Walter Gyula: Erdélyi lantos énekel Imre herceg szobránál

Most énekelem az erőt,
szent erejét a fehérségnek,
amely nem ismer temetőt:
maga a múlhatatlan élet.
Erőt, mely csupa glória
és diadal ás fény és szépség…
Öröm hát leomolni ma
és kidalolni ezt a békét.

Békét dalolni. Zengeni
az ég időtlen dicsőségét,
mert ez a béke isteni
és ragyogó és csupa mélység.
Mert ez a béke tiszta hit!
Maga a hit, az ősi, szűzi,
mely a mindenség titkait
aranyfényével átgyűrűzi.

Mert ez a fény a tisztaság.
Mert ez az erő a fehérség.
És önmagamnak visszaád,
és nincsen benne semmi kétség.
És ez az erő glória,
szentimrei, nagy lélek fénye.
A mennyé lesz a por fia
és szíve az Úr szent edénye.

Mert Imre herceg, most Reád
emlékezem. És lelkem íme,
újra fehérré lebben át
és habostiszta hermelinbe
vonja áldásod a szívem,
s mi szenny, sár, róla mind lemossa.
S ahogy Előtted ott pihen,
lesz Általad ünnepi ostya.

Ostya, miben erő lobog:
szent fehérsége az Erődnek,
ostya, amiben bent-dobog
Szíved, mert enyémhez kötötted,
mert megszentelted, hogy legyen
áldozó tiszta magyar élet:
kigyulladt múlt, élő jelen,
s heroldja újabb ezredévnek.

Szent Imre herceg! Énekem
fölött lengesd csak örök zászlód,
mely mennyfehér és vértelen,
s ragyogtasd az áldott varázsszót:
Isten! És áldd meg ezt a dalt,
neved a végtelenbe zengőt,
és áldd meg benne a magyart,
a krisztusi, magyar jövendőt.