Szász Károly: Katona József
Emlékszobra leleplezésére
Nem ez, nem ez lesz néki szobra,
Mit ércbül önte a művész,
Min a koszorú lenge fodra
Egy őszt ha ér, azzal kivész;
A lombot szél letépi róla,
S sivány homok mit rája hord,
S havas eső, mintegy gúnyolva
Csapdossa majd szegény szobort!
Így tán megáll egy századévig,
Ha megkíméli harc s vihar,
Ha hű kezek őrizve védik,
De míg dacolhat az idővel,
Előbb-utóbb roskadva dől el,
Hol őrizői porladnak.
Ne ily emléket Katonának,
Reá ne ilyen koszorút!
Neki önkezi fonának
Dicsőbb füzért, örök korút.
Magának Ő állíta szobrot,
Mit sors s idő meg nem emészt;
S ha majd körül minden leomlott:
Az áll, s mosolygja még a vészt.
Ne panaszold, hogy sírja puszta,
Hogy elfedte őt e kor;
S az ősz minden lombot lefoszta,
Tavasz nem lelt szt, jöttekor.
Ne panaszold, hogy háladatlan
Hozzá, amelynek élt, a hon,
S azért állt dombja lehagyottan,
Emléktelenül, parlagon…
Szüksége arra nem volt neki,
Hogy megjelöljék sírlakát.
– Avagy jelöld meg fenn a mennybolt
Örök világú csillagát,
Sőt szemedet hiába húnyod:
Rád süt, fölnyitja azt a láng.
Így lángol, hol Katona szúnyad,
Lelkének fénysugára – Bánk!
Mint Isten a magyart teremté:
Ő Bánkot úgy festette le.
Szívét, nézd, mint szakítja ketté,
Hölgyé s honé – egy-egy fele.
És hű szerelmén kínt ha váltott,
S fölötte vér és láng csap át:
Erős meggyőzni sorsot, átkot,
Erős meggyőzni önmagát.
Amit dühöngve mond Petúr bán,
Az őszívének átka az:
Hogy karja kötve, kardja csorbán,
S hazáján nem segít panasz.
Szegény öreg Tiborc keserve:
Övé az is. Jól érti ő!
Könny s veríték – vérrel keverve…
Oh rossz napok, oh gyász idő!
Hazám, e nagy tragédián van
Kinyomva gyász-történeted.
Úgy állnak itt jelképid hárman,
Szobrász csak ilyet véshetett:
A szív joga – s a kötelesség
Között harcot vívó nagy-úr,
A forrongva is hű nemesség
S a pór, kin éhség kínja dúl!
De nem jön-é az árnyhoz is fény?
Nem érzed – ? Enyhe nyári lég,
Bokorban, fényes, holdas estén
Hogy’ dallanak a fülemilék.
Az a szelíd, szép, hű Melinda,
Oly tiszta s oly boldogtalan!
Letépve, mint a gyönge inda,
És porral undokítva van.
Nagy alakok! Dicsők s setétek,
Mint történelmed, oh hazám!
A szűz erény nyomán a vétek,
Bitor bűn a hűk igazán.
A hermelin-palást – s a vérfolt,
A hős – és martyr – homloka;
S mind, ami fényes és setét volt:
Ő abból egyet alkota!
Ez lesz az ő emléke, ez lesz!
Mit sors s idő el nem sodor!
Oh milyen törpe volna ehhez
A legmagasb, dicsőbb szobor!
– De mégis, mégis, mit a hála
E sírra tesz, hadd álljon itt:
Legalább róla megtalálja
Bánk lelke, hűve hamvait!
Nem fog bolyongni, mint bolyongna
Sokáig, néma éjfelen;
sátrát az éj ha összevonta,
E sír fölött Bánk megjelen.
Körüle lesznek együtt mind a
Kik vele voltak, hűk, nagyok:
Petúr, Tiborc, Mikhál, Melinda
Bús árnyain hold-fény ragyog.
S míg mi fekszünk ágyainkon,
Némán – álmot se látva tán, –
Vagy majd, ha rejt a néma sírhon –
S majd század s század év után:
Elásott kincs gyanánt kigyúlva
Fölkelnek éj felére itt –
S nagy árnyak játsszák újra s újra
Bánk bánnak jeleneteit!