Sajó Sándor: Bolyongom a kerek erdőt
Bolyongom a kerek erdőt,
Ahol ott oly régen jártam,
Fürösztgetem a lelkemet
A rám hulló illatárban.
Csöndes minden. Sugár reszket
Fűszálon meg falevélen;
Ím, egyszerre csodás hang kél:
Dal zendül az erdőmélyen…
Ezüst-hárfát penget lágyan
Édes emlék tündérujja:
Ami varázs van a múltban,
Mintha most mind rám borulna.
Tűnt időkbül, szebb napokbul
Fény sugárzik a szívemre:
Emlékszel-e? Valamikor
Nem egyedül jártál erre!
Emlékszel-e még a lombra?
Ismered e meghitt árnyat?
Ez az, ahol érző szíved
Első hangját megtaláltad.
Itt remegtél, szent titkod hogy
Suttogón is messzeszárnyal,
Itt födted be arca hamvát
Féltésednek fátyolával…
Itt láttad, hogy rád sugárzó
Szép szemébe könnycsepp gördül,
Itt vontad őt kebelére
Megremegve a gyönyörtül!
Itt olvadt egy röpke percbe
A boldogság végtelenje,
Tisztább üdvöt hogy ne érezz
Soha, soha életedbe!
Ismerd-e ringó lombot?
Ismered-e meghitt árnyat?
Érzed-e még ajka lángját
Elpiruló szőke lánynak?
Csöndes minden. Árnyék reszket
Fűszálon meg falevélen,
És én bútól roskadozva,
Zokogok az erdő mélyen…