Gyallay Domokos: Az obsitos búcsúja

Megváltozott a világ Bencédben, amíg Pap János odavitézkedett a francia ellen. A bátyjai megunokásodtak, kis öccse házasulósorba cseperedett, a leányok, akik elmenetelekor megsiratták és piros bokrétát tűztek kalapjába, levendulás, rozmaringos néném-asszonyokká fonnyadtak.

    - Hány esztendőt töltöttél hetedhétországon, János öcsém? – kérdezte egyik atyámfia, mikor először jelent meg a templomi gyülekezetben.

    - Én, bátyám, tizenhat esztendeig viseltem fegyvert királyomért és hazámért! – felelte Pap János ünnepies, tanult emberséggel.

    - Végképpen, örökös obsittal…

    Katona Pap Jánosnak – immár ez lett a neve – fájt a nagy változás, amely körülte idegenkedett. Mennyi mostoha földön hányódott tizenhat esztendőkön által, s íme, szülőfalujában is az az érzés lepi meg, mint valami régi nem látott, rideg garnizonban. De másként képzelte azt a boldogságot, mikor megtér otthonába!…

    Mégis volt valaki, aki most is olyan volt, mint a búcsúvételkor s vissza-visszavarázsolta számára az elmúlt ifjúságot: az édesanyja. Az édesanyja most is így szólt hozzá:

    - Jancsi, fiam. Édes Jancsikám…

    Az obsitos vitéz legszívesebben otthon üldögélt, édesanyja lábánál. A múltról is beszélgettek, a jövendőről is.

    - Mihez fogjak immár, édes anyámasszony? Ekonomizáljak-e (szerette az ünnepies, latin szavakat), vagy városon telepedjem meg? Szép írásom van, megtanultam volt a tordai kollégiumban, megélnék utána…

    - Már én többet el nem bocsátlak hazulról, Jancsi fiam! – mondotta az édesanyja. – Minek bujdosódnál? Elélhetsz itt velünk, megpihenhetsz a sok nyugtalanság után. Jámbor, jó fiú Pali öcséd: akár életed fogytáig örömest ad szállást. Ámbár rajtad áll, hogy kezedhez vedd örökségedet s megházasodjál…

    - No, a házasságtól egy kissé elkéstem, édes anyámasszony.

    - Miért késtél volna? Deli legény vagy te most is, leányt is kapsz, ifjú özvegyet is…

    Az obsitos vitéz vasárnaponként kipödörte kos szarvához hasonló nagy bajuszát, újra fonta s bogra kötötte üstökét, – bizony ősz szálak is csillogtak már a fonatban, – parádés uniformisba öltözött, lófarkas, szélestetejű csákóba, ezüstzsinóros mentébe, rámás csizmába, az Erzherzog Josef-huszárok módja szerint: úgy ment a délelőtti istentiszteletre. Délután pedig megnyergelte fehér lovát – a székely huszár lóval ment akkor háborúba s lóval tért meg – s kedvére megugratta a környék falvaiban. Mindenütt tisztelettel köszöntötték, cicéző leányok, vidám menyecskék meleg pillantásokkal tapadtak rája. Az obsitos vitéz szíve a feszes mentén át megérezte a melegséget, mint alvó medve a tavaszi verőfényt.

    - Megházasodom… magam fogok fészket rakni…

    De a gazdálkodást előbb mégis meg kell tanulni. Katona Pap János szorgalmasan kezdett forgolódni öccse gazdaságában; kezét ekéhez, faragó szerszámhoz szoktatta, vásári fortélyokat tanult meg, az évszakok munkáit katonás renddel kalendáriumba írogatta. El-eltervezte, hogy mi mindent próbál meg a maga birtokán abból, amit külső országok szántóföldjein, rétjein megfigyelt.

    - Azt szeretném, édesanyám, hogy az egész traktus rólam vegyen példát a gazdálkodásban.

    Az öregasszony e közben nagy körültekintéssel szőtte-fonta fia házasságának dolgát. Híreket szerzett ifjú özvegyek, érett hajadonok erkölcséről, rokonokkal tanácskozott, tíz falu állapotát kipuhatolta fia érdekében. Hiszen akadt megbecsülője a fehérlovas obsitosnak, hogyne akadt volan! Szerelmi üzenet is jött, magaajánlás is történt.

    - Akivel édesanyám megfér, azzal én is meg fogok férni. Mert úgy számítsa dolgát, hogy nálam fog végképpen megszállani: én voltam legtovább anya nélkül…

    Az özvegyasszony szeretettel simogatta meg a nagy gyermek fejét.

    - Hát az így lesz, Jancsi fiam… hallgasd meg, így látom én jónak. Először megházasítlak tégedet, mert a tied sietősebb. Aztán megházasítom Pali öcsédet, mert neki is kell a jó tanács ilyen nagy próbánál… igen gyámoltalan ő a maga mentére. Mikor pedig mind a kettőtöknek kész lesz a tűzhelye, akkor aztán örömest hozzád fogok telepedni.

*

    1813-at írtak, mikor ezek a beszédek folytak az obsitos vitéz meg az ő édesanyja között.

    Világ rezzenése – idő fordulása!

    Bonaparte Napóleon hatalma összeomlott Oroszország hómezőin. A megalázott népeknek most kellett összefogniok s a gonosz Léviathán dühét megtörniök.

    A székely hegyek fölött újra seregestül szálldostak és vijjogva csatáztak a karahéják. Itt-ott szögreakasztott trombiták maguktól megszólaltak. A lovak éjjeli legelőjükön meg-megriadtak és vésztjóslóan nyerítettek össze. Melyik székely ne tudná ezeknek a jeleknek az értelmét? Új háború jövendőmondói!…

    De már bizonyosabb hírek is jöttek, mint vad kapor szaga vihar előtt.

    Új katonákat fog kérni a király a székelyektől. Nemcsak minden nemzetségtől egyet, mint eddig, hanem minden háztól az arravalóját a döntő csapásra…

    Egy napon az öregasszony ebédet vitt szántogató két fiának. Mikor ezek elfogyasztották Isten áldását, csak elfakadt keserves, nagy sírással.

    - Nálunk jár a bíró, katonának írtak, édes Pali fiam! Alig melegedett meg itthon az egyik, már a másikat akarják elragadni.

    - Ej, no, édesanyám, nem megy az olyan szimpliciter! – vigasztalta szép, meleg szóval anyját az obsitos vitéz. – Most csupán csak összeírták a legényeket… majd beszélek én a tiszturakkal, mikor elmenésre kerül sor… Értek én a katonanyelven.

    - Ó, Jancsikám, ha te meg tudnád azt csinálni! Isten látja, nem katonának való az öcséd, sem teste, sem lelke. Gyöngeszívű, ártatlan volt egész életében.

    Éjjel-nappal sírdogált az öregasszony kisebbik fiáért. Lehorgasztott fővel hallgatta az obsitos a sok panaszt, búcsálódást.

    - Itthon marad az öcsém, parolámat merném adni rája, – akarta édesanyját megvigasztalni.

    A verbunkos napon Pap János is elkísérte öccsét Udvarhelyre, a militáris kommisszió elébe. Fehér lován ment, az Erzherzog Josef-huszárregiment szép uniformisában.

    Örömmel fogadták a kommisszió tisztjei, nyilvánosan paroláztak vele, maguk mellé ültették, mint valami jó ismerőst. Ugyancsak csodálkoztak a népek az obsitos vitéz megbecsülésén! Még megesik a csoda, kiszabadítja öccsét. Hát ez igazán csoda lesz, mert irgalmatlanul szedik a legényeket Bonaparte ellen.

    Katona Pap János sokáig tanácskozott a tiszturakkal. Egyszer kibontakozott közülük s a fealusfeleihez lépett.

    - No, édes öcsém, szabad vagy, eligazítottam…

    - Isten áldja meg érte bátyám. Lesz öröme édesanyánknak!… Mikor indulunk hazafelé?

    Az obsitosnak egy kissé felfehéredett az arca, megnedvesedett a szeme.

    - Csak magad mész haza, Pali öcsém. Én itt maradok a tiszturakkal, holnap tovább masérozunk…

    - S haza mikor jön bátyám?

    - Majd én is hazamegyek.. a háború végén… Magamat írattam be helyetted katonának, mindjárt itt is marasztottak.

    - Mit gondol bátyám? Nem engedem, hogy értem vesztegesse magát.

    - Meg kell engedned… édesanyánkért! Te ott nőttél fel a kebelén, én csak rövid álomlátás voltam a számára. Engem talán könnyebben fog felejteni, élrted elepedne a szíve. Menj csdak haza, vigasztald meg és csókold meg a nevemben…– búcsúzott el egy öleléssel.

    Sohasem tért többet haza: csak a családi legenda beszél máig is a fehérlovas obsitosról.