Sinka István: Szállnak a vadlibák
Erdélyi Józsefnek
Bocskoros, rongyos nagyapám,
hogy nem szólhatott a világnak,
elsírta hát panaszait
az égbeszálló vadlibáknak.
Ősz volt talán s hold fürdette
rőt haján a puszta csendjén,
míg a libák messzi, magosan
úsztak a csillagos estén.
Ő csak állott… haján a fény,
bocskorán meg csillant a por
s körötte a csorda álmát
ringatta halkan az akol.
S panaszkodott… szakállas álla
szinte lángolt a hold fényén,
ahogy állt az akol előtt
ezeréves sorsa mélyén.
Két nagy jobbágykeze ingott,
hangját csendbe fútta a szél
– a vadlibák tovatűntek
s csörgött a fákon a levél.
Avval felelt neki a táj,
s panaszával maradt maga
– helyette most én várom, én,
hogy hátha felel az éjszaka.
…Csörögjetek sárga lombok,
csörögjetek ma énnekem,
mert hiába futnék tőletek,
jön az erdő s a rét velem.
És legyek döngnek és dong a szél,
a puszta mélyén éj a világ,
s mint a lelkem a semmibe,
szállnak ma is a vadlibák.