Darkó István: Áldott krumpliföld

Az Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek palánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromól, kút őriző gémje s még vetemény is az elnyesett kis kertben.

    Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Karalábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztalt zománcos edénybe külön belényomkodja. Csepreginé majd tüzet gyújt alájuk. Rántással, vízzel ételnek babrálja napközben. Estére ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélére húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük.

    Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskisasszonynak.

    Még egyszer megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végében terem. Ma itthon pihen az egyszál Riska. Este doboltatta a falu, hogy a csordának nincs kint helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedt golyó érhetné.

    Két biliárdkrétával, az úton találta nemrégiben, jelet tesz a tornác faküszöbére. Csepreginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég, ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezni azt a kényszeredett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának annyi hajlongás is elég. Minek siessen hát a kelleténél jobban szegény feje?

    Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztotta. Darabka kenyérrel, bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul.

    A felkelt nap most mutat első negyedet négy felé. Még csak nyári folyóvízhez hasonlító melege van a párás levegőnek. Olyan a csend az utcán, mintha nem nyár, nem hajnal, hanem legigazibb munkahónap volna. Mi lelte a népeket, hogy ilyen üresnek hagyták az utcát? Sehol egy lélek, egy fia barom, de még majorság se. Csak a túlsó végen, a domb mögül csörög valami távoli zaj. Mintha nagyon nehéz szekerek vonulnának arrafelé. Kisdaróc felé bujkál ez a lárma, az éjtszakából maradt befogottszájú húzódó zsivaj.

    Megáll félpercig, pipát készít, tüzet lobbant rá. Éles kapáját átteszi másik hónaljába, tovább lépked.

    Az Ipoly felőli végen emeletes gőzmalom, most igen csendes, mellette új kocsma. A malom udvarában katonák ülnek, a kocsma ablakában rátekint Jenő úr, a kocsmáros.

    - Hová megy, Pesta?

    Int is neki, maga felé szólítja:

    - Tán lefogyott a sütnivalója, Pesta?

    Visszafelel a fejével:

    - El a hold, de nem a sütnivalóm.

    Hangosan nem akar szólni, mert most már fontos és fenyegető ez az óriási csendesség, a szomszédos udvarban a heverő katonák hallgatása, a kocsmáros ijedt arcmozdulatai, szájának üres tátogása. Nemet mond Jenő úrnak, szinte jókedvre deríti annak a félelme, s főképpen az, hogy most egy szemrebbenés alatt maga is meglátta egyedülvaló szándékának vakmerőségét. Két marokra kapja a kapát. Dolgos mozdulatot tesz vele a föld felé, így mutatja a kocsmárosnak. Elint a nem is messzi Ipolynak, túljára annak, a földek felé.

    Ezalatt Jenő úr már kint van a kocsmából. Piros arca, annyi rajta a hajszálfinom vörös ér, mint némely falevélen, irgalomtól reszket. Megragadja Pesta karját, betoloncolja az ivóba.

    - Tudja-e maga, mi az a kényszerzubbony, Pesta?

    - Háthogy tudom… Abba illesztene most engem Jenő úr.

    - Abba hát.

    - Peg olyan jól értem, hogy mit csinálok, mint a kutya az ugatást, az óra az ütést, a szél a fújást.

    - Én meg épp azt látom, hogy kapával a hóna alatt nekiindult a háborúnak. Annyi emberség még van bennem, hogy nem hagyhatom.

    - Felnőtt ember erre mit felelhessen?

    - Ja, ha így utasít vissza, akkor már nem is szaporítom a szót.

    A farács mögé megy a fiatal kocsmáros, az üvegek, a hordók, a tölcsérek közé. Ott babrál. Sápadtan tekintget kifelé.

    - Jenő úr, legyen szíves idejönni.

    Szembe ülnek le egymással, az asztal fölé hajolnak.

    - Akkor hát mért akar megakadályozni abban, hogy kimenjek?

    A kocsmáros nem bír magával, az asztalt verdesi:

    - Bolond ember! Az Ipoly két partján szemben állanak egymással a katonák. Most szellőztettem itt egy kicsit. Egész éjjel tele voltam vörös katonával. Tőlük tudom, hogy támadásra készülnek. Hol a maga földje?

    - A túlsó parton.

    - Atyaúristen! Pesta, magának vége. Megrokkant a fejére. Mit akar ott kapálni?

    - Mit? Krumplit. Azt.

    - Majd mindjárt megmondom, hogy mit. De nem teszi az ablakba.

    Pestának tetszik, hogy olyan szép piros a Jenő úr homloka. Nem érti egészen túlzó nagy ijedelmét. Eddig, ha nagyritkán betévedt ide, nem volt valami sok szava hozzá. Igaz, hogy ő se kereste a barátságát. Annyit azonban lát már, hogy pontosan odatették a veszedelem színhelyét, ahol az ő földje van. Így, rendes módon, eszére hallgatva, csakugyan bajos lesz ma kijutnia.

    A kocsmáros lázban unszolja:

    - Ha nem hiszi, jöjjön fel velem a padlásra. Az ablakból szabad szemmel is jól látni. Van gukkerem is.

    Felmennek hát a padlásra, kitekintenek az ablakon. Jól látni! A folyó csillogó szalagja, rajta az új vashídm apró földtúrások innen is, amonnan is. A magányos cserfánál kezdődik az ő földje. Az idén tiszta krumplit tett az egészbe, úgy találta, hogy így nagyban jobban megdolgozhatja akár magában is. A krumpliföld túlsó szélénél is végighúzódik az a sárga vonal. Tegnap délután még kint járt, semmi sem volt ott. Oldalról, de távolról, másfelől néha dörgött és ropogott ugyan a fiókháború. Hanem annyira megszokták még az asszonyok is, gyerekek is, hogy alighogy bánták, csak görnyedve dolgoztak tovább. Most egyetlen lélek sincs kint a földeken.

    - Menjen szépen haza, – mondja a kocsmáros – akinek pincéje van, most lebúvik oda.

    - Maga is oda, Jenő úr?

    - Persze, hogy igen.

    - Akkor majd ürgének képzelheti magát. Nem fél-e, hogy a sötétben elveszíti az emberi formáját?

    - Maga is jobban teszi, ha komolyan veszi, amit mondok.

    Lebotorkálnak a falépcsőn, megint a söntésben ülnek. Karjára akasztja a kapát, ajtónak indul, de megáll a kocsmárosnak fordul:

    - Kedves uram, ezen mi nem sokat vitatkozhassunk. Akárminő nagy szél fú, elhiszem, hogy térdigérő nagy szél, én mégis csak úgy tudom magam, mint a szóló egyedül lengő nádszál, aki mellől learatták a nádast. Szegény feleségem félvére, ahogy megjöttem Szibériából, meghótt. Két kicsi fiam egymásután sarlagban. Öreg szüleim már régebben. A sok harangozás, meg egyéb leharipdálta a fődemet kétfelől. Sok úgysem vót, de még kevesebb hagyódott. Négy hód. Kerek ki négy magyar hód…

    - Azt én mond jól éretem, érzem, de…

    - A de az, hogy élni meg muszáj. De hogyan? De minek? Mongyuk, az Isten törvényének, az parancsolja, meg az ember szíve itt belül, a tisztességes kínlódás becsülete. Úgy-e? De elég-e ahhoz, hogy nyitva tartsa az ember a szipákolóját a levegőhöz? Mert mindig ott van: de minek, de kinek? Az üres háztájnak, a bejáró öreg Csepreginének? Egy árva tehenemnek, a hideg dunnyának, kiüresedett, málladozó tapasztott fészkemnek?

    A kocsmáros nagyon félhet, áhítatosan nézi:

    - Annak hát. Annak, hogy ilyen szépen elmondhassa. Annak, hogy eggyel többen maradjunk. Eggyel többre osztódjon a szenvedés, hogy jobban viselhessük. Hány éves, ha meg nem sértem, Pesta?

    - Már mér sértene? Harmincöt… Annak, hogy ennyi évvel jóé érezze magát az ember szóló egyedül? Hogy ne kívánkozzék már semmi után. Ne kellessen se ital, se sokszor még az étel sem. Se cimbora, se semminemű pajkoskodás, se asszony bonca? Annak?!

    - Annak, hogy többet nagyobb baj ne történjék. Hogy betöltse, amivégből a földön van.

    - Nem sokat adok én ekkora nagy mondásokra.

    Hanem a szeme már gyulladt, a környéke vörös koronggal ég, udvara van a nézésének. Kapája nyelével az ajtó küszövét verdesi. Paposan mondogatja:

    - Vagyishogy éppen annak. A rendeltetésnek. Amikor az asszony, gyerekek sorban itthagytak, úgy híjják messiánista lettem. Attól a szakállas vigéctől tanultam, aki könyveket árult, míg a csendőrök el nem vitték. Attól hallottam ilyeneket. De azóta inkább csak magamtól tudogatom… Az egyik iszik, a másik szüntelenül csak tépi magát, káromkodik, a harmadik veszekszik, verekszik, a negyedik a szerzés után veti magát. Az ötödik él, ahogy tud, a hatodik mint a barom, csak zabál, hízik, semmit sem tesz szívesen, csak a kanalat a szájához… Aki tudja, megöldi magát… Aki egyiket sem teheti, élni akar… Mint én.

    Most mára kocsmáros kérdezné kíváncsisággal: Hogyan? Mielőtt megtehetné, villan valami szörnyűségesen az úton, a kocsma előtt. Füst bömböl, tűz ordít, por üvölt. Dörrenve vág le egy gránát.

    - Jaj – kiált a kocsmáros és szalad le a pincébe.

    - Azért mondom – mosolyog Bolyós Péter s kapájával a vállán kiballag az ivóból. Egyenletesen megy el a kocsma előtt, a malom mellett, a falu dombjának a kanyarulatánál, az országúton, amerre vízfolyásnak visz az, el a fűzek tömött sövényfala alatt. A vashídnak, a megélénkült tájéknak indul, a pattogó, ropogó vidéknek, amerre megjárta ezt az utat annyiszor, ahányszor a nyári nap megpirkadt. Most is arra megyen, ahogyan amiért már elcsendesült nyugodtan fújtató kebelében. Úgy lépeget, halad, jut, mint egyébkor, amikor nem pattog a tájék, nem dörög az ágyú a domb mögül, az Ipoly partján s a híd felől sem szól sebesen a gépfegyver. De most pattog, dörög, szól.

    Akármennyiszer végigélte, ismeri elégségesen mindezt. Már el is feledte. Most megint úgy veszi, ahogy a háborúban. Nem többnek, mint amit jelent, hogy esetleg itt ni, mellette jelenik meg a villanó tűz, az égő jel, a füst, a por s akkortól vízszintesen következik rá a többi minden. Vagy mit az, hogy a láthatatlan levegőből nem kevesebb láthatatlansággal egy kemény kis acélmag az ő teste felé veszi útját, átsuhan valamelyik tagján, tovább repül, vagy át se suhan, tovább se repül, hanem megbújik valamelyik húsában.

    Ismerős akármelyik eset, nem tud félni tőlük. A nagy zajtól, a túlságos dörgéstől különösen nem, ha már nem attól, ami mögötte, benne van, belebújva a pattogásba és dörgésbe. Nem tud tartani se a hangjától, se a magjától. Nem fél, csak attól tart mégis, hogy letapodják a szépen zöldült négy hold krumplit s a dörrenés az ismerős gödröket oda is beássa, a katonák megtapodják, s nem lesz a bolygatásnak okozó gazdája, a kárnak megtérítője.

    Egyenesen, semerre se nézve megyen. Mert hogy így lesz-e vajon, mindenesetre meg kell azt tudnia. A víz a fűzek közül itt már kacsingat hűsen rá, a lombok bólintanak, a gyenge nap barátságosan szíjja ízetlen, színtelen szőttujjasa hátát? Az első sor katona az út kétoldalán már észre is vette őt. Veszetten integetnek feléje. Kiáltozásukat is hallja, de nem érti, közbülesik a szaporázott ropogós. Szilárdan megyen ennek dacára az országúton, eléri a vashidat. Rálép a szélénél, a magasodott gyalogjárón igyekszik. Már a túlsó oldalon is meglátja a mások sor katonát, de golyószalag is egy sor zúdul feléje a gépfegyverből. A híd vasai kopognak tőle, mint a heves jégeső a házfedélen. Tanult mozdulattal, önkénytelenül vágódik hasra. Kis szünetig vár, valahogy inkább addig, amíg a lába kicsit megpihen, mert elállott a gyalogmenésben és viszeret is kapott egy éve a balban.

    Kiáltozást hall maga mögött. Erre felugrik. Magasra tartott kézigránáttal szalad néhány katona a hídon, a kopogó jégesőben. Fel is bukik néhány, de a vizet is gázolják a többiek, a hídon is özönlenek az újak. Magasba kapja a kapát, előre integet vele, az élükön fut előre. Ordítva jönnek mögötte, ő is ordít, csak úgy egy bömbölő hangot értelem nélkül s megelőzi őket. Átfut a túlsó partra, mögötte éppen akkor dörren, csörren, bömböl a vashíd is és belegördül a vízbe. A túlsó parton már a víz mellett fut, krumpliföldje szélénél megáll, áttekinti a zöldellő négy holdat, a környezőket is, főként a szomszédosat, a Lukácsét. A katonák tovább ugrálnak, eltépett kígyó testének vonaglásaként, csoportosan. Távolodnak, reménytelenül bukdácsolnak a földeken. Az ágyúk úgy ismételgetik a füstöt, a vasat, a gödröket, mint valami bemagolt leckét. Lukács földjét még most is számtalan vas túrja, tíznél is több dörrenés szaggatja, mellette a krumpliföldbe is jut kettő. Elhullt emberek nyöszörögnek a gödrök között, egy szemugrásnyira még késsel vágják egymást a katonák, füzek alól szakadatlanul szól a géppuska, a vizet még mindig fürtökben gázolják újabb csapatok. Átrohannak a krumpliföldön, kinyílt szájjal merednek a kapával álló emberre, egyik meg is löki s egy másik csepp emberke eldöf feléje a levegőbe, olyan vicsorgással, mintha kínjában nevetne. De a kapa már megmozdult, már töltögeti a krumplit,elhúzza a taposások helyét, betemeti a nagyobb gödröket, gyógyít a földön, ápol, flastromot ragaszt. És ilyesfélét mond egy hang Bolyós Pestában:

    - Feleséged, gyermekeid, örömeid, bajaid, életed pótolója kedvedre és hited szerint az, hogy ezen a hajnalon is megjöhetnél ide!

    Maga Bolyós Pesta az egérszínű csizmában, a krumpli zöld hatásaihoz hajló derékkal, szorgos kapáló mozgása közben aligha gondolja ezt így ilyen teljesen.

    Csak görnyed szelíden a kisded kupacok fölé. Vagy öt-hat kapahúzással mindet ügyesen megtestesíti.

    Csak cselekszik, igyekszi, folytatja ezt, mint a sütést a jó nap, amely megerősödve szárítgatja alig gyöngyöző hátát. S a kedves szellő, amely közben finom legyezővel kedveskedik nyugalmas homlokának.

    Dolgozó mellében nincs türelmetlenség, harc, dörrenés. Valamilyen hiányozás riasztó érzései sincsenek. Gondba borult igyekezettel dolgozik, sietés nélkül és otthonosan. A kupacokat amúgy mellékesen meg is számlálgatja, egyedül a mérhetetlen nagy földeken és bosszankodva teszi rendbe a taposások, túrások, föltörések nyomait.

    Mint az olvasó szemeit a kéz, pergeti a szeme az elkészült buckákat, miközben fejében a gondolat célegyenest fordul arra, hogy végsőképpen, egészében mennyi lesz majd a krumpliföld áldása.

    Egész nap, késő estig nézi őt a kíváncsi diák a kocsmáros társaságában a padlásablakból. Szemébe beléfogadja a képet:

    A távolodó csatát, az imént múlt borzalmak tágas terét.

    A nyugtalanság elcsendesült kráterét, az Ipoly vizének kies síkját, a változó nap izzásában.

    Az óriási égő kör középpontjában a földi munkába elmerült magányos, kicsiny, csodálatos emberi alakot.

    A kocsmáros csillapulatlan izgalmában elmondja ezt a Bolyós Pestát mindennek.

    Zsugorinak, bolondnak. Lelketlennek. Megszállt, árva léleknek. Senki család semmi célú fejének. Szörnyű konok parasztnak.

    Felemlegeti reggeli szavait is. A diák hangtalan lázban keresgéli össze az értelmüket. Egyszerre észreveszi, hogy a padlásablakból ezüstfonál húzódik ki, ez a mezők felé, a kapáló Bolyós Pestához. Ökörnyálnál, pókhálónál nem vastagabb ez az igen hosszú fonál, de szépen csillog a napsütésben. A füléhez viszi a diák a fonalat. Ím, hallja, mit beszélget szuszogva magában az az ember. A szíve verését is meghallja így s ereinek szabályos lüktetését is.