Gyóni Géza levele Rukovina Nándorné Mészáros Ella asszonynak, Szabadkára

Szombat, 1914. aug. 29.

    Gy.[önyörűk] Gy.[önyörűje]…Ma éppen négy hete, hogy a túlzsúfolt szabadkai pályaudvaron ott hagytam Heinrichet és az öreg Fischert, akik talán utánanéztek a vonatomnak. Más úgyse nézett akkor utána. Az akkori időkhöz képest még elég kényelemben és szabadjegyemmel I. osztályon tettem meg az utat majdnem az országhatárig, csak ott szorultam aztán szintén marhaszállító kocsiba. Borzalmas jelentőségűvé csak akkor vált az út, mikor a hajnali szürkületben a galíciai állomáson egész faluk kisírt szemű asszonyai, leányai szaladtak üvöltő sírással a vonatunk után. Magyarország asszonynépe összehasonlíthatatlanul méltóságosabban viselkedett, s ha láttunk is kisírt szemeket és megható búcsúkat, olyan brutálisan szívbemarkoló látvány, mint a piszkos galíciai falukon fogadott, nem keserített bennünket. Magyar asszonyok nem feküdtek a vonat elé és nem szaladtak percekig utána, hogy végül összerogyjanak a síneken, mint a szegény istenadta polyák nép mosdatlan asszonyai. Ilyen látványt sokáig nem felejt az ember. Képzelheti, mit csinálhatnak ezek, most, amikor már sebesültszállító vonatok járnak azokon a síneken.

    Most már elmondhatom az egyetlennek, hogy mikor Pestre értem, erős kísértés fogott el és tanakodtam és tanulmányoztam, hogyan ejthetném útba a fürdőhelyet, ahol akkor tartózkodott. Utam megszakítása nélkül is megtehettem volna ezt, mert más úton ugyan, de csak idevezetett volna. De babonás erővel nyűgözött le a rögeszme, hogy nem szabad búcsút vennem a drágától, mert az a búcsú csakugyan végbúcsú lesz. Búcsúzatlanul kell elválnom, mintha dáridóba mennék, ez a gondolat kapaszkodott belém, mint azóta egy versemben is megírtam; és e gondolat babonás hatása alatt, megtudja-e és megfogja-e bocsájtani? – szinte örültem, hogy elébb eljöhettem, mielőtt hazaérkeztek. Ez őrülten hangzik, de aki azoknak a napoknak a hagymázában élt, az meg fog engem érteni. Hiszen az életemet adtam volna akkor is a látásáért…

    Azóta négy hét múlt el s most megtapogatom magamat és úgy kérdezem: én voltam-e, aki keresztül éltem? Én voltam-e a kényelmes poéta, aki addig nyújtózkodott a fehér ágyban, ameddig neki tetszett. Alszom-e még egyszer vetett puha ágyban? Olyan kérdés, amilyen máskor az ilyesféle szokott lenni: vajjon megnyerem-e az osztálysorsjáték főnyereményét? – De mindig ismétlem és nem szűnök meg ismételni, hogy az ilyesmiket ne panaszkodásképpen fogja fel az édes. Panaszról szó sincs, hiszen legsúlyosabb helyzetem még az volt eddig, mikor két napig nem volt cigarettám, mert olyan helyen dolgoztunk, ahol nem lehetett hozzájutni. Ez pedig ugye csekélység és legfeljebb az érti meg, aki szenvedélyes dohányzó. Veszélyről szó sincs, édes, hiszen még mi nem mentünk túl a határon, az újságokból pedig tudja, hogy a mieink már odabent jó messze eltakarították a muszkát. Egyébként is megtanulja az ember, hogy Isten kezében van és nincs más hátra, mint remélni, hogy Ő nem ejt el bennünket. A régiek azt vallották, hogy aki nem tud imádkozni, az menjen a tengerre. Látja drága, most olyan időket élünk, hogy a szárazföldön is megtanul imádkozni, aki nem tudott.

    Azt kérdezi a Gyönyörű, hogy vannak-e ismerőseim? Olyan közeliek, akiket otthonról ismerek, nincsenek, leszámítva egy-két falumbelit, de boszniai szenvedéseim idejéből való társakkal itt is összejöttem s egy pár intelligens fiúval (bankhivatalnokok, postatisztek), akik hozzám hasonlóan nem éltek annak idején az önkéntes jogukkal, felújítottuk a fegyverbarátságot. A háború kinyitja a szíveket és mindegyiknek tudom minden gondolatát és egész élettörténetét, még azt is, hogy hogyan kérte meg a feleségét vagy a menyasszonyát. Én azonban itt is, csak akkor nyilatkozom meg, mikor papírt veszek magam elé, hogy magának írjak. De zárkózottságom azért nem tűnik fel a fiúknak, mert a nótáimból, melyeket a legszívesebben énekelnek, látják, hogy a szívem bánata közös az övékével. Esti csillaggyújtáskor kifakad a zárt ajkakon a nóta és éneklik a fiúk a strófákat, amiket én írtam egy ismert dallamra. Hevenyészett kottázásom után talán le is tudja zongorázni az isteni Lusy, vagy talán úgy is ismerte már a dallamot. Holnap vasárnap, talán lesz egy kis időm, leírok és lekottázok majd néhány strófát. Jó lesz?

    Azt hiszem, eddig hozzám került levelében feltett valamennyi kérdésére megfeleltem lassacskán. Mindent tud már rólam; arra a kérdésre pedig, amelyet még le nem írt, de amelyet ott látok az ajkán, az a válaszom, hogy nagyon, nagyon, nagyon és még a rettentőnél is jobban…Leírhatatlanul!...

    Most már könyv nélkül tudom az eddig kapott drága leveleket és várom-lesem az újabbat. Istenem, a 21-iki az utolsó és ma már 29. van. Nyugtasson meg legalább arról, hogy az egyetlen hamarébb kapja az én leveleimet. És nézze meg minden levélen a feladási címzést, mert soha sem tudom, hogy mikor fog változni. Mindig készen állunk, hogy beljebb kell mennünk. Heinrichnek mondja meg, hogy ne hagyja tönkre menni az újságot, mert hogy megyek én akkor Szabadkára, ha életben találok maradni. Vagy erre nem számít senki Szabadkán? Hát akkor én hogyan számítsak? Minden gondolatával gyönyörű győzelmeken, s ami ezzel egyet jelent, imádott egyetlen szépségén álmodozik sok-sok kézcsókot küldő hű katonája:

               GyG.    

Balogh József és Tóth László (szerk.): Magyar Leveleskönyv II., Corvina Kiadó, Budapest, 2001. p. 479-481.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf