Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése
Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz,
S gazdag pillangó szárnyakat adott,
Szavak, „szárnyatok bársonyára”
„Szedegessetek violaszagot”,
Midőn felröpködtök őt dicsérni.
Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget,
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált, és szeretett,
S dalolt, mikor már sípolt a melle.
Sohse tompult el elméje, sem szíve,
S bár lét-nemléten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában,
S megleste a fürdőző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.
Gyepedző sírján úgy, miként Hafiz
Sírján szüzekkel ő tartata tort,
Zilálja csókos lyány rózsáit,
S öntse víg ifjú a tűz-buja bort,
Mintha Csokonai úr csak aludna.
Csókoljuk jól meg az ő ifjú szívét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg,
S ha bágyadás nem ült szívünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.
Ím itt a kor már, melyben fölötte is
„Egy hív magyarnak lantja kacag, zokog,”
Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sírján ébredt vidám okok
Röpítnek ki bennünket a Télből.
„Mint lenge párák éjjeli csillaga”
Indult el Ő, s ím, kövült nap leve,
S a debreceni Nagyerdőre
Éppen úgy tűz káprázatos heve,
Mint finnyás népére Pest-Budának.
„Kartács-világban” élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lesz a világ,
S ha nem sokat segít Botond-bárd,
Ma is virág és kard is a virág,
S Bizánc-kaput vág be egy vitéz-csók.
„Mindig vitézek nemzete volt nevünk.”
De valánk búsak és szerelmesek,
Ám lelkünk nem volt Élet-járó,
Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke.
Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott,
S a mi fájásunk volt az, ami fájt,
Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, híres, Vitéz Mihály,
Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.
Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök ó s új hunn poétaság,
Óh ébredj, valahányszor ébresztünk!