Tamási Áron: Csordapásztorok fiai

Szent este volt.

    Az ég örömet kiáltott a földre és a föld örömet kiáltott az égre:

    - Jézus születék!

    S ebben az elözönlött örömben úgy feküdt a völgy tenyerén a Csorja-ház, mint a békesség tava. S a tóban két aranyhal: Bódika és az anyja.

    Nem gyújtották meg a lámpát, nehogy valami menekülő szomorúság béreppenjen a fényre. Csak a szabadtűz égett a cserepes alatt. Táncolva világított a falakon, miközben meleg fodrokat hányta szobában pihenő székely világra.

    - Beh szép, édesanyám.

    - Mit te, lelkem?

    - Nézze, ez a tűz virágokkal teli süti a falat. Mind lengenek s a fejüket fenik össze…

    Elnézték hosszasan.

    A lelkük rászállott a tűzvirágok gyenge leveleire és úgy lengette szárnyát.

    - Ugy-é édesanyám, jobb helyt volna itt a Küsded, mint a betlehemi hideg szalmán?

    - Isten odarendelte szegént.

    És valahányszor szóltak, szavuk csak egy-egy felbukkanás vala, amilyent a haql cselekszik, amikor a nap melegre süti a hátán a vizet. S mint a csodától elszédült pásztorok, egymástól nyertek erőt a nagy örömre, amely megilleti az Írásban megjövendölt mustárfa első rügyevetése napját.

    - „Csordapásztorok, midőn Betlehemben, nyájat őriznek éjjel a mezőben…”

    Bódika felállt.

    - Jönnek! – mondta.

    - Hányan vattok?

    - Valami tizenegyen.

    Ismét berepültek az ének szavai:

    - „Elindulának és el is jutának, szent hajlékába a béke Urának…”

    - Édes fiam, aztán ne ülj oda sokáig.

    - Alig vevénk fel vajegy házat.

    - „Séjjesvilágnak áldása e Küsded, s ő mindenekben mily szükséget szenved…”

    Már a kapuban zajongtak és ropogtatták a havat. A szent ének egy-egy futama még szállott a szájukból a dermedt egek felé. Majd elcsendesedtek az ereszajtónál, s párát lehelvén maguk elé, szép sorjában jöttek be az ajtón.

    - Dicsértessék a ma született szent neve!

    - Mindörökké – fogadta – Csorjáné. – Kerüljetek bejjebb.

    Márton Elek volt a sor élén. Teli szájjal adta elő:

    - Úgyis megkésénk. Ez a Miháj s Bangó Józsi furt bőgőnek utánunk, hogy vegyük bé őket is a nyájba, mert ha nem, elpusztítják magukat. Addig tanakodánk, amíg egy fél véka dióban kiegyeztünk, hogy ennyiért társul vesszük.

    Azzal hátrafordult s így rendelkezett:

    - Áj elé, Miháj! S téses Józsi!

    Két fej megmozdult hátul, s látszott, hogy utatverve lóg előre.

    Csorjáné, ahogy megpillantotta a két boldogságra epedő ábrázatot, ingyén a Küsjézüst.

    A két gyermek szeme fénnyel lepte be az asszony arcát. De Márton Elek előrelépett egyet, s megmérve minden szót, mint a meglett ember, így szólt:

    - Mü eresztenők jó szüvvel, de a kántálás törvénye nem engedi. Éppen ezért, ha mégis megtennők, s valaki megtudná s elhíresztelné, az egész nyáj becsülete lejárna, s ugyan megszorult leányosház az, amelyik osztán béengedne münköt.

    Miháj és Józsi siettek a szóval.

    - Jószüvvel megfizessük a fél véka diót. Ha lehetne, sem kívánnók ingyen a béfogadást.

    - Hátha én kimérném helyettök? – kérdé az asszony. – Vaj a törvén ebbe is belészól?

    Márton Elek felhúzta a szemöldökét, s a két kezével elhárító mozdulatot tett:

    - Mü nem avatkozunk ebbe belé. Nem láttunk semmit, s nem hallottunk még annyit sem. A fődolog az, hogy a fél véka dió még a föld fenekiből is meglegyen.

    Alig végezte szavát, hátrafordult és így kérte ki a közvéleményt:

    - Jól mondám-é?

    - Jól. Nem állunk el a diótól! – zúgták erélyesen.

    Elek visszafordult.

    - Ez a határozat – jelentette ki, s kicsi Bódira nézve, erős nyomatékkal így toldotta meg:

    - Ha Bódi is belémenyen.

    - Én hejjeslem – jelentette ki Bódika.

    - Akkor indulás! – hallatszott a meleg asszonyi hang –, tegyétek csak bé egy percre az ajtót.

    A tizenhárom fej, mint tizenhárom napraforgó, úgy fordult feléje egyszeribe.

    S Csorjáné már pontosan kimérve hozta a fél véka diót.

    - Elé a zsebekkel! – mondta, és a szoba közepére letette a vékát.

    Márton Elek helyből átvette szerepét.

    - Sorba! – vezényelte.

    Miháj és Józsi is a sor végére húzódtak.

    Bódika pedig félreállott.

    Elek észrevette a dolgot, és így rendelkezett nyomban:

    - Bódika lépjék a sor élire! A két nyájszaporító pedig elérkezik a sorakozással, amíg a másik fél vékát adják valahol.

    Úgy hangzott egészen, mintha ez is a törvényhez tartoznék: nem lehetett ellene szólni.

    És egy sorba verődtek rögtön a legénykék, s örömre derült arccal a vékához járult ki-ki, hogy ujjasának zsebit puffadtra hizlalja dióval. S megrakodva ropogós zsákmánnyal, indulásra sürögtek hangos szavakkal.

    S akkor Márton Elek szájjal és kezekkel egyszerre csendet intett, s azzal szomorú Józsihoz és üreszsebű Mihájhoz tehetősen így szólt:

    - Most idejertek!

    Azok előjöttek, de megállásukon látszott, hogy megelégelték immár a sok ráncigálást.

    - Mi bajod van esment? – szóla nyersen Miháj.

    Mondhatott volna mást is, Elek számba se vette. Csak a törvénynek kinevezett egyenes utat, a feladatot és a békességet látta maga előtt. Felhívásszerűen így szólt:

    - Mindenki adjon két szem diót Mihájnak, s két szemet Józsinak.

    A két legényke felengedett rögtön. Középen behorpadó arcával kacagtak, és felverődött a szemükben fényesen az idő, mialatt párosával hullott zsebükbe a dió.

    Aztán a vezér még egyszer számba vette serényen őket, és a sietségben előredőlve, az ajtó felé lépett.

    - Jertek izibe, mert mások megelőznek!

    - Hány az óra? – kérdezte hegyesen valaki.

    Csorjáné a bandukoló faliórára nézett, és hangosan olvasta a pontos időt:

    - Nyóc rég elmúlt.

    Négyesével és tömötten tódultak ki az ajtón.

    - Jó hír szálljon a nyomotokra! – hangzott a hátuk megett, de ők az örömzsibongástól hallani se igen hallották immár az útrabocsátást.

    Néhányan patrópuskájukat nézegették.

    Mások diót ropogtattak.

    Voltak, akik leányos házakat idéztek figyelembe, mert ott vagy sok a drága gyümölcs, vagy dögivel van a jó kolbász, vagy a leány ügyes, olyan, hogy a szem hányja az arcáján a kecskebukát.

    Márton Eleknek az udvara különösen nagy volt, mert valahonnét egy kétcsövű pisztolyt is kerített, s azt mutogatta, jelezvén előre és fogadkozván, hogy a Kisjézusér nagyokat vet ő azzal.

    Mind a tizenhárman egyszerre beszéltek, s csak Elek vevé észre, hogy künn vannak immár egészen az úton. Előre is ugrott nyomban, és a kezeit felduvasztva, komolyan így szólt:

    - Hó, mert szóm van!

    Engedelmesen megálltak előtte, mint a folyó a gátnál.

    Ő pedig hivatalosan így folytatta a szavát:

    - Én ezönnel visszalépek, s ehejt a vezérséget általadom Csorja Bódinak, aki a mü első béköszöntőnk, s észbélileg is tehetősebb, mint akármelyik közöttünk.

    - Éjjen Bódi! – kiálták egyszerre mind.

    S bár közös egyességgel már előre így volt elegyezve, Bódikának mégis pírba szökött az arca. Életében először történt, hogy emberek hajtják az ő mellére fejüket, s a legősibb bizalommal elnyugovának ott, és megérezvén az ő királyi voltát, hívének benne fontolgatás nélkül, amint a madársereg hiszen a fa erejében, amelyre rászáll.

    Egy határozott mozdulattal, amiben az uralkodás és a rohanás tüze lobbant meg, a nyáj élére állott és intve szólott:

    - Jertek utánam!

    Bódika egyedül az élen.

    Valami erőszakos belső törvény rendelé neki, hogy különválva törjön előre legelöl, amíg ereiben lefut a vérzajlás, s amíg valahonnét titokországból újra parancs érkezik, hogy: – Olvadj fel a benned bízók szívében és légy egészen a seregé, amelyet a nép lelke külde követésedre.

    Egy ideig így ment. Aztán egyszerre hátraugrott, és két társát megölelvén, szinte duhaj erővel megadta a szent ének hangját:

    - „Ne féljetek pásztorok, pásztorok: örömet hirdetek…”

    Az izzószemű, nagyszándékú, ősízű és nyomorúságban nevekedő legénykék ajkán felcsendült az ének. És az elrejtett székely faluból, amely önmagának az ország és a nagy világ, felszállottak a szavak a nagy Csillag alatt megszületett népek Királyához, és szállott az ének, és hirdette, hogy az ujjongva repülő hírmadár ebbe a faluba is hullatott egy tollat a nem ismert nép nem ismert falujába, és öröm nyugovék azon a tollun, és megemlékezés a szegényekről és meg vala rajta a jele egy új Fejedelemnek, aki nem hajtja soha a népet ölésre idegen országba, és nem köt vad dúlókat a nyakára, és nem rémíti, hogy a történelem kútjába beléveti őt…

    S így vigadozván szent énekkel, mint a holdfényen egyenletesen tovagördülő tengerhullám, úgy haladának a falu vége felé. S mialatt örömlábakon nemének, új kántáló csoportok tűntek elő és vesztek el a tisztafehér házak között, amelyeket a falu, mint nagy-nagy cukorbástyákat, a megérkezett Istenfiának úgy ajánlott ajándékul a tenyerén.

    Egyébként is megbolydult a mai szent estére erősen a falu.

    Félszegen, sűrűn jártak a folyó araszos jegére a boldog csodalátók, és fogadkozának Szűzmária segedelmére, hogy a merengetőben a Kicsijézus kerek arcát veti a csillogó vízre a hold.

    Földöntúli öröm szállotta meg az embereket, és az emlékezetükből kiseperte a pénzt, a birtokot és minden evilági jókat. A szájak csak éneket termettek és jó szót. A szemkutak kávájára pedig kiült a megtisztult lélek. A vérből sem hullott ma este indulat, és nem hulla parázna vágy, hanem megnyugodva csörgedezett, mint a patak, amelyből szelíden isznak a Csillag után futott csordapásztorok gazdátlan juhai.

    A házak tisztára meszelve verték vissza a hófényt. Belül pedig mindenütt üdén hintette világát a lámpa. S ha itt vagy amott elhangzott az ének, az ablakokon csillogó leányszemek kukucskáltak ki egybe, s a tisztaság illatával várták az igehirdető férfisereget.

    - Egyet se tovább! – állott meg a Pakot Lázár kapja előtt Bódi.

    Egy szóra megálltak és tanakodni kezdtek.

    A bemenés ellen senki sem vetett félszót. Csak a sorrendet s a formát igazították el, mert a tisztesség s a szokás úgy írta azt elé, hogy a kapun kívül kell apróra megcselekedni.

    Néhány szóval és intéssel a gyönyörű rendet megalkotta Bódi. Aztán belépett a kapun, utána Márton Elek és egyenes lúdsorban a többi.

    Egy ének hangzott fel nyomban, amely hirdette, hogy kántálók érkezének a boldog házhoz, amely leányvirágot hajtott.

    S lassan, méltóságos lépésekkel felmentek a grádicson, s be az ereszbe, s ki-ki a maga helyére lépve, körülállották az ajtót. És amint elrepült az ének utolsó szava, Bódika még egy újat kezdett, hogy a tisztesség módosan megadassék. Amikor elfújták örvendezve ezt is, néhány pillanatnyi síri csendet hagytak, majd felcsengett a Márton Elek hangja, mondván a külső köszöntőt:

Örülj és örvendezz, nemes házigazda,
Mivel felragyogott Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Mert idevezérelt a Csillagnak fénye.

    És a köszöntésre bentről ünnepélyesen megfelelt a gazda:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan
Jertek azért bejjebb akármilyen bátran.

    Erre megnyílott az ajtó, s ők újra szép sorba verődve, lassan megindultak. Bódika katonás tartással vezette a nagyház közepére a nyájat, míglen az asztal fejéhez ért. Itt megállott és várta, hogy reá mindenki feltakarjon. Akkor egy negyed fordulással, egyszerre mind a tizenhárman, arcot vettek a ház népe felé, s mintha parancs szólna, megmozdult a tizenhárom jobb kéz, és egyetlen mozdulattal levevődtek a sapkák. S ebben az ünnepélyes pillanatban felhangzott a Bódika száján a béköszöntő:

Ahol a nap felkél, arrólfelől jöttünk,
Istennek kedviért nagy utakat tetünk.
Mert egy Csillag vala amott felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

Napkelet országból gyorsan elindultunk,
S ezen népes házba hoza el az utunk,
Mostan örvendezünk, mint virág az ágon,
Nevünk a vigasság, számunk tizenhárom.

Származásunk felől sem hagyunk kétségben:
Anyánk gonddal nevelt tartós szegénységben,
S kik a juhnyáj után bölcsen vánszorognak,
Fiai vagyunk mü csordapásztoroknak.

Hanem szegénységünk az Úr nem tekinté,
Szárnyas angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ Megváltója,
Kinek a mü nyájunk igaz szószólója.

Ámen.

    A végszóra kórusban köszöntek:

    - Dicsértessék a maszületett Jézus neve!

    S ezzel a szertartás madara a néplélek fészkéből hirtelen elszállt. A sor megbomlott, az öröm mosolyt terített minden arcra és a test játszódván lobogó kedvben, hirtelen a víg élet vizébe ugrott.

    - No, kerítsétek közre azt az asztalt! – szíveskedett a gazda, és az örömzajban a hónya alá fogta Bódikát és büszkén meglapogatta:

    - Szép béköszöntőt kanyarítottál, fiam – mondta, s kereken pillantva, így szögezte le az igazságot: – Mert az valahogy úgy van, fiam Bódi, hogy aki tanól, az tud; s aki pedig nem tanól, abból az Isten sem veszen ki tudománt.

    Bódikának a szívére hullott a megbecsülés. Mosolyogva ereszkedett le az egyik székre, s mihelyt megvethette a hátát, így szólott vissza:

    - Az ész is olyan, mint az elásott aranypénz: érdegél apránként s osztán kigyúl.

    Itt a leánykára nézett kacagó szemmel és megismételte:

    - Érdegél apránként s osztán kigyúl…

    Kicsi Juckó csakugyan kigyúlt erre. Megfordult, és alig győzte magát lépéssel a füttő felé, ahol egy lábasban kolbász eserszegett, és egy korondi fazékban káposzta rotyogott telihányva hússal.

    Az asszony egy korsóból szilvapálinkát csorgatott. S a példamutató gazda felemelte rögtön a poharát:

    - Aggya az Isten, hogy sokszámos esztendőben érhessük meg a Küsjézus születésenapját!

    - Őszentsége hallgassa meg! – köszönték el egyszerre mind.

    Egy pillantás alatt a kolbászt is felhordta a leány, s fel a káposztát is. S a pálinkát betevék az óra alá a sarokba, s bort az asztalra valami öt kupát, s annak az illata rögtön felszállott az orrba, és a színe úgy virított, mintha lángot vegyítettek volna belé.

    Enni kezdtek.

    A háziak mind fennállva maradtak az asztal körül, mert a legmagasabb vendégbecsülés illette meg azokat, akik a szent Gyermekecske hírét hozták a házhoz.

    A gazda felemelte a poharát újból, és példázatot mondott, szólván:

    - Ha igen süt a nap, a virágot is öntözni szokták.

    Ittak.

    Fénylettek a szemek immár, és világítva úsztak a jókedv vizén, mint a mécses.

    - Hát az urak, hogy élhetnek Udvarhejt? – fordult Bódikához a beszédes gazda.

    - Megvadnak ők is – felelte némi lenézéssel Bódi.

    - A szél térengeti a lábszárukon a nadrágot.

    Kacagással borították le a melléjetett feleletet. Aztán tovább s tovább fűzték a szót, s mind csak a városról, hogy Bódika alig győzte beszéddel őket. Nem csodálkoztak és nagy tisztelete sem adának semmi városinak, mint ahogy a falusiaktól elvárná a nadrágos ember. Inkább csúfondáros megjegyzéseket akasztottak a szavak nyakába. Ha pedig valóban szájtátó dologról szólott Bódika, teszem a halottmozgató orgonáról a nagypap tizenhét fontos könyvéről vagy a toronyóráról, amelyiknek taligábavaló kereke van, akkor hümmögtek és felpillantottak a gerendára, mintha attól kérdezték volna:

    - Te hiszed-é, mert én nem.

    Maga Bódika se hitte volna, ha valaki utánamondja beszédét. Furcsa titkú gyermek volt: amikor a vérében és az idegeiben kigyúlt valami szent illatú tűz, a közönséges ember szerint nem monda sok megfogható igazságot. És indulatos volt a hitetlenekkel szemben, és ösztönös felsőbbséggel nem tartá istent megérző embereknek azokat, akik csak nagy hegyes épületet látnak a toronyban, puszta követ a kőben, és nem érzik a megfoghatatlan és legszebb valóságot, amit a tornyok, a kövek és minden dolgok látása rögtön megteremt.

    De az volt a legnagyobb gyönyörűsége, amikor rátapadtak a szemek; amikor ő mondhatta meg másoknak, hogy mi van ebben a világban elrejtve a látóvakok elől; amikor odavarázsolhatta az értelmet, ahol a holtak a kövekkel együtt megindulnak, és meggyúl a lélek ereje lobogó tűzzel, és világít annak az igazságnak, amit ő teremtett újra.

    Most is így beszélt hosszú ideig. Kicsordult, mert a városi nagyiskolában fél esztendeig volt magábavetve, és csak képzeletekben élt, az egyedüliség kínjában és a rengeteg világ legközepén. Mert csak álomban jött el oda esténként a falu, a békességgel megáldott mezők, csak ilyenkor repültek feje felett a madarak és özönlött el ágya felett az istenleheletű havasok levegője. S most mindezeket otthon és élve találta meg, mint az édesanyját.

    Kiömlött és zuhogott a különös beszéd belőle.

    - Nagy ember leszel, fiam! – sóhajtott a gazda, mire a többiek is felrezzentek. S erre elszállott sebesen az aranymadár, és az asztal dús terítékével újra kiterült a szemeik elé.

    - Az Isten ne haggyon el! – nézett a poharába Bódika, és kiitta egészen. Aztán megferedve önmagában, és az örömtől elbágyadva, megint hátradőlt a széken. A hallgatás csendjében a szemét végigszalasztotta a derült arcokon, és egy köhintéssel jelt adván, megzendítette a legszebb karácsonyi nótát:

    - „Betlehemi pusztán örvendetes hír van…”

    Alig rebbent el a végszó, megint felemelte poharát a gazda:

    - Nagyot nőjön a Kicsijézus! – mondta.

    - Ezt az egyet biztosra veszem – dőlt előre kitágult, lobogó szemekkel Márton Elek. – Bizonyosra veszem azért, mert én immár szakállason is láttam őt a tegnapelőtt.

    - Tiszta elevenene? – vetette közbe a leány.

    - Azt én nem állítottam – szabadkozott Elek –, mert amit mü láttunk apámmal, az a megjövendölt arcképe volt.

    Valamelyik nagyot kacagott erre és legyintett:

    - Olyant eleget láttam én is, s egyebet mondok: nálunk a falon is lóg egy.

    - Arra mentek – torkolta le Elek –, csakhogy én olyan hejt láttam, hogy ha megmondom, kiguvad a szemed.

    Mindenkinek megnyúlt a nyaka.

    Márton Elek helyzetet vett.

    „Hol az a harcsafűrész, Mirkó?” – kérdi apám a tegnapelőtt reggel. „Ahajt van – mondom –, hámétt?” „No, kondorítsd essze, mert menyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.”

    Itt pattogni kezdett a szava.

    - El is menyünk mü azonmódulag, s egy óra alatt ott is vagyunk az irgalmatlan nagy hóban. Megkerüljük a nagy fát, s azt mondja apám: no, ereszkedjünk neki! S ahajt szétpallja helyből a térde alatt a havat, s széjjel én is az enyim alatt. Avval neki a fűrészt a fának, s reszelni kezdjük. De húztuk valami kerekóráig, úgy, hogy a fa ágain lipinkáztak belé a hócsomók. No, de haladtunk is béazon a fűrésszel, s hát egyszer hajladozik a nagy fa, megindul lefelé, s megdendíti istenesen a földet. „Ezt levevők!” – dörgöli apám a homlokát. „Ezt le!” – pillantok én is a fa csonka tövire, de abbahejbe felakadt a szemem, mert akar van hitele, akar nincs, de a vágás helyén, már mint a bűtű fehér lapján az elszomorodott Jézus szakállas feje van kanyargós vonalakkal kijátszódva.

    - Legén, ilyent se hallék! – képpedett el a gazda.

    De Elek megmerevített nyakkal fogadkozott.

    - A béka a nylevemre rakja a tojását, ha nem így vala.

    Ahogy eltünedeztek volna a csodán, egy éles hang ugrott fel a csendben.

    - A semmi – mondta –, de valamelyik nap János keresztapám egy vaddisznyót lőtt, s ahogy nagymóddal hazaszekereztették, mingyárt nekiesett kereszt, hogy ő felhasítja. Haton valánk-é, vaj heten; elég az, hogy körülvesszük ahajt, s nézzük, ahogy vágja a temérdek disznyó hasát. Alig hasít azonban hármat, hát valami mozog belől. „E mi a ánti?! – kérdi, s két tenyerével széjjelájazza a hasadékot, s hát ebben a pillantásban két vadmalac szökik ki onnét, hogy olyant ember nem látott.

    - S hova lettek el? – tudakolta mohón a leány.

    - Hova lettek volna? Hát oda, hogy ahajt béhasítá keresztapám mindakettőnek a fülit, s hátravívé az erdő széjjibe, s ott elcsapá s így szóla:

    - No, megjedzém, s jövőben meglövöm őket.

    Kacagás csengett fel.

    - Elég bolond vala – mondá az egyik –, mert bajosan kapja ő meg azokat jövendőbnen.

    - A meg osztán, amilyen szeme neki van! S tán bolond lett volna, hogy tartsa még egy esztendőt, amikor így is elkészülnek…

    Megint jót kacagtak.

    - No, evvel el is mehetünk – mondta Bódika, miközben a nagy kacagás könnyeit törülte ki a szemeiből.

    Megbontották az asztalt.

    A leány odaállott ügyesen az ajtó elejébe, s ahogy sorjában távoztak a legényecskék, mindegyiknek bokrétát tűzött báránybőr sapkájára.

    Kigyúlt arccal és szertelen örömmel, csukrosan hömpölyögtek ki a faragott kapu alatt. S egyszerre lángot vetett két puskának a szája, mintha a vendéglátó házért két aranymadarat mutattak volna be a gazdák magos Fejedelmének.

    Aztán rázendítettek egy szent énekre, s mint nagy, tündöklő patyolat barlangban, úgy csengett a völgybe bújt faluban a hangjuk. S ők erősek, tiszták és Isten elé feszülők valának mind a tizenhárman, és ragyogott az arcájok, mint a betlehemi Csillag.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf