Tscheik Ernő: Dr. Szolár Ferenc úrnak, Budapest
Igen Tisztelt Uram, Kedves Kollega!
Abban a reményben, hogy sikerül majd módot találnom soraimat s Géza verseit mielőbb Önhöz juttatni, leírom a boldogult sógoraival együtt töltött időnket. Hazaérkezésünk után szóval kiegészítem ezt a hézagos közlést.
A kórházban két hónapon át (1916 dec. – 1917 jan.) egy szobában feküdtem Mihállyal. Ugyanaz a testi és lelki baj gyötört mind a kettőnket. A közös nyomorúság, a vágyaink s gondjaink azonossága hamar erős baráti kötelékekkel fűzött össze bennünket. Gézát ebben az időben még alig ismertem. Amikor csak tehette, hűségesen látogatta Mihályt, ki példás testvéri szeretettel csüngött Gézán s fanatikusan hitt bátyja jövőjében s rajongó tisztelője volt. Mihály egész lelkét a felesége és a bátyja töltötte be. Gézának meggörnyedt roskadt háta, sápadtsága s köhécselése aggodalmat keltett bennünk. Mihály aggódásait Géza bohém könnyedséggel vette. Mihály kérésére Bóna ezredorvos megvizsgálta Gézát s nála is tüdőcsúcshurutot állapított meg.
Febr. 2-án jöttünk ki Schmitt Pál huszárfőhadnaggyal a kórházból, hogy a tüdőbetegek részére kiutalt XIII. sz. pavilonban elfoglaljuk kis szobánkat. Mihály azonban csakhamar reumával került vissza a kórházba.
Március 13-án költözött Mihály helyére a szobánkba Géza. Április 1-én a Dániába elutazott Schmitt Pali helyére megint Mihály került vissza s május 24-ig laktunk együtt mind a hárman. Mihálynak ragaszkodása, szeretete, önfeláldozó, anyás gondoskodása Géza iránt megható, tiszteletet parancsoló volt. Géza bohém, a megélhetés apró-cseprő gondjaival nem törődő, magát sok mindenen túltevő volt. Mihály a gazda, az anya, ki mindkettőjük pénzét, élelmezését, mosását, mindenét intézi. Ő az, aki a reggelit elkészíti; asztalt terít és bont. Ő figyelmezteti Gézát, hogy varrja meg a nadrágját.
Egyszer elhatároztuk, hogy Gézát befogjuk háztartásunk dolgaiba, hogy nem dolgozunk helyette. Hallottuk, hogy a lafkában tojást lehet kapni; elküldtük húsz darabért. Meg is érkezett rövidesen s hozta egy zacskóban nagy önelégülten a szerzeményt. Ahogy letette, rögtön láttuk, hogy kevés a tojás, nincs az húsz darab. Megolvastuk, tényleg csak tíz darab volt és ő húszat fizetett. Persze nem bíztunk rá többé semmit.
Ez az együttlakásunk csendes nyugodtságot ígért. Délelőttönként Gézával olaszul tanultam, este Mihállyal tervezgettünk, ábrándozgattunk, hogy mint is lesz, ha Isten egyszer hazasegít. Géza ágyán, „rab vackán” hanyatt feküdt s nem vett részt ezekben a mi hazarándulásainkban. Ez az ő szótlan, erős szemekkel a végtelenbe néző hanyattfekvése feltűnt, s amikor Mihálynak szóvá tettem, tudtam meg, - bár sejtettem már – hogy ekkor születnek meg benne versei. Írni ritkán láttam. Amit fekve elgondolt, távollétünkben vetette papírra. Reggel, amikor elmentünk, hogy legényünk a szobát kitakaríthassa, ő maga sokszor visszaosont és gyorsan leírta versét. Ebéd után ledűltünk szundítani. Amikor azt hitte, már alszunk, felült s írt. Először ceruzával valami papírszeletre vetette gondolatait játszi könnyedséggel, fennakadás nélkül, alig javítgatva s aztán tintával beírta a füzetébe s így adta csak nekünk olvasásra.
A forradalom, a cár letételének híre erősen foglalkoztatták. Szívből örült a forradalomnak, a márciusi akaratnak s az emberiség haladását, fejlődését ünnepelte benne. Ezekben a napokban, május elsején, írt egy költeményt „Vörös zászló” címmel. Az orosz katonák sapkájuk rózsáját – „a cár szemét” – vörös szövettel vonták be; a kaszárnyákon vörös zászlók lengtek, amint azt a kerítésünkön kívül álló épületeken láthattuk; s szerte a tenger országában május 1-én az orosz szabadságot ünnepelték örömmámoros népek. „Vörös zászló”-jában mindezt elmondja, s azzal végzi, hogy tán mi is megéljük, hogy a mi kaszárnyáinkon is vörös lesz a zászló egykor feketesárga helyett. Ezt a versét, úgy látszik, - kórházba menetele előtt sok minden más irattal együtt – megsemmisítette, elégette.
Csendes, nyugodt együttélésünk nem sokáig tartott. Mihály légcsőhurutról panaszkodott, hirtelen 40 fokos lázt kapott. Miután napokon át hiába ápoltuk, orvosi rendelkezésre a kórházba ment. Gézát balsejtelmek kínozták; álmatlan, étvágytalan lett. Nyugtalansága napról napra növekedett; a hírek aggasztóak voltak. Gondolata, lelke mindig Mihálynál volt a kórházban. Mindjobban látta, érezte, hogy milyen önfeláldozó, szerető testvére volt neki Mihály. Fájdalmas, háborgó lelke fellázadt: Testvére ezer lépésre feküdt a kórházban, a kerítésünkön kívül s nem engedtetett meg neki mellette lennie; csak két ízben jutott ki hozzá! Hetedikén már elsiratta Mihályt, biztosra vette halálát. Mihály június 8-án reggel 5 óra tájt minden haláltusa nélkül halt meg.
Mihály temetésén már általában feltűnt, hogy Gézát mennyire megviselte a gyászeset. Megöregedett, összeesett. Rab voltunk nem engedte, hogy e szomorú útján támogassam Gézát, hogy Mihályt én is elkísérjem a temetőbe. A kerítés kapujánál el kellett válnunk, mert csak 8 tiszt kísérhette ki Mihályt.
Nehezen vártuk Géza visszaérkezését. Szinte felfrissülten jött haza. Közlékenysége meglepett. Elmondta, hogy egy pacsirta kísérte énekszóval a temetőig Mihályt s hogy ebben mennyi megnyugvást talált. A következő napokban – bár állandóan Mihályról beszélt és étvágytalansága, álmatlansága sem javult – mégis, mintha valami csendes, Isten akaratában való megnyugvást figyeltünk volna meg rajta.
Június 13-áról 14-re virradó éjjel, éjféltájt felébresztett. Hangja alig hallható, csendes volt. Kért, hogy ne szakítsam félbe, mert nehezére esik már a beszéd és sok a közlendője, ne ijedjek meg, végrendelkezni akar. Meggyújtottam a lámpát. Arca tűzpiros, tekintete a szokottnál szúróbb volt. Két keze mozdulatlanul a mellén imára kulcsolva. Elmondja, hogy abban a bajban hal meg, mint Mihály; ugyanazt a fájdalmat érzi, de ez a fájdalom eltűrhetetlenül erős és gyorsan fog vele végezni; mozdulni nem tud. Ne nyugtalankodjam. Elvégeztetett! Orvost csak nehezen s az én lelkiismeretem megnyugtatására engedett hívatni. Itteni barátainak, ismerőseinek hagyott hátra egy-egy szót. A maga holmiját és Mihályét is azzal a meghagyással bízta rám, hogy értékesítsem a tiszteknél s a befolyt pénzt a magyar legénységnek segélyezésére adjam. (355 rubel folyt be az árverésen!) A gyorsan megérkezett orvos túlfeszült, rendetlen idegállapotot talált nála s morfiuminjekciót adott neki. Az orvosnak, kiről tudta, hogy jóakarója, barátja, nem hitte el, hogy megéri a reggelt. A csillapítószer elfojtotta ugyan melle égető tüzét, de nem altatta el. Még mindig nem tudott mozdulni, úgy kellett megitatnom, amikor vizet kért. Reggelre végül jobban lett, tudta tagjait használni. De a meghalás gondolatától nem tudott szabadulni. Tett-vett, rendezte dolgait és sok mindent elégetett.
A nappalt Ozsvár Péter, Balogh Pista és Jakobovits Arthur barátaival töltötte, kik mindvégig hűségesen kitartottak mellette. Ezen a napon írta „Mihályt hazaviszem” című versét. Mihály halála óta most sírt először. Görcsösen sírva, hangosan zokogva írta a másik versszakot. Minden egyes szót fennhangon, sírva mondott, szinte diktálta magának a sorokat, melyeket keze csak nehezen tudott leírni, ami kéziratán erősen szembeötlő.
A következő éjjel azzal ébresztett fel, hogy fél, hogy megőrül. Éneket hall. Most azt hiszi, hogy az orosz őr énekel az őrtoronyban. Előbb azt hitte, hogy Mihály temetésén a tiszti dalárda énekel; majd meg, hogy ő koporsóban fekszik, s neki szól az ének. Nem tud rajta eligazodni. Fél! Csak lassan sikerül őt meggyőznöm, hogy az ágyban van, hogy az ablakunktól néhány lépésnyire levő őrtoronyban énekel a muszka, mint rendesen. Lassacskán magához tért. A gondolkozásról, alvásról, ébrenlétről, álomról, képzeletről stb.-ről beszélgettünk reggelig s okoskodása, beszédje normális, logikus volt, mint mindig, valahányszor Mihálytól s az ő meghalásának gondolatától el lehetett terelni figyelmét.
Pénteken reggel az ágyban fekve a falra írta „Térjetek meg és szeressetek” című versét, melyet innen másoltunk le s csatoltuk a kézirataihoz. Péntek délután megijesztett szokatlan és hirtelen támadt jókedvével. A kávéházba hívott, hová tudtommal sosem járt. Az embereket messziről üdvözölte s vidáman megszólította, holott rendesen kerülte őket, az utóbbi napokban pedig azt bizonygatta, hogy üldözik és megvetik a tisztek. Hift főorvos, Bóna ezredorvos a kórházba való menetelét sürgette, amibe bele is egyezett. 16-án, szombaton reggel 9 órakor elváltunk kerítésünk kapujánál, nem kísérhettük a kórházba.
A következő hét egyik napján meglátogattuk. Ez a látogatás meggyőzött róla, hogy Gézát is elveszítettük. A kórházban az orosz orvos megállapította súlyos elmebaját s elszállítását táviratilag kérte Irkutszkba. A pavilonunk ellenőrző praporcsikja még Géza életében megjelent s jegyzőkönyvet vett fel Géza hagyatékáról. Szellemi hagyatékát ekkorra már magamhoz vettem – féltve azt az orosz hatóságtól – hogy Géza végakaratához képest dr. Szolárnak adjam át. Nem hiszem, hogy az eredeti kéziratot haza tudjuk vinni, de gondoskodtunk róla, hogy semmi verseiből el ne vesszen.
A dobozt, amelybe ez íráscsomagot rejtem, kérem, juttassa k. Kartárs Úr feleségemnek (Igló, Szepesmegye, Kossuth-sor 48); az ő részére faragcsáltam.
Hiszem, hogy úgy Géza, mint Mihály hagyatékából eltett dolgokat, emléktárgyakat sikerül hazavinnünk.
A temetésük megható szép volt s azon négy nép megtépázott fiai vettek részt. Egy birodalmi német ev. lelkész kísérte utolsó útjukon.
Bővebbet majd szóval! Kedves Kolléga uram, szívesen üdvözölve nyújtok önnek résztvevő baráti jobbot!
Krasnojarsk, 1918. január.
Tscheik Ernő
iglói áll. tanítóképző tanár
