Legifj. Szász Károly: Levél kedvesemhez
Bár messze mentem, szívem nem feled,
Vágyam nem nyugszik, – szólnom kell veled,
Hisz úgy tetszik, van már száz éve is tán,
Hogy ajkamat ajkadról elszakítám.
Mért is van az, hogy míg együtt lehettünk,
Oly gyorsan szálltak a napok felettünk,
Míg most az órák oly lassan haladnak,
Mint sűrű őszi légben lomha darvak.
Szólok veled, – s majd válaszodra várva,
Jobban telik az óra, egy a másra.
A daru is gyorsan lebbenti szárnyát,
Ha át a légen szólni hallja párját.
Gondolsz-e rám? Jut-é eszedbe még
Az a ragyogó, fényes, tiszta ég,
Mely ránk vetette csillag-szemeit,
Bíztatva némán, hogy majd megsegít.
Óh, öröm addig itt e földön élni,
Amíg az égben van hitünk remélni.
Azért hát vígan! Szép arcod tavaszát
S bú nehéz könnyűi ne hervasszák.
A lánysereg, ha indul játszani,
Te se kívánj komolynak látszani,
Hívó szavukra készséggel hajolj,
Eredj közéjük, mosolyogj, dalolj!
Majd járd be a kert utait, ahol
Együtt sétáltam veled annyiszor.
Talán már puszta minden, – óh, de lásd,
Miért siratnád ott a hervadást?
Inkább csak bíztasd szívecskédet azzal,
Hogy minden újra éled új tavasszal:
Dal újra csendül, fán a lomb kizöldül,
Hű kedvesed is megtér messze földrül.
S egy szép napnak mosolygó reggelén
Menyasszonyomként léphetsz majd elém.
Karomba fűzöd karodat, s megyünk.
Nem lesz hosszú a nászkíséretünk,
Csak az, ki minket igazán szeret,
Jöjjön velünk, – s az nem sok, úgy lehet.
A kis templomnak átlépvén küszöbjén,
S lelkünk érzésit hő imába öntvén,
Az ünnepélyes, komoly esküszóban
Szívem szíveddel halkan összedobban.
Mit akkor mondok, azt már most is érzem:
«Szeretlek híven, s véled megelégszem.»
Az Isten házából, ha majd kijöttünk,
Meglásd, hogy minden más leend körülöttünk.
Hogy miért, – egymástól nem kell kérdenünk,
Könnyű lesz akkor azt megértenünk.
S aztán, – mint egykor édes hű anyánk,
Ölébe zár majd drága kis tanyánk.
Kicsiny hajlék lesz, egyszerű, szegényes,
De minden zuga mégis tiszta, fényes,
Hogy mint az arcot a tükör üvegje,
Boldogságunknak képét visszaverje.
Keblemre vonlak, s szívem szent hevében
Csak annyit mondok: «Édes feleségem!»
S te boldogan szólsz, bár halkan ugyan,
Reám hajolva: «Édes jó uram!»
Óh, félek is, súlyával összetör
Egy pillanatban annyi kéj s gyönyör!
Így egy a másra múlik majd napunk,
Csókkal fekszünk le s csókkal virradunk.
A pajkos Ámor egy kuckóba bújva,
Boldogságunknak ő lesz hű tanúja.
S ha beköszönt a munka ideje,
Boldogságunk csak nőni fog vele.
Nekem nagyon könnyű lesz a dolog,
Hisz érted küzdve csak rád gondolok.
S munkád te is örömmel végzed.
Legyen is áldott dolgos kis kezed,
Mely ágyamat majd puhára veti,
S arcom verejtékét törölgeti.
A pihenés is édes lesz nagyon
Kezed kezemben, ajkam ajkadon…
Az óra üt és én fölrezzenek…
A csillagok sápadni kezdenek
Az éjszakában, és egy gyönge, halvány
Fénycsík gyullad ki az égbolt alján.
Közelg a hajnal, érzem hűs lehét,
Mely a gomolygó párát űzve szét,
A napsugárnak utat így egyenget.
…Leejtem tollam, s némán elmerengek.
Te alszol most, szép ajkadon mosoly,
Talán mert éppen arról álmodol,
Amiről én e hosszú éjszakán –
Tanúm e levél – ébren álmodám…
A hajnal jő s álmomban megzavar
Végezzük hát e levelet hamar,
Hadd olvasom csak még egyszer keresztül.
Átalfutom, s leejtem a kezembül.
Óh, édes álom, mondd, hová levél,
Hisz nem ad vissza e sivár levél!
Hisz ebben semmi sincsen abból,
Mit képzetem előmbe rajzol;
A lángból, a mely szívemet hevíti,
A vágyból, a mely lelkemet repíti,
A szenvedélyből, mely erembe’ zúg,
Nincs egy szemer, – e szó itt mind hazúg.
Az érzésből, mely lelkemből kitört,
Csak egy csomó betű lett, semmi több!
Álmunk, – ébredvén, – mért hogy így vesz el?
Irigy hajnal, miért is érkezel
Mutatni, hogy mit álmaimban éltem,
Mily színtelenné vált e kis levélben.
De ha elűzted álmomat, maradj,
S e kis levélbe életet te adj
Ömöljék rá verőfényed derűje,
Hogy fényt leheljen mindenik betűje;
Hulljon reá sugárid pora,
Hogy hadd ragyogjon mindenik sora,
S így az, mit én oly hévvel, mélyen érzék,
De nem tudá hevítni tollam ércét,
S élet nélkül hagyá e sok betűt,
Hadd nyerjen újra fényt, mosolyt, derűt!
S te kedvesem, kit kínzó vágy epeszt,
Olvasd mosolyogva és örömmel ezt.
S mit e levélben elmondtam neked:
Reményeidnek adjon életet!