlan mű egészére utal. Kosztolányit lehetett méltatni, lehetett s kellett néha bírálni is: művével szemben mindez hiábavaló. A mű sokkal nagyobb feladatot ró ránk, elénkmered, hogy ismerjük meg, kínálkozik, hogy éljünk vele. Az ő hagyaték a mi örökségünk, s az örökség nem ajándék. Nem lehet megköszönni sem, s akkor is velünk marad, mikor felszáradtak már könnyeink; mint egy régi szék, ősökről maradt bútordarab, úgy marad itt műve. Míg élt, sokszor megszámoltatták művéért, most nekünk kell számolnunk vele.

    Kosztolányi művei szépségben fogantak s nem igazságban. Ezt ma, amióta három posthumus prózai kötete megjelent sokkal jobban tudjuk, mint ahogy eddig sejthettük. Költők prózája rendszerint arra jó, hogy verseik hőfokát mérjük le rajtuk: Berzsenyit, Vörösmartyt, Aranyt prózájuk nélkül félannyira sem ismernők. Kosztolányi prózája erre a célra nem alkalmas. Három attitűdben mutatják be eddig a posthumus kötetek, halljuk őt beszélni arról a nyelvről, mely költészetének anyaga volt, [Erős várunk, a nyelv], szól a régi magyar irodalomról, őseiről [Lenni vagy nem lenni] és kortársairól [Kortársak]. De a három kötetben alig van tudomásul venni való mondat, sorai mind versek felé ringatják az olvasót, épp úgy, mint ahogy a versek felé ringatták őt is. Berzsenyi prózájából megtanulhatjuk, mit jelentett neki az antik formák ösztönző izgalma, Vörösmarty színi bírálatai és versei közt a hőmérsékleti különbség meggyőz arról, hogy Ixion nem mitologikus képzelet szülötte. Kosztolányi prózája gyönyörűségünkre szolgál, mint versei, elringatózunk sorain, ízlelgetjük szavait s eszünkbe nem jut »dokumentumot« látni bennük, mi sem ösztönöz arra, hogy értelmüket firtassuk.

    Prózája verseiről nem mond semmit, hanem azonosul velük. Kinevetnők Tömb Szilárdot, ha vitatni kezdené, hogy Petőfinek az a feltételezése, hogy ha a föld Isten kalapja, akkor hazánk a bokréta rajta, logikai képtelenség, természettudományi szempontból pedig badarság. Ugyanilyen nevetséges helyzetbe kerülne az, aki Kosztolányi »igazságait« kísérelné meg magasztalni. Nem voltak igazságai. Véleményei sem, s ha voltak, sírba szálltak vele.

    Maga az írás, az írás mechanikája is jobban érdekelte annál, amiről írnia kellett. Ahogy bizonyos fajtájú papírosokhoz, tinták színéhez ragaszkodott, úgy ragaszkodott bizonyos írói magatartáshoz, stilisztikus szabályokhoz, szavakhoz. A szavak értelméhez sokkal kevésbé. Mondanivalója sohasem volt, mindig csak szólni akart. A szavak hangzásukkal s hangulatukkal hatottak rá s nem jelentésükkel. Ha kivonatolnánk cikkeit, épp olyan közhelyek maradnának meg belőlük, mint egy lírai versből. Ady pacsirtaálcás sirálynak nevezte önmagát, mi a tanulmányíró Kosztolányit bagolyálcás pacsirtának nevezhetnők. Teljes közönyét minden »tartalom« iránt műfordításai árulják el. Fordításai élvezetesek s csak az eredetivel összevetve döbbenünk rá, hogy nem érti a nyelvet, melyből fordít s azt, hogy »au lieu de larmoyer, prendre un revolver« nyugodtan így magyarítja: »nem is pisztolyt, hanem revolvert ragad«, hogy sejtelme sincs a grammatikáról, jó, ha a szavaknak legalább egy jelentését sejti…

    Kosztolányi játszott a szavakkal, de e közkeletű frázis mély értelművé válik, ha rá alkalmazzuk. A napsugár játszik így a föld felületével: csodálatos színekre bontja e sárból gyúrt masszát. Játszott a szavakkal s mi lélegzetünket visszafojtva figyelünk rá…

    Röpima

Ő a sebes, fényes láng. Mária
engem szeret a földön. Mária
sír és kacag, ha meglát. Mária
sikoltva jő elébem. Mária
rózsát susog fülembe. Mária
térdemhez ül le, úgy néz. Mária
a végtelent akarja. Mária
hadarva mondja: "Nem, nem." Mária
telefonoz és toppant. Mária
a jólnevelt úrinő. Mária
egy lágytojást se főz meg. Mária
sok altatószert használ. Mária
teázik és kártyát rak. Mária
sóhajt és kézimunkáz. Mária
siet, de mindig ráér. Mária
semmit se tud, csak mindent. Mária
igaz, szilárd, őszinte. Mária
a hallhatatlan nagyság. Mária
az élhetetlen jóság. Mária
az emberi nemesség. Mária
szép, hogyha ég és izzik. Mária
szebb, hogyha kócos, sápadt. Mária
legszebb, mikor csunyácska. Mária
a földgolyó remekje. Mária
Isten csodás torzrajza. Mária
kislányka és hősnő is. Mária
az édesség, a fönség. Mária
lágy, mint a hattyú tolla. Mária
kemény, mint a gyémántkő. Mária
gyermekkorom ábrándja. Mária
az ifjúságom láza. Mária
az ötvenévem díja. Mária
dicsőségem babérja. Mária
az életem fájdalma. Mária
haldokló ágyam fénye. Mária
anyám, leányom, húgom. Mária
múltam, jövendőm együtt. Mária
nem az enyém s enyém ő. Mária
a "sohasem" s a "mindig". Mária
a lelkem felesége. Mária
áldott a földi nők közt. Mária
lásd, vége sincs e versnek, Mária
mert mindig újra kezdem, Mária
oly hosszú már ez ének, Mária
mint végtelen szerelmem, Mária

    1935. november 22.

     

     

    Források:

Ascher Oszkár: Az utolsó szavak
Babits Mihály: Kosztolányi
Bóka László: A Kosztolányi-hagyaték
Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz

összeállította-cspb-

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo