Ady Endre: Az Ős Kaján /elemzés/

Ady lelkében és költészetében, az eddig tárgyaltak mellett ott van lényünk egy olyan lehetősége is, mely kigúnyolja, tagadja, lenézi vagy átkozza lelkünk eszményi oldalát, a démoni elem, amelyet ő az Ős Kaján nevével illet. Költészetének ez a vonás lett indítékává annak a vádnak, hogy Ady minden pozitív szellem-erkölcsi érték beteg tagadója, hogy költészete puszta negatívum, nihilizmus. Ady a vád tükrében Mefisztó arcát mutatja, kinek lényege az örök tagadás, Goethe szavaival: „én az vagyok, ki örökké tagad”.

    A magyar Mefisztó azonban nem hiába választott magának más nevet, az Ős Kajánt, mert nála ennek a démoni szellemnek többrétegű, egész skálát alkotó jelentése van. Az első hang ebben a skálában az emberi lélek ősi, örök pogányságának szava. „A Krisztusok mártírjának” nevezi magát, aki szeretkező, daloló, gondatlanul, vadul rajongó paraszt Apollónak termett, s akinek korláttalan, féktelen lelkét „megölték az evangélisták, az életbölcsek, Krisztusok”. Lelkében vad tivornyák éjjelén birkózik Ős Kajánnal, a gúnyos arcú, korhely Apollóval, a szerelemnek, az életörömnek, a mámornak, a harcnak, a pénznek, „pogány dalok, víg hajnalok, boszorkányos, forró szelek” táltosán nyargaló énekesével. „Ó Babilon ideje óta” ott harcol a lelkében ez a költő, ez az apollói örökség, ez az ő cimborája, apja, császára, istene, örök ösztönzéssel, hogy hányja le magáról kegyes, illemes nyűgeit s legyen az ő szószólója. Tudja, hogy ez az ő öröklött, igazi lénye, a boroskedvű, zeneszerszámos, paripás Ős Kaján, akinek királyi bíbor van a vállán. De az, akit „megöltek az evangélisták”, nem tud többé királyi pogányságához visszatalálni. A lelkében égő bíbor elérhetetlen álom, amelyet rossz zsakettben bóbiskolva álmodik, a találkozás ítélet, mely „Feszület, két gyertya, komorság” képében nehezedik a mámor asztalára. Ős Kaján kacagva nyargal tovább, s a költő holtan nyúlik el az asztal alatt. DE azért újra és újra megjelenik lelkében az Ős Kaján-i pogányság, s démoni vitába kezd a „másik” poétával, a krisztusival, aki szintén ott lakik a lelkében:

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,
Nem kell szép, égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány,
Vár, vár reám.

    Ebben a versben a „Júdás és Jézus”-ban példázatosan van szemléltetve a lelki küzdelem, amely az isteni és a démoni erők között végbemegy a költő lelkében.

Dühödt, lázongó szívverésem
Golgotai bazaltra vésem.
Krisztus, poétám, szent Alak,
Eladtalak.
Enyém volt minden álmodásod,
Én voltam a lelked, a másod,
Megkoszorúztam a fejed.
Szerettelek.
S eladtalak, én fejedelmem,
Mert az Élet az én szerelmem,
Mert én is álmodik nagyot:
Költő vagyok.

    Az az élet, amelyről Ős Kaján álmodik a költőben, ez az élet, ennek a világnak mámora, kincse, szerelme, uralma. „Nincs bűve az Igének”, amely a szép égi birodalommal kecsegteti, mert álmai forrón, szenvedélyesen húzzák ennek a földi világnak kincses gyönyöréhez. És ezért csak a mámor, tudja kiengesztelni és megbékíteni egy-egy pillanatra földi sorsával, mely megtagadta tőle az élet kincses gyönyörét. Mikor mint Mámor-fejedelem ül „asz asztaltrónon”, egyszerre megtalálja ős pogány valóját, a bíboros Ős Kajánt:

Nagy szemeim tüzelnek,
Fülemben ifjú dalok.
Orrom, szám, szívem töltik
Muskotályos illatok.
Boros, nagy dicsőségem
Villámlik, szinte vakít.
Kiáltok: „hozzatok, hejh
Egy ínséges valakit”.

    Pogány életszerelme egy fiatal faun ujjongásával, a gyönyörtől nyugtalan és rebegő szívvel zengi a „Májusi zápor után” élettől és szerelemtől túláradó mezőt, egy olyan versben, amelynek zenéjében harsogva lüktet és árad a vér piros dala s képeiben lebűvölő erővel rohan meg egy őspogány természetlátás bűbája. Hangja hirtelen átalakul egy szatír gúnyos, buja rikkantásává, mellyel rendesen valami bús, komoly hangulatú versébe kacag bele, magát és mást csúfolva, mint a Várás a Tavaszkunyhóban, Özvegy legények tánca, Thaiszok tavaszi ünnepe, Egy régi színész-lyány, Kató a misén c. verseiben. Ebben az utóbbiban, melynek a gondolata a krisztusi irgalom áhítatos tiszteletében fogant, egyetlen jelzőnek alkalmazásával a szatír olyan gúnyvigyorgását viszi bele a versbe, amely már a démonival határos. Igaz, hogy az Ős Kaján művészetére nézve ennél jellemzőbb helyet keveset találhatunk Adynál.

    De még ezen is túl megy a hangja néhány versében, ahol már egészen démoni, mefisztói lesz, mint a Gonosz csókok tudománya, Halálba vivő vonatok, Jöjj, Léda, megölellek, Megölelném a lányod címűekben. Ezekben már a rontás, rombolás és a mefisztói káröröm hahotája hangzik fel.

    Egy másik jellemvonása az Ős Kajánnak a pénz, az arany után való sóvárgás. Ebben az a démoni, hogy mint emésztő szenvedély jelenik meg, mint pokoli „sárga láng”, melyet csak az aranyárba való bemerítéssel lehetne eloltani.

    Az arany úgy jelenik meg ezekben a versekben, mint a Kísértő, a Sátán legellenállhatatlanabb, legfélelmetesebb fegyvere, mely a romlásba visz és mégis kívánatos (Rózsaliget a pusztán, Pénz a remeteségben). Majd valóságos Mammonistenként, kegyetlen, szívtelen, de mindenható Úr gyanánt magaslik föl előtte, akinek irgalmáért könyörög, aki nélkül nincs számára élet (Harc a Nagyúrral, Mi Urunk: a Pénz). Néha az élet lényegének látja, halálos, sivár, csaló lényegnek, de olyannak mégis, akitől minden jő s ahová minden visszatér. (A nagy Pénztárnok, Vér és Arany). Úgy áll meg előtte, mint egy titkos templom előtt, ahol a gazdagok misztikus kultusszal veszik körül Pénz istent, míg ő koldusul sír az éjszakában, mint a Rothschildék palotája, vagy a Lázár a palota előtt c. versben, amelyben valósággal hallja is az arany kultuszát:

Pénzt olvas valaki.
Zenék zenéje:
Nem hallottam még ilyet soha.
Selymes papírok
Ím halk és büszke zsoltárra gyújtnak,
Csilingelnek a kölyök-ércek.
Zeng az arany
S az én könnyeim hullnak.
S én a palotát támasztom.
Zúg, megtolul, viharzik a zene,
Milyen zsolozsma,
Mintha a világ
Minden öröme benne zengene.
Kié az a pénz?
Az én könnyeim hullnak.
Száradjon el a keze,
Gonosz és boldog keze
A nyomorultnak.

    Egy harmadik hangja az Ős Kajánnak a halállal való kötődés, az elmúlásnak hol daccal, hol gúnnyal, hol keserű haraggal való hánytorgatása, mint Egy vidám tor, A hotel-szobák lakója, Idő előtt elmúlni, Gonoszak a halottak, Sírás az életfa alatt, Sötét vizek partján, A bölcsesség áldozása c. versekben.

    Ez a hang hajlik át aztán a Bolyongás az Azúr-országban szelíd melankóliáján keresztül a nihil, a tagadás hangjába. Ennek is megvannak a változatai. Először az az indulat jelenik meg, amely mindent meg akar semmisíteni, mivel neki nem sikerült az élet (Megöltem egy pillangót), azután az az indulat, amely tagadja azt, ami nem érzékelhető (Hó hull a sárba), végre az az indulat, amely mindent tagad; amely himnuszt énekel a Nincsennek:

Nincs semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.

    Az Ős Kaján hangjának ezek a változatai csak különböző megnyilvánulásai annak a démoni öntudatnak, amely Adyban élt s amelyet több versében önmagáról meg is vallott.

    Az „Új vizeken járok” c. versében arról tesz vallomást, hogy neki mindegy, a Szentlélek, vagy a korcsma gőze hajtja hajóját, csak új vizekre hajtsa, mert nem akar a szürkék hegedőse lenni.

    „Az én testamentumom”-ban a több gőggel való harcot köti utóda szívére, az „Eladó hajó” c. versében élete örökségét ezzel kínálja:

Eladó a hajó,
S aki méltó, szép, szent kárhozásra,
Szökkenejen föl rá megbabonázva.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Eladó a hajó,
Elég drága, jöjjön, aki kéri:
Szép pokol-útja lesz, de megéri.

    A „Hunn, új legendában” toronyként ágaskodó gőgje nemcsak a más nagyoknak, de a saját költészetét is legőgöli:

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

    A Sátán kevélyének nevezi magát, aki csak azon jajgat, hogy nem úgy élet, mint ehhez a névhez illik, „életét végig gőgben élve”.

    És végre, mikor az elmúlás szele megérinti és végtelen epedéssel énekel az élet szépségeiről, amely mind az övé volt, arra gondolva hirtelen, aki helyére fog állani, átokba tör ki démoni öntudata:

Átkozott legyen az,
Aki helyemre áll majd,
Ínyére méreg hulljon,
Két szeme megvakuljon.
Álljon el a szíve,
Süketen tétovázzon,
S ha tud majd asszonyt lelni,
Ne tudja megölelni.

    Van-e ennek a démoni elemnek magyarázata?

    A zseni lelkében az emberi élet örök, nagy mozgatói és tényezői találkoznak s azok az ellentétes hatalmak, melyeknek küzdelme a mindennapi ember életében végre is egy megalkuvással egyenlítődik ki, a zseniben sohasem jutnak elpihenéshez, csatájuk örök és ebben a harcban mindenik a maga egyoldalúságában éli ki magát. A zseni sorsa ezért olyan tragikus, mert emberi lelkével kell együtt tartania olyan ellentétes erőket, melyek a mindennapi életben együtt nem működhetnek, s harmóniába nem juthatnak. Ezek az erők tehát előreláthatólag felemésztik és széttörik az emberi cserépedényt, mely csak arra volt jó, hogy egy pillanatra, mint Jeremiás forró fazeka, megpezsdüljön a szemünk előtt és kisugározzon olyan erőket, melyek ilyen méretekben és ilyen együttesben egy életben másként nem tapasztalhatók. Hogy ezek az ellentétek miként férnek meg csak egy ideig is a zseni lelkében, az misztérium; de az világos, hogy a zseni sohasem a harmóniának, hanem mindig a diszharmóniának végletes képe, lélek, de nem jellem, mert forrongó és lángoló lelkülete sohasem szilárdulhat és higgadhat jellemmé, a jellem pedig mindig a lelkületnek egy irányban való megszilárdulását és állandósulását jelenti. Lelki képe az emberélet egészének, ragyogó és sötét oldalával együtt, jó és rossz lehetőségeknek végletes szemléltetője, tükör, melyen látjuk az összes lehetőségeket, de amely éppen ezért csak mint tükör jöhet ítélet alá. A művészzseni csodálatos képessége az, hogy a legellentétesebb emberi indulatokat egyforma teljességgel és őszinteséggel tudja átélni, még pedig a legmagasabb fokon és mikor alkot, alkotásában egyformán őmaga tud lenni mindenik véglet ábrázolásában. Nagyszerű színész, aki képes minden emberinek teljes hűségű megjelenítésére, csakhogy minden szerepében magamagát ábrázolja, más és más végletében. Míg a színésznek más adja a feladatot, melybe magát bele kell élnie, a költőzsenire saját forrongó lelkében feszülő és harcoló ellentett erők kényszerítenek feladatokat, melyeket a kifejezésben meg kell valósítania. És ez a teremtési kényszer sokszorosan kockázatos akkor, mikor a költőzseni lírikus, aki nem rejtheti el magát regényének hőseiben, vagy drámájának szereplőiben, nem viheti át érzelmeit és lényét másokra, akiket lelke álarcául és villámhárítóiul alkotott s tolt maga és az emberek közé. Természetes, hogy a lírai zseni fokozott mértékben lesz kitéve az emberek ítélkezésének, esetleg kárhoztatásának, mert önmagáról és önmagából beszél, meztelen lelkét tárva ki a szemlélőnek. Ebben a lélekben jelentkezhetnek olyan vonások, melyek az emberi élet ragyogó, kívánatos és nemes oldalait ábrázolják hatalmas dimenziókban és alkalmasak arra, hogy a nagy élet után vágyó emberiség előtt eszményként lebegjenek, de éppen mert a zseni lelkében az emberlélek minden lehetősége forrong, jelentkezhetnek azok a vonások is, melyek életünk sötét, rejtegetett, démoni oldalát mutatják szintén hatalmas dimenziókban, s amelyek nem szolgáltatnak követendő eszményt. De mind a két végletben a mi lelkünk, az emberi lélek jelenik meg a költőzseni nyilvánulásaiban, csakhogy ami bennünk esetleg csak gyönge lehetőség, lekötött és lefokozott indulat, néha saját magunk elől is takargatott ösztön, az itt mind hatalmasan élő, szabadon nyilvánuló, töretlen és elegyítetlen élet, innen, vagy túl azokon az életmértékeken, melyeket felállít a mindennapi emberi közösség életét lehetővé tevő bölcsesség.

    Ady költészetében is nagy terjedelemben és nagy változatossággal nyilvánult meg az élet eszményi tartalmával és céljaival szemben álló naturális, pogány föld-és életszerelem, a földi gazdagság sóvárgása, a tagadás szellem és a gúnyos, gőgös mefisztói lelkület. Ez kétségtelen tény, amelyet nem lehet, s nem szabad letagadni. Ez az ő lelkének nagy diszharmóniája, amely a kivételes életnek tragikus velejárója. De ez a szomorú jelenség nem azt jelenti, mintha Adynak ez az állandó és egyetlen magatartása lett volan az élettel szemben s mintha ez a démoniság gyönyörűséget okozott volna neki. Ez a diszharmónia a zseni harmóniát kereső lelkének folytonos visszaesése volt az űrbe, amelyből ki akarta küzdeni magát. Maga tesz erről vallomást:

Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-másra
Valami nagy Harmóniát.

    Hogy ezt időnként megtalálta, arról később lesz alkalmunk meggyőződni, de hogy állandóan és véglegesen meg nem találhatta ez életben, az zsenivoltából következett, melyhez a diszharmónia lényege szerint tartozik hozzá.

    Ebből a diszharmóniából két menekvési lehetőség nyílott Ady lelke előtt, s ő egész szenvedéllyel kereste és hívta mind a kettőt: a Halált és az Istent. Megrázó küzdelem volt, amíg e kettőt külön és ellenségként látta. Életének katarzisa ott következett be, mikor meglátta, új Faustként a megváltás útját: a Halálon át Istenhez. 

 

In: Makkai Sándor: Magyar fa sorsa, Budapest 1927, Soli Deo Gloria kiadása.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf