Kiss Menyhért költő, író

A kommunizmusban [mások tucatjai mellett] feledésre ítéltetett [Havadtői] Kiss Menyhért dr., tanár, állami pénzügyi fogalmazó, nemzetgyűlési képviselő, költő, író, 1880. március 19- én a Maros-Torda vármegyei Nyárádköszvényesen született. Felesége Moledna Berta Mária volt.

    Marosvásárhelyen érettségizett, a jogot Kolozsvárott és Budapesten végezte, már 1904-től újságíró, 1906-ban államtudományi doktorátust szerzett, ezután Szászrégenbe kerül a vármegye szolgálatba, majd Nyárádszeredára szolgabírónak nevezték ki, de helyét nem foglalhatta el. Utána, 1913-tól felső kereskedelmi iskolai tanár Budapesten, miután született szívbetegsége miatt fizikailag alkalmatlan, a háború idején a kórházakban előadott a katonáknak, ezért megkapta a II. o. Vörös Kereszt érmet. A VKM III/A. ügyosztályába rendelték1917-ben, majd 1918-ban a Tanácsköztársaság idején kitették a minisztériumból, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelőségénél talált ideiglenes munkát. Belépett a MOVE-ba, ennek ellenére pártonkívüliként lett 1920. október 20-tól 1922-ig a nagyszentmiklósi kerület nemzetgyűlési képviselője. Az Ébredő Magyarok Egyesületének [ÉME] is, majd 1923-tól 1929-ig Gömbös fajvédő pártjának a Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt tagja. 1926. a budapesti VII. ker. állami kereskedelmi iskola tanára. Számos verskötete és elbeszélés gyűjteménye jelent meg. Arany-Petőfi hagyományain nevelkedett, termékeny költő. Hazafias, családi versei eszményi világfelfogásukkal, dallamos formájukkal tűnnek ki. Az I. világháború idején háborús verseket írt, 1919 utáni írásai irredenta szelleműek, az író hithű katolikus. Ezért, nagyszámú hazafias és vallásos verséért, novellájáért, valamint Gömbös Gyulához és az ÉME-hez fűződő szoros kapcsolatáért 1945. után indexre teszik. Budapesten 1934. október 14. hunyt el szívbénulásban. Magyar Miatyánk című versét több nyelvre lefordították [és Balázs Árpád zenésítette meg].

MŰVEI:

Versek [(Sényi László illusztrációival], Singer és Wolfner, 1906.
Gyémántos harang és más versek. U. o. 1908.
Öröktűz. U. o. 1916.
Tábortűz [1-2. kiadás] Szent István Társulat, 1917.
Tábortűz. Harmadik kiadás. Légrády Testvérek, 1918.
Háborús versek [Kiss Menyhért – Hangay Sándor – Oláh Gábor] Magyar Könyvtár, Franklin Társulat.
Ha mozdul az erdélyi föld [Jaschik Álmos illusztrációival], Budapest, Népies Irodalmi Társaság kiadása, 1918.
Boldog emberek. Bp., 1918.
Lagerfeuer [Kriegsgedichte] Wien, Henirich Kirsch kiadása, 1918.
Székely falum. Bp., 1920.
Censtochói legenda [melodráma] Második kiadás, Pfeiffer Ferdinánd, Budapest.
Assisi Szt Ferenc. Bp., 1927.
Magyar Miatyánk. Singer és Wolfner, 1928. Második kiadás.
Mézeskalács szív Budapest, Singer és Wolfner 1931.
Sóvárgás, Budapest 1942. Kókai Lajos kiadása

Ferike

Vérpárás, ködös őszi reggelen
Az Avalán meghaltak negyvenen;
Hajrás, vad rohamban rontottak elő,
Piros fegyvertűz a sziklatető;
Nevetve kúsztak fel a vad sziklára,
Fenn két gépfegyver mind, mind lekaszálta.
Jajszavuk nincs, csak a szemük ragyog.
Büszkén haltak meg. Hiszen magyarok…
Mégis… a légen át hang hasít,
Káprázat, álom? hívnak valakit –
Egy hang riad át a forrón, melegen,
Mint havasi kürt kéklő hegyeken,
Ahogy lőtt szarvas hívja a családját,
Fájón, szaggatva, simogatón száll át
Egy gyereknév. Becézőn, szelíden;
Könny csillan fel a bakák szemiben,
Hang, mely esd, hív, eped, hogy jer ide:
„Ferike, Ferike, Ferike…”

Kitől jön, hét nagy sebből vérezik
S most éli végső, búcsú-perceit,
De tündér a láz, mindig jót akar,
Szól: „Menj haza, te drága, szép magyar!”
S áthúzta szemén csodás fátyolát,
S már otthon jár a sárga rozson át,
A réten jár és a sarjús szekér,
Mint néhány éve – még emléke él –
Rádűlt. S ő kiált: „Hahó emberek!”
De nem jönnek. A hétéves gyerek,
A pöttöm magyar, vasgyúró kölyök
Kihúzta, addig izzadt, küszködött. –
Most is ott áll a vackorfák alatt,
Letört egy ágat s kis ustort farag,
Siess te betyár! az apád, az apád
Most vívja érted a zord Avalát!
Hogy álmod, nyugodt, falatod legyen,
Azért halódik a halálhegyen!
Hol bolyongsz, mért vagy olyan messzire?
Ferike, Ferike, Ferike?…

S azon a rémes, szörnyű hajnalon,
Otthon kocogtak az ablakon,
Kutya vonított, jajgatott a szél,
Denevér szárnyán suhogott az éj,
Valaki ott járt, álom vagy kísértet,
Az ifjú asszony sikoltva felébredt,
A szeme könnyes, haja ében,
A legkisebbet fogja az ölében,
Ferike is felrettent, hogy mi van?
„Imádkozzunk az apádért, fiam!
Miatyánk ki vagy a mennyekben!” rebegik,
Ő felért már a kéklő egekig,
Még azon is túl, hol az Úr ragyog,
S jelentette: „Uram, hát itt vagyok.
Becsülettel küzdöttem, míg leheltem:
Szíven szúrtak, vedd véresen a lelkem!...”
„Jól van fiam, nos, mi légyen jutalmad?
Lent úgy se kaptál…” A honvéd hosszan hallgat.
„Atyám, szól végre, az ég ablakán
Hadd lássam, nőtt-e szép magyar hazám?
Piros vérünk nem omlott hiába,
Pirosabb-e a magyar föld virága?
Engedd, hadd nézzek a Maros mentire,
Hogy nőtt-e, nőtt-e otthon Ferike?…”