Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya lábszárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai között.

    A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancs-gyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. a paraszti ruháján látszott, hogy valamelyik felvidéki faluból szakadt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőrsüvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős-táncot járt a kövezeten.

    A férfi bosszúsan morgott valamit és tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.

    Most megállott és pénzt vett ki a zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát és egy ezüstforintost adott a fiúnak…

    - Nesze, legyen neked is karácsonyod!

    A fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó nagykörút sarkán, kövér asszony várta.

    - Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

    A gyermek szó nélkül odaadta az ezüst forintot. Az öregasszony örömében hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kezén fogta a gyermeket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy nem. A habozás hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

    - Ez a tied. Vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony utcában. Félóra múlva értem megyek és adok vacsorát is.

    Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap…

    A Boldogasszony templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb pelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papírsárkány.

    Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyújtotta a kezét. És Jóska a krajcárkáját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Azután fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét.

    A koldusasszony azonban a nevén szólította:

    - Jóska!

    A hangja olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra és a kis Jézus is mosolygott rá.

    - Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.

    A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komolyarcú, fehérruhás, szép angyalifjak állottak sorfalat. Mikor a Boldogasszony, a kis Jézust a karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorukon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a ministráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt, mint a jégcsap.

    Az oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor kiléptek a templomból a szabad ég alá.

    A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden mosolygott reá. A kis fiú meg persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkascsaláddal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.

    Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.

    Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

    - Ez a karácsonyfaerdő! – mondta halkan a Boldogasszony.

    Alattuk, ameddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdő szélén kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió égő viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövükről a csúcsukig ragyogtak az arany- és ezüst-ékességektől. Óriás gyémánt-csillagok, amelyek a gallyakon himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle kimondhatatlanul szép és kedves gyerekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szíve-verése.

    Útjuk a karácsonyfaerdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezében és káprázó szemét le-lehunyva, vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.

    Nagysokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy arany trombita.

    - Ez a tied – mondta a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele. Bármit kívánsz is, minden meglesz.

    Jóska dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy mi volna neki jó.

    - Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy ne legyek éhes soha. És hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.

    - Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz – szólt mosolyogva a Szűzanya.

    Jóska megfújta az aranytrombitát… Trara, trara! Oly szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott. a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.

*

    A Boldogasszony-templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a nagykörút sarkáig és ott megszólította a rendőrt:

    - Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Újságárul gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom kürül.

    - Meghalt? – kérdezte a rendőr.

    - Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.

    A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf