Gombos Gyula: Illyés Gyula

Illyés Gyulán sokat tűnődhet az ember. Erdélyi és a többiek írásai első találkozásra megnyertek mindannyiunkat. Illyés verseibe újra és újra belébocsájtkozhatsz, de mindig keményen és oldatlanul szállsz ki belőle. Most itt fekszik verseinek nemrégiben megjelent gyűjteményes kiadása. Többször keresztül-kasul bejárhatod ezt is. Hasztalan. A kép nem változik, csak vonásai ugranak ki még erősebben.

    Kezdettől fogva az volt az érthetetlen, hogy Illyés Gyulát népies költőnek tartják. Népi alatt mi az irodalomban a tollforgatás módját értjük, a hangot, a stílust. Mert hogy egy magyar író vérszerint a magyar népből származik, ez természetes, ilyen értelemben népi egész irodalmunk. De a szónak irodalmi, háború utáni értelmében Illyés Gyula egyáltalán nem népi vagy népies. Mindannyiunknak vannak szellemi ősei, ezeket felkutatni és tudatossá tenni magunkban és másokban nagy erőt és hitet jelent. De nevetséges és kártékony dolog hamis irodalmi családfákat felállítani. Csak barátok és kritikusok erőlködő jóindulta tehette meg Illyés irodalmi ősapjává Petőfit. Ha az ő arca valakire üt a magyar irodalomban, akkor sokkal inkább Berzsenyire és Vörösmartyra, mint Petőfire.

    Illyés Gyula lényegében, verselésében, mondataiban van valami latin. Ez részben Pannónia, részben Páris. Ez, ami Berzsenyi és Vörösmarty felé hajlik. De az a nehéz, döngő szívverés, ami Vörösmartyból és a legjobb Berzsenyi versekből kihallszik, Illyés Gyulában nincs meg. a latin vers keménnyé, edzetté, nyúlánkká, de tömötté neveli a nyelvet. Illyés Gyula nyelve is ilyen. Az ő latinságon pallérozott mondatai, amint népi formára igyekszik fogni őket, elvesztik szép ívüket, valami felemás, se füle, se farka, de mégis idegen zenét adnak.

    Találomra ideírok egy népdalt:

Mikor Ruzsa Sándor
felül a lovára,
aranyrojtos gyócs gatyája
lobog a Tiszára.

Nézz ki rúzsám, nézz ki
ablakod firhangján,
most megy erre Ruzsa Sándor
sötét pej paripán.

Arany a zablája,
ezüst a kantárja,
gyémánt kűbül van kirakva
a nyeregszerszámja.

    Most nézzük meg Illyés Gyula mondatai milyen sután és idegenül lépegetnek ugyanebben a köntösben:

Itt élek köztetek,
Hallgatok, beszélek
S úgy érzem, távolról néma
Népek, barmok néznek.

Csüggedés ha elfog,
Vágy lepi a lelket: –
Must-ízű szénán aludni
Teheneink mellett.

Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan.
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.

    Illyés Gyula értelmi ember. Itt gyökerezik az ő latinsága is. Természetének ez az eredeti adottsága véglegesen meghatározta egész írói, költői voltát. Illyés Gyula intellektuális költő. Innen verseinek keménysége, nehezen oldhatósága, sokszor illattalansága. Verseit a fej hegyzi és nem a szív eregeti. Pályájának fordulóit, íróságának beérését sokkal inkább irodalmi hatások döntötték el, mint saját maga belső felfakadásai.

    Valamikor az idők elején a népek igazi vezetői a papok és varázslók voltak. Ők igazították el népüket rejtelmes tudományukkal, embernél több erejükkel az égen és a földön egyaránt. Ebben a mi komplikált és nagyon berendezett világunkban az ő utódaik az írók és költők, ha igaziak, Nemcsak azért, mert ők a látók, minden távoli zengés meghallói, bennük panaszkodik a föld és belőlük ítél az ég, s a nép lelkének összerakosgatott kincseit ők őrzik és adják egymásnak tovább: hanem mert mesterségükben, szerszámaikban van valami, amit végső fokon nem lehet megmagyarázni: varázslat. A legnagyobb gonddal rakhatod egymás alá a sorokat, a legkényesebb rímekkel és szerszámozhatod fel: még mindig csak papír és csengettyű. Valami boszorkányos, ami a verset verssé teszi. Ha kutatni kezdjük nem tudod felásni a versből. A mondatból a képbe bújik, a képből a szóba, a szóból a rímbe s így játszik, szökik előlünk, mint a tündér.

    Ha a költőnek ezzel az ősi, de örökös mértékével nézzük Illyés Gyulát, el kell marasztalnunk őt. A varázstevésnek ez az ősi, rejtelmes tudománya alig-alig van meg benne. Verseiben minden kész, csak az az utolsó érintés hiányzik, ami a szavakat, mondatokat, rímeket, indulatokat, igazságokat tünékeny, de erős és örökös valamivé oldja.

Szimatolom a füst szagát,
a szegénységét, majd a vérét.
Nem adnám a bölcs ostobát,
ha végül az enyém is kérnék.
Érzem, haj, ifjúságom végét,
van úgy: már csak a perceket,
amíg magamé lehetek.

Míg, mint a kígyó a madarat,
a falánk sír nem kezd igézni.
Kegyetlen vagyok. Magamat,
de téged sem tudlak kímélni,
míg szívem utólszor kísérli,
miért sorsát nem tűrni, de
érdemes volna élni.

    Az ember és a nyelv ereje egyképpen megvan e strófában, a vers mértékeibe szorított mondatok fojtottak és feszítők. Fú, szisszen, villog, dörren ez a nyelv, s a hang szép, komoly és férfias – mégis úgy érzi az ember, nem vers. Próza ez, verssorokba szabdalva, nemes, a vers nehéz próbatételein edzett, de próza.

    Adynál, de más költőknél a prózában úszkál az a nyersanyag, ami a versben összeáll s már csak fény és erő. Illyésnél fordítva van. Nála a versek hordozzák azt a nyersanyagot, ami a prózájában szebb, fénylőbb, melegebb, véglegesebb formát kap, s őrzi azt, ami Illyés Gyula. A Puszták nép nem jobb mű-e, írásnak is, fegyvernek is, mint az ugyanerről a témáról írt versei.

    Ha Illyés Gyula nem is tartozik nemzedékének nagy teremtő, utat nyitói közé, van benne valami, ami kiemeli a majmoló tollforgató mesteremberek közül. Mondatainak lejtése, szavainak íze jellegzetes, egyéni, mindig felismerhető. Ha a hangja, éneke nem is a népé, az ügy, amiért harcol, vitathatatlanul az. Ha nem is forradalmi művészetében, forradalmi volt gondolkozásában. Nemzedékének fő jellemvonása: kemény, radikális szocialistának lenni a népért, benne is megvan, talán a legtudatosabban.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf