Komócsy József: A szerelem könyvéből

I.
Halhatatlanság

Hogy a lélek halhatatlan,
Eddig azt sem hittem én;
Ma már buzgón hiszem, vallom:
Rátanított a remény.

Halhatatlan a remény is;
Így mondják a csillagok,
Melyek fénye eget, földet,
S minden szívet béragyog.

A csillagok örök éltét
Szép szemeid hirdetik –
A legédesb lángolással:
És én elhiszem nekik.

Mindent, mindent elhiszek már
Okosságom odavan, –
A mióta édes ajkad
Csókolgatom boldogan!

II.
Az álmoknak varázsában…

Az álmoknak varázsában,
Hidd el, hogy több boldogság van,
Mint az élet valójában.

Álmodozunk ébren, alva,
Ha már meg vagyunk is halva,
S összeomlott szívünk hamva.

Ha a hold fehér világa
Ráragyog majd a fejfánkra:
Lelkünk álom-útját járja.

De míg élünk, szép kedvesem:
Csak csókold ajkam hevesen,
Hogy az álmot – ne keressem!

III.
Szívem hát újra…

Szívem hát újra gyermekké lett?
Visszatért a könnyelmű élet?
A szerelem víg mámorában
Kell, hogy a táncot végigjárjam?

Ah, kedvesem! de szörnyen félek:
Oly részegek e vad zenészek,
Tánc-daluk olyan véghetetlen,
Itt, az én reszkető szívemben!

S mentül jobban csókolsz, ölelsz ma,
Mind szilajabb a zene hangja,
S mint egy pelyhet ragad magával –
Viharosan hegy-völgyön által!

Mindig magasabb régiókba,
Egészen fel a csillagokba.
Hol a sok fénytül és zenétül
A vérem lobog, fejem szédül!

Meglásd, ennek jó vége nem lesz:
Közeledünk a mélységekhez,
Hol jó angyalunk így szól sírva:
»Miért siettek úgy a – sírba!«