Ambrus Balázs: Egy szegény költő emlékezetére

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve
Ki fogantatál világ vére árán –
Ezt írtad egykor viharba és ködbe
Az élet és a pusztulás határán,
Minden órádnak örök mutatója:
Ez volt a leghűbb, legmélyebb reményed,
Sokan megjöttek mások már azóta
Északról-Délről, de Te nem jöttél meg.

Mi hazaérünk!...Te már nem jössz többé.
Oly sok baj után a halál legyőzött
Te már nem vagy e nyomorult földgömbé,
Te már az Isten csillagait őrzöd,
Három bús évig sírt a vágy szívedben
Nem érhetted el egyetlenegy vágyad
Te meghaltál s a sírod oly kietlen
S az elátkozott orosz föld az ágyad

Mert így volt mindig ez: Te egyre adtál
Szegények közt a legeslegszegényebb
Mások ragyogtak, Te alant maradtál,
Pedig a homlokodon csillag égett.
Egy cilinder, egy kopott überzieher
Ennyi vagyonnal uraltad a földet
S mikor parancs jött, mentél bátor szívvel
A milliók közt adtad a legtöbbet.

A legszebb lépcsőt pályád kezdetétől
Melyen a híred már felfelé szállott,
A hangot, mely kihallszott ezrekéből
S megrendítette a magyar világot
Üzenet a csaták vad hevéből
Hogy a Magyarság örök ideálod
Przemysl fagyos, üszkös vad teléből
Megváltó, örök, zengő ifjúságod..

A Te kertedbe nem ültettek rózsát
Örömökkel az élet meg nem ejtett,
A babért mások lába elé szórták
Kezedbe csak egy vándorbotot rejtett
Így kóboroltál zengő szívű vándor
Egy bottal és egy titkos hegedűvel,
Ha bajban voltál, akadt egy pohár bor
S a lelked tele lett nemes nedűvel.

Ó, hogy fáj téged lenn tudnom a porban
Holtomig hordom magamban a gyászod
Mért születtünk ily boldogtalan korban
Mikor ezreket földig sújt az átok,
Mely keresztül vitt annyi szenvedésen,
Avatott hőssé, messze hurcolt rabbá,
Karddal és tollal verekvő lovaggá
De haza közénk nem hozott el mégsem.

…Esteledik, múlik a napfény pírja
A házak fölé száll a barna alkony:
Gondoljatok egy messzi, messzi sírra
Mikor az emlék kopogtat az ajtón.
Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve
Ezt remélte sok szenvedése árán
Ó, szakadjon föl szíveitek könnye
Érte, ki meghalt idegenben, árván.

Elhangzott a szabadkai Gyóni Géza emléktábla avató műsorában 1917. november 29-én, nyomtatásban megjelent a Bácsmegyei Napló 1917. december 1-i számának 3. oldalán.